Az infláció tervezéséről őszintén

Egy inflációs prognózisnak legalább egy évre előre illik feleletet adnia arra a kérdésre, hogy mekkora inflációs nyomás van benn a rendszerben. Az előrejelzés tehát mindig a megelőző év végén ismert gazdaságpolitikai feltételrendszerhez tartozó adat. Az általam elkészített és (többségükben) nyilvánosságra is hozott prognózisok az elmúlt 12 év alatt az alábbi eredménnyel jártak: Lásd: 1. sz. táblázatPrognózisaim három pilléren nyugszanak: (1) a makrogazdasági feltételrendszer rögzítésén, (2) a statisztikai adatok, összefüggések mélyebb elemzésén, és egy modellszámításon (3) a piaci helyzet (a reálgazdaságból fakadó inflációs tényezők) felvázolásán. Nem kell azonban egy prognosztizőrnek a kőolaj és a mezőgazdasági termékek időnként szélsőséges ármozgásait „eltalálnia”. Nem véletlen, hogy a nemzeti statisztikai hivatalok, a „normál” árindexek mellett olyanokat is publikálnak, amelyek nem tartalmazzák az említett termékek hektikus ármozgásainak hatását (pl. maginflációs mutató). A táblázatból látható, hogy a hivatalos kormányprognózis és a tényleges árszintnövekedés között jelentős eltérések is tapasztalhatók. Ezek az évek a következők: 1990 (Németh-kormány), 1993 (Antall-kormány), 1995, 1996 és – a látszat ellenére – 1998 (Horn-kormány). Ez utóbbi esetében ugyanis az árindex annak ellenére a felső határ közelében teljesült, hogy a kőolaj világpiaci ára barrelenként 19,5 dollárról mintegy felére, 25 évvel korábbi szintre zuhant. Enélkül 15-16 százalékos lett volna az infláció. De nem sokkal jobb a helyzet az MNB előrejelzéseit illetően sem. Lásd: 2. sz. táblázat.2000-ben a tervezett 6-7 százalékos növekedési ütem is a számítottnál érdemben magasabb lesz. Amennyiben október és december között új hatósági intézkedésekre nem került volna (pl. fővárosi távhőáremelés esetében), illetve nem kerül sor, úgy a fogyasztói árindex nem lehet 109,5-nél kisebb. Mindez még nem azt jelenti, hogy az éves átlagos növekedési ütem kedvező esetben nem mérséklődhet tovább a múlt évi 10,0 százalékhoz képest. Sőt van esély arra is, hogy az úgynevezett dec/dec mutató kb. egy százalékponttal kisebb lehet, mint a múlt esztendőben. Az infláció tehát, ha a szerény mértékben is, de tovább mérséklődhet.Az Antall-kormány négy évéből három évben a tényleges infláció a tervezett körül alakult. Nem is lehetett másképpen, hiszen 1991-ben valóban fennállt annak a reális veszélye, hogy Magyarországon – Lengyelország példáját követve – három számjegyűre válthat az árszint növekedési üteme. Ilyen nagyságrendű infláció ugyanis csak az inflációs pszichózis következtében állhat elő, hiszen három számjegyű inflációnak közgazdasági oka nincs! Az anticipációs alapú áremelkedések az inflációs várakozásokból, az inflációs várakozások a pszichózisból, azok pedig a be nem tartott ígéretekből táplálkoznak. A kormány hitelességét tehát mindenképp fenn kellett tartania.Az infláció tudatos alátervezésének gyakorlatát a Horn-kormány vezette be. 1995-ben bizonyítható volt, hogy a már korábban meghozott intézkedések (pl. jövedékiadó-emelés) következtében – a Bokros–Surányi nevével fémjelzett csomagtól függetlenül – 25 százalékos infláció már eleve „benn volt a rendszerben”. A további 3,2 százalékot az árszint növekedésének mesterséges gyorsítását célzó intézkedések tették ki. (Egyszeri nagyarányú forintleértékelés, a „crawling peg” magas, havi 1,9 százalékpontot kitevő bevezetése, a vámpótlék átmeneti kivetése, a fogyasztási adó emelése.) Az 1995 márciusában bevezetett csomag ily módon az infláció mesterséges gyorsításában merült ki, hiszen a szociális kiadások megnyirbálását eredményező javaslatok többségét az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette. Így sikerült ugyanis elértékteleníteni a közkiadásokat. A