Egy modellkísérlet tanulságai

Egyik közkórházunkban október elsejei hatállyal 33 000 forintra emelték a minimálbért. Az emelés az ott dolgozók 25 százalékát érintette. Ha 35 000 forintig (ez is bruttó!) mentek volna el, ez már 33 százaléknak jelentett volna béremelést, de ez az összeg komolyan nem merült fel. A háttér – ugye, mondanom sem kell – nem a kórház hirtelen meggazdagodása, hanem a nagyobb veszteség esetleges elkerülésére volt.A válságot, ami a „hatalmas” béremeléshez vezetett, ugyanis műtősfiúhiány robbantotta ki: 17 állásból 11 betöltetlen volt, és ez azzal fenyegetett, hogy az összes műtétes osztály leáll. Amikor összeült a válságstáb, az is felmerült, hogy fiatal, lelkes tűzoltókat hívunk egy-egy éjszakára, de nem jöttek, mert ha szabad éjszakájukon kiflit hordanak a boltokba, kétszer annyit keresnek, mint nálunk.A nővérhelyzet katasztrofális voltáról, az orvosok gyógyszerügynökké válásáról, a műtőssegédek elvándorlásáról már szóltam néhányszor. Az időzített bomba már régen nem ketyeg: zakatol, dobol, süvít, mégis úgy látszik, hogy csak a robbanást hallják meg azok, akiknek fülük kellene legyen a hallásra. Nemrég valaki azt nyilatkozta, hogy egész napos, fél éjszakába nyúló üléseken nem lehet felelős döntéseket hozni. Nem tudom, de 24 órás ügyelet után megkezdeni a rendes napi műszakot, azt, úgy látszik, lehet. Tizenkét órán át egyfolytában frissen operált gyermekeket felelősséggel figyelni és ápolni, kiszolgálni lehet, és jaj annak, aki hibázik.Érdekes dolog ez a műtősfiúkérdés. Az amúgy minden szinten pocsékul fizetett egészségügy legalacsonyabb jövedelmű közkatonái ezek az emberek. A gyermekegészségügyben különösen nehéz a helyzet, mert a karjukban hurcolt elalélt vagy már éppen ébredő gyermek a műtőből jövet-menet még véletlenül sem csúsztat a zsebükbe „jövedelempótló támogatást”. A beteghordás látszólag nem igényel szakképzettséget, de sok egyebet igen. Egy tónusát vesztett, frissen operált gyermek cipelése, a fogás, a fej megfelelő tartása nem kis odafigyelést, finomságot, ugyanakkor megfelelő erőnlétet igényel. Persze az oxigénpalackokat is ők szállítják a vállukon, és lelkük rajta, hogyan csatlakoztatják az altatógéphez, ha ki kell cserélni fél perc alatt műtét közben. A sterilitás szabályainak betartásával ők szolgálják ki a bemosakodott műtőst új műszerrel, állítják a műtőlámpát vagy a mikroszkópot. Aki ebben a mesterségben két-három évet lehúz, és nem szökik meg, az valamiért szereti ezt a pályát, az nem szakképzetlen segédmunkás, hanem igazi egészségügyi dolgozó.Mindig a leggyengébb pontnál szakad a lánc, de itt már túl sok az elvékonyodott láncszem. Rossz a hangulat, és ez nem tesz jót senkinek. A betegeknek sem. Minket szidnak, hiszen az ütközőpont itt van, de az ő fejük-lábuk-fülük fáj tovább, ha tovább nő a pályaelhagyók száma. Állítólag az egészségügyi dolgozó is ember, ezért is modellértékű a kísérlet. Talán nem szép, de érthető, hogy azok, akik már eddig is 33 000 forintot kerestek (bruttó), felkapták a fejüket: és mi nem kapunk semmit? Egy szintre kerül a tíz éve itt dolgozó szakképzett nővér az udvartakarítóval? Azt hiszem, hogy kétféle szegénység van: az egyik az abszolút szegénység, mondjuk a létminimum alatti szint. A másik a relatív szegénység, amikor valaki tudván tudja, hogy többet tesz, többet vállal, többet ér, mint a szomszéd, mégsem éri el annak az életszínvonalát. Ez nem jó, de a legrosszabb, ha egy ágazaton belül társul a kettő. Nagy dolog lesz a 40 000 forintos minimálbér, de ha azon túl nem lesz elég pénz a differenciálásra, akkor a bértábla 140 rubrikájából 50-be ugyanaz a minimum kerül. Ez igazságtalan, és a modellkísérlet szerint nem tesz jót senkinek. A másik következmény: most van egy műtősfiúnk és két betöltetlen állásunk.