Wales már csaknem összenőtt Angliával

Amikor a még ellenzékben levő brit Munkáspárt programjára tűzte a devolúció, vagyis a tartományi önrendelkezés megvalósítását, látnivaló volt, hogy a szóban forgó három tartomány, mondhatni három ország és igényeik merőben eltérnek egymástól. Az önkormányzás mást fog jelenteni Skóciában, mint Walesben és megint mást Ulsterben.Ulsterben mindig más volt a helyzet, mint Skóciában vagy Walesben, hiszen az északír tartomány lakóit mély kulturális, vallási és politikai különbségek választják el egymástól, az ír katolikus – angol/skót protestáns törésvonal mentén. Közelebbről vizsgálva azonban Skócia és Wales között is nagy az eltérés. Ez világlott ki az 1997-es népszavazási eredményekből is, amikor Skócia lakosságának közel háromnegyede szavazott az autonómia mellett, míg Walesben az autonómiát a szavazóknak mindössze 50,3 százaléka óhajtotta. Mivel pedig a népszavazáson a jogosultaknak csak a töredéke vett részt, a walesi autonómia alapjában kisebbségi döntés szülötte. Bizarr jele ennek a hűvös magatartásnak, hogy az új walesi Nemzetgyűlés abban a Cardiffban – a tartomány fővárosában – ülésezik, amelynek lakossága többségében az autonómia, tehát a Nemzetgyűlés megalakulása ellen szavazott.A Munkáspárt hagyományosan erős Skóciában is, Walesben is. Sokan vélték, vélik ma is úgy, hogy devolúciós politikájával a párt tulajdonképpen a teljes függetlenséget követelő Skót Nemzeti Párt (SNP), illetve a Plaid Cymru (a walesiek nemzeti pártja) vitorlájából akarta kifogni a szelet. Skóciában valóban voltak, s az igen népszerű munkáspárti főminiszter, Donald Dewar hirtelen halála óta ismét vannak jelei annak, hogy az SNP a kormánypárt fölé kerekedhet. Walesben eredetileg nem így volt. A walesi választópolgárok többsége nem követel függetlenséget, sőt, amint a népszavazás eredménye mutatta, még autonómiát sem biztos. Wales lakosságának többsége a Munkáspárt mögött állt a walesi szénbányászat és acélipar nagy napjaiban. Ez nem változott később sem, amikor a második ipari forradalom következtében mindkét hagyományos walesi iparág hanyatlásnak indult.Míg Skóciában Tony Blair kormánya számára az SNP növekvő befolyása jelenti a fő veszélyt, Walesben a Blair-kormány igazi ellenfelét saját pártjában találta meg. Blair és a munkáspárti vezetőség pártfegyelmet követelt, és Londonból akarta kinevezni az új walesi főminisztert, Ron Davies személyében. Amikor pedig Ron Davies egy magánéleti botrány következtében kénytelen volt viszszalépni, Tony Blair ismét semmibe vette a walesi munkáspártiak világosan kinyilatkoztatott óhaját, s a helyileg rendkívül népszerű Rhodri Morgan helyett saját feltétlen hívét nevezte ki Londonból, Alun Michael személyében.Walesben megismétlődött a londoni polgármester-választáson elszenvedett kormánypárti vereség: Alun Michael, a központi kormány által kiszemelt munkáspárti főminiszter tavaly májusban csak kisebbségi kormányt tudott alakítani, mivel a londoni beavatkozás miatt kiábrándult szavazók csak 28 munkáspárti jelöltet választottak be a 60 tagú közgyűlésbe. Idén februárban beteljesedett Alun Michael sorsa: bizalmi szavazást vesztett el, és ezért le kellett mondania. Ekkor lépett a főminiszteri tisztségbe Rhodri Morgan, aki azonban azonnal arra kényszerült, hogy koalíciós egyezkedést kezdjen a liberális demokratákkal. Ez sikerrel járt, egyedül ennek köszönheti a kormánypárt, hogy Walesben hatalmon maradt.A hatalom persze bizonyos korlátozásokkal értendő. A walesi autonómia még a skóciainál is szűkebb körre terjed ki; a walesi Nemzetgyűlésnek például nincs adóztatási jogköre, míg a skót parlament különadót vethet ki Skócia lakóira, csak a londoni központi kormányzat által kivetett adókat nem változtathatja meg önhatalmúlag.Wales kötődése Angliához mindig szorosabb volt, annak ellenére, hogy I. Edward (amint Arany Jánostól is tudjuk) a lehető legnagyobb nyersességgel hódította meg a tartományt a XIV. század elején, míg a Skóciával alkotott unió gyökerei mindössze a XVIII. század elejéig nyúlnak viszsza. Wales közigazgatása, oktatási, jogi rendje a hódítás óta mindig azonos volt Angliáéval, míg a skótok oktatási és jogi rendszere más, és Skóciának már az autonómia előtt is megvolt a saját nemzeti bankja. Kulturális téren viszont a walesiek állnak jobban: a három-milliós Walesben többen vallják magukat walesi anyanyelvűnek, mint ahányan a több mint ötmilliós Skóciában beszélik ősi nyelvüket. A markáns skót nemzeti jelképek, a híres skót szoknya (kilt), a duda, a XVIII–XIX. századi romantika, Walter Scott, MacPerson képzeletének szülöttei. Ezzel szemben a skót olaj valóság, és valóság Skócia számbeli és területi fölénye is Walesszel szemben. A skót nacionalisták álma, hogy egykor Angliával, Franciaországgal egyenrangú, független tagjai lehessenek az Európai Uniónak, míg a walesiek panasza az, hogy az EU fösvény velük szemben, szűk marokkal méri a fejlesztési pénzeket Wales, mint az Egyesült Királyság segélyre szoruló övezete számára.A Plaid Cymru függetlenségi álmai nem találnak visszhangra a tartomány lakosságának politikai gondolkodásában. Igaz, hogy időről időre felgyújtanak Walesben egy-egy villát vagy korszerűsített parasztházat, amelyben az év nagyobb részében távollevő angol családok töltenék nyári vakációjukat, de ezek a „terrorcselekmények” senkit sem aggasztanak túlságosan, és maguk a walesiek sem veszik nagyon komolyan. Az igazság az, hogy Wales gazdaságilag, közigazgatásilag és politikai hajlandósága tekintetében is túl szorosan hozzánőtt Angliához. A Munkáspárt walesi szárnya, amely olyan kaliberű országos vezetőkkel ajándékozta meg a pártot és az egész országot, mint Lloyd George, Aneurin Bevan, Ernest Bevin vagy Neil Kinnock, fel-felhorkan, ha London túlságosan hatalmaskodik, de politikai erejét nem félti a Plaid Cymrutól. Amennyiben taktikai okokból más párttal kell egyezkednie, akkor inkább egy másik baloldali, országos párthoz, a liberális demokratákhoz fordul. Ez a walesi úgynevezett „Lib-Lab” (Liberal-Labour) egyezkedés némelyek szerint még hasznos lehet az Egyesült Királyság két radikális pártja, a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt szempontjából majdani országos választásokon is, ha a konzervatívok visszanyerik népszerűségüket. Ez ugyan jelenleg nem látszik esedékesnek, de a helyi megállapodások egykor valóban elvezethetnek az országos alkukhoz. Ehhez persze még szükséges lenne az arányos népképviselet, amelynek alapján a walesi közgyűlés tagjait fogják választani.