csomag azonban tehát két részből állt; egy a már említett nyílt intézkedésekből, és egy másik rejtett csomagból, ami az inflációnak tudatos alátervezéséből adódott.1996-ban szintén 19-20 százalék növekedési ütem volt a terv, s a tényleges ütem – mint említettem – csak azért nem lett 25 százalékos, mert a kormány az októberre tervezett jelentős mértékű energiaáremelést 1997 januárjára halasztotta. Az említett alátervezés két év alatt mintegy tíz százalékpontos volt, sok száz milliárd forint burkolt elvonást jelentett, javítva ezzel az államháztartás pozícióját, növelve a kormány (a parlament ellenőrzése nélküli) mozgásterét.Az 1999. évi költségvetés lehetséges sarokszámaival kapcsolatban is felmerült, hogy 1999-ben az infláció kormány által – éves átlagban – figyelembe vett 10-11 százalékos és ezen belül ez év decemberéhez képest számított 9-10 százalékos növekedési üteme alacsonyabb is lehet, s ez utóbbi azzal a következménnyel járhat, hogy a költségvetés bevételei a vártnál kisebbek lesznek. (Ettől teljesen független kérdés, hogy 1999-ben a tényleges infláció az eredeti célkitűzéseknek megfelelően alakult.)Az elmúlt kormányzati ciklusban a fiskális politika – az alkalmazott frazeológia ellenére – láthatóan minél alacsonyabb infláció tervezésében és a tényleges árszínvonal minél nagyobb ütemű növekedésében volt érdekelt. A kormány és a jegybank inflációs prognózisai – mint láttuk – néha „köszönő viszonyban sem álltak egymással”. Ilyen jelentős tévedések aligha lehetnek véletlenek, hiszen ha jogos az aggodalom, hogy a számítottnál alacsonyabb infláció csökkenő költségvetési bevételeket eredményez, akkor joggal feltételezhető az is, hogy a magasabb nominális árszínvonal növekvő költségvetési bevételeket hozhat. Nagyobb áfa- és fogyasztási adóbevétel, az emelkedő bérekhez kapcsolódó bővülő bérjárulék-befizetések, továbbá a forgalom bővüléséhez kapcsolódó nagyobb pénzkibocsátás, amely szintén növeli az állam bevételeit (seigniorage). Ha a deficitet a fiskális politika túlságosan magasnak tartja, a bevételeket pedig bizonytalannak, akkor a kiadási oldal „megnyirbálásának” az említett módszer lehet a legkényelmesebb módja. Ráadásul a „fűnyíróelv” érvényesül, ezzel megakadályozva a strukturális fejlődést is. A gyanút fokozza, hogy az irreálisan optimista inflációs előrejelzéseket (a bejelentéssel egyidejűleg) rendszerint nem támogatták meg a kamatok és a forintleértékelés ütemeinek azonnali mérséklésével (ahogyan bírálni szokás az inflációs automatizmusokat azért, hogy a jövőbeni árakat ne a múltbeli, hanem az előretekintő inflációs adathoz igazítsák). Ha ugyanis a jegybank és a pénzügyi kormányzat hitt volna a saját inflációs prognózisában, akkor jogos az elvárás, hogy sokkal radikálisabban kellett volna csökkentenie a forintleértékelés ütemeit és a kamatokat, nem ex post, hanem ex ante.Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy az eleve irreálisan alacsony prognózis (a ténylegesen magasabb infláció mellett) a jövedelmeket szükségképpen az államháztartás javára rendezi át. Az államháztartás, illetve a költségvetés, ha nem is előidézője, de mindenképpen haszonélvezője az abszolút értékben magas, illetve a költségvetés készítésekor tervezettnél magasabb árszínvonal-emelkedésnek. Ez pedig megakadályozza őt abban, hogy az infláció radikálisabb csökkentésére törekedjék. Ezért marad a költségvetés számára az inflációs adat egy egyszerű „sarokszám”. A seigniorage-t, a kiadások és a bevételek tervezését, az államháztartás effektív keresleti hatását, valamint az államadósság reálértékének változását elemezve a számítások szerint ha az infláció egy százalékponttal magasabb a kalkuláltnál, ez a bevételi oldalon mintegy 50 milliárd forintnyi többletet generál az államháztartás részére. Ezek a számítások azt igyekeznek demonstrálni, hogy az államháztartás hogyan és milyen mértékben lehet ellenérdekelt az infláció gyors csökkentésében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a folyamatos és nagymértékű árszínvonal-emelkedés állami (költségvetési) érdek, mindössze azt, hogy az infláció az államháztartás működési mechanizmusai szempontjából átmenetileg kedvező is lehet.Az árszínvonal emelkedésének hosszú távú költségeit természetesen az államháztartásnak is meg kell fizetnie, ezért az infláció alacsony szinten tartása az államnak is stratégiai érdeke.A fentieken túl e gyakorlat mögött az is meghúzódhat, hogy a költségvetési előirányzatok vitájában rendkívül nehéz megküzdeni az érdekképviseletekkel, annak érdekében, hogy az adott reáljövedelem egy minél alacsonyabb nominális ár- és bérszint mellett jöjjön létre. A könnyebb ellenállás felé haladva egyszerűbb a reálisnál kisebb inflációt tervezni, így nyugodtan teljesíteni lehet a bérköveteléseket. Ha a jövedelmek a szükségesnél gyorsabban nőnek is, a reálbérek mégis a tervezett szinten maradhatnak, hiszen az árak úgyis visszaveszik a kialkudott nagyobb bértömeg vásárlóértékét. A magasabb bér rövid távon előnyt jelenthet a munkavállalóknak (vagy a dologi kiadások esetében a költségvetési szerveknek), amit azonban az árak dinamikusabb növekedése (az év további hónapjaiban) visszavesz.Mi történt 2000-ben?A kormány eredeti prognózisa a fogyasztói árszint 6-7 százalékos (de a konkrét árucsoportos számításokban 7 százalékos) növekedésével számolt. Ehhez 15-16 USD hordónkénti kőolajárat rendelt. A kormány 2000. évi prognózisában egy csökkenő (és nem emelkedő) kőolajár és egy továbbra is stagnáló élelmiszerárszint szerepelt. Csak ilyen feltételek mellett volt elképzelhető a 6-7 százalékos növekedési ütem teljesülése. Kétségtelen, hogy ezek a feltételezések így utólag túlzottan optimistának bizonyultak, a tudatos alátervezés azonban csak akkor lesz bizonyítható, ha majd az éves átlagos növekedési ütemből levonjuk az olajár-emelkedés többletét, a dollár/euró árfolyam alakulásának és a mezőgazdasági termékek hirtelen bekövetkezett nagyarányú áremelkedéseinek összfogyasztói árszintre gyakorolt hatását, és az így kapott szám nagyobb lesz 6,5 százaléknál. Ez az alátervezés azonban jellegében eltér a Horn-kormány gyakorlatától. Akkor ugyanis rendkívül stabil nemzetközi árviszonyok között működött a magyar gazdaság. Az 1995–96-os évek 19-20 százalékos inflációs tervei nyilvánvalóan és tudatosan alátervezett mértékek voltak. Hiszen pl. 1995-ben a valóságban, a Bokros–Surányi-csomag nélkül is legalább 25 százalék lett volna az infláció. Csakhogy ez akkor a piac szereplőinek tudatos megtévesztése volt, most pedig a „túlteljesülés mögött” nagyrészt egy, a nemzetközi prognózisoktól eltérő, drámai olaj- és energiaár-emelkedés áll. Létezik tehát egy úgynevezett vétkes és egy úgynevezett vétlen alátervezés.Az üzemanyagok esetében a kőolaj minden várakozásokat felülmúló (2000 szeptemberére 10 éves csúcsot dönt a brent típusú olaj 33–37 dolláros ára) világpiaci ára az európai országok többségében megduplázta az inflációt. Ezt mutatja a 3. számú táblázat is.1995–1996-ban a cél nyilvánvaló volt: az infláció mesterséges gyorsításával, illetve annak a realitásokhoz képest tudatos alátervezése által rejtetten, látens módon is elértékteleníteni a jövedelmeket (pl. a béreket, a nyugdíjakat), a kiadási oldalon a kórházak, iskolák dologi kiadásait stb. Lehet, hogy az éves adatok ismeretében (jövő év februárjában) elvégzett számítások szerint a „túlteljesülés” nem lesz pontosan lefedhető az említett tényezők többletinflációs hatásával, de feltehetően összehasonlíthatatlanul és nagyságrendileg is kisebb mértékű lesz, mint a megelőző kormányzati ciklusban volt megfigyelhető.