Mosdóhalál

Ágyban, párnák közt halni meg? Úgy is lehet. Lehet ágyban, párnák közt meghalni, betelvén az idővel s rendelkezvén a végről. Vagy lehet bölcsőhalált szenvedni még a kezdet kezdetén. Infarktusban is meg lehet halni semmi perc alatt, és persze lehet tetemre hívni az amúgy végső ellenségnek tekintett halált. A meghívásos halálnemek egyik legismertebbike a Petőfi sóvárogta hősi halál és a kamikazehalál, de a meghívásos halálnemek közé tartozik a vértanúság is, a vállalt életáldozat. Vajon miképp értelmezné Petőfi Sándor a ma Magyarországon, úgy tűnik, egyre inkább terjedő halálnemet, a droghalált?Az egyik McDonald’s gyorsétterem mosdójában a minap is droghalottra bukkantak az illetéktelenek, mármint akik oda benyitottak, hogy a később kiérkező illetékesek megállapítsák: heroin-túladagolás. Kard által egykor, tű által most. Aranylövés, -szúrás, -döfés. A droghalottak mégsem hősök, mégsem mártírok, inkább áldozatok. Haláluk túl akaratlan ahhoz, hogy vértanúság, s túl törvényszerű ahhoz, hogy hősi halál legyen, amelyet a sors oszt ki a csatamezőn. Cél nélküli végzetek ezek, nincs bennük nemesebb küzdés – Madách mondta, a cél a küzdés maga –, s talán épp ezért, céltalanságuk okán elgondolkodtatók.Számon kérő apa kérdezi: miért kábítószerezel, fiam? Amikor az értelmetlenség kesztyűt vág arcunkba, nem párbajozunk, hanem azt kérdezzük: miért? S miként a Szovjetunióból valaha a kremlinológusok, úgy a kábítószer nagy miértjéből is megélnek a rendőrök, szociológusok és pszichológusok. Miért nyúlsz droghoz, segédeszközhöz, pótszerhez? Miért nem énekeled, hogy „nekem jó, ahogy van”?Sokan a modernitásban, az úgynevezett civilizációban vélik megtalálni a választ. Úgy gondolják, a kábítószerező fiatalokat a brojlertársadalom – a fogalom Hargitai Károlyé – termeli ki. Tápos csirke, kábos ember. Mondja, marha, mért oly bús, mert szivacsos agyvelősorvadást kapott a marhahús? Úgy gondolják, hogy a kábítószerjárvány, akárcsak a kergemarhakór, a nagyüzemi „tömegtenyésztés” egyfajta velejárója. Szó, ami szó, száz éve a kábítószer-probléma abban a formájában, ahogyan ma ismerjük, nem létezett, mint ahogy akciófilm, pornó s környezetszennyezés sem létezett száz esztendeje abban a formában, ahogy ma. Viszont egész kultúrák semmisültek meg túllegeltetés okán, léteztek hetérák és pederaszták, léteztek oroszlán elé vetett gladiátorok, léteztek ópiumszívók és kokalevélrágók. A környezetszennyezés, az erőszak, a szex és a drog nem a huszadik század szülötte, csak épp a halhatatlan görög istenek ma ölhetetlen rajzfilmhősökként köