Kereszténység és politika

A mintegy öt és fél évtizeddel ezelőtt kezdődő koalíciós idők politikusait – eltekintve a nagyon híresektől és a nagyon hírhedetektől – lassacskán elfelejti az utókor. Ilyen, már-már elfeledett, a nemzetéért serényen dolgozó politikus volt dr. Raksányi Árpád, az 1944-es Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd az 1945-ös nemzetgyűlés elnökeinek titkára, aki huszonöt éve halt meg.Raksányi 1947-ben emigrálni kényszerült Párizsba, ahol nemcsak alapítója és tekintélyes személyisége lett a Magyar Keresztény Népmozgalomnak, hanem képviselte is e mozgalmat a Nouvelles Équipes Internationales nevű, Európa több országára kiterjedő, kereszténydemokrata szervezetben. Az ’56-os forradalom alatt egy kis csoport tagjaként Budapestre jött, egyrészt azért, hogy tájékoztassa Mindszenty József bíborost a magyar emigráció keresztény mozgalmairól, másrészt azért, hogy társaival segítse a hazai kereszténydemokrata párt szervezetét. Mindszentyvel még találkozhatott, de a párt szervezésére már nem jutott idő az oroszok november 4-i bevonulása miatt.A forradalom leverése után az emigránsok megalapították a párizsi székhelyű Magyar Forradalmi Tanácsot. Raksányi, aki nemcsak kiváló diplomáciai érzékkel bíró politikus volt, hanem jó szervező is, elérte, hogy a tanács első, háromnapos kongresszusát az Európa Tanács székvárosában, Strasbourgban tartsák 1957 januárjában.A politikus pályájáról, személyiségéről öccsét, Raksányi Gellért színművészt kérdeztem.– Árpád bátyám a pécsi Pius-gimnázium elvégzése után jogi egyetemre ment. Még az egyházi gimnáziumban eljegyezte magát a keresztény szellemiséggel. A diploma megszerzése után az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökének lett a titkára. Az Országházban volt egy kis garzonlakása. Én 1944 karácsonyán mentem be hozzá. Amikor néhány nap múlva az oroszok bejöttek a Parlament épületébe, azt követelték tőlünk, hogy mutassuk meg az épületből a Duna alatti, Várba vezető alagutat – ami persze sosem létezett. Egy éjszakán át kellett orosz parancsra vésnünk, kalapálnunk az Országház pincéjének Duna felőli falát, de mindhiába. Ezért az oroszok először ki akartak végezni, de aztán, kegyet gyakorolván, kivégzés helyett gyalogmenetben a gödöllői fogolytáborba hajtottak. A lábam azon a télen kétszer is megsérült a légnyomástól kirepülő üvegszilánkoktól, s mivel szinte járóképtelen voltam, a bátyám kilométereken keresztül cipelt a hátán. Bízott az oroszok szavában, hogy majd Gödöllőn adnak valamilyen igazolást, s aztán szabadon engednek. Ezt még akkor is hitte, amikor a mellettünk összeeső asztmás beteget az orosz őr fejbe lőtte, s a kiloccsanó agyvelő a kabátomra freccsent.– Hogyan hihetett a bátyja még ezek után is az oroszoknak?– Az olyan keresztényi eszmevilágban élő ember, mint amilyen ő volt, nem hitte el, hogy létezik ilyen gonoszság, még akkor sem, amikor saját szemével látta. A jóba vetett hite tökéletesen kiszorította belőle a valóságérzetet – magyarázza Raksányi Gellért, majd így folytatja: – Gödöllőn engem, a súlyosan sérültet szabadon engedtek, Árpádot azonban fogva tartották. Flekktífuszt kapott. A fogságból viszonylag hamar kiszabadult, a nemzetgyűlésben visszakapta titkári állását és lakását. 1947 februárjában nála jártam, s megdöbbentő kép fogadott. A földön mindenütt szalmazsákok hevertek: képviselők, kormánytisztviselők fekhelyei voltak ezek, azokéi, akik itt, a bátyámnál kaptak menedéket, mert az Országház falain kívül letartóztatás, megkínzatás vagy nyomtalanul való eltűnés várt volna rájuk. A rágalomhadjárat aztán Árpádot is elérte, hiszen Varga Bélának, a nemzetgyűlés elnökének volt a titkára, s 1947 júniusának első napjaiban menekülnie kellett. De amikor a határhoz ért, a titkári kocsit visszaküldte Pestre, majd – mivel most is elhagyta a valóságérzete – azon kezdett gondolkodni, átmenjen-e a határon. Este egy háborút megjárt obsitosnál szállt meg, akinek volt egy katonai adó-vevője. Egyszer csak hallja a bátyám a rádión a határőröknek szóló parancsot: „A szökésben lévő Raksányi Árpádot élve vagy halva elfogni!” Akkor végleg elszánta magát, s átszökött Ausztriába.– Volt-e itthon következménye a bátyja távozásának?– Orvos apámat hamarosan kirúgták az Egészségügyi Minisztériumban betöltött állásából. Én akkoriban kaptam meg a Színművészeti Akadémián a diplomát, s bár Major Tamás a bátyám szökése után három nappal szerződtetett a Nemzeti Színházhoz, számomra is megkezdődött a pokol. Mert egy színész élete két pillérre épül: a szereposztásra és a gázsira. Képzelheti, hogy én akkor és még utána sokáig mit építhettem ezekre.– A bátyám aztán Párizsba ment; az emigrációban többféle tisztséget vállalt. Az ’56-os forradalom alatt itthon járt, tárgyalt Mindszenty bíborossal. November 4-én, az utolsó pillanatban indult vissza, amikor már ránk törtek az oroszok; akkor sem volt tisztában azzal, mekkora veszély fenyegeti. A forradalom után Európában többféle fórumon képviselte a magyar ügyet, de elment New Yorkba is, ahol a Közép-európai Keresztény Demokrata Unióban szólalt fel.– Mikor találkozott vele újra?– Ő már sosem jött haza; én az 1960-as évek elején utazhattam ki hozzá először. A bátyám, annak ellenére, hogy az emigrációban kiemelkedő szerepe volt, roppant szegénységben élt családjával együtt. Hosszú évekig háromszáz dollár volt minden vagyonuk. Önállóságát a szegénységében sem volt hajlandó feladni, ezért nem vállalt munkát a Szabad Európa Rádiónál. S ezért nem lépett be soha egyetlen pártba sem. A hazai diktatúra puhulása idején a „szerveink” általam és a család által próbálták hazahívni, de azt üzente: másfajta demokráciában akar élni, mint amilyen itthon van. Éppen negyedszázaddal ezelőtt, ötvenhárom éves korában érte a halál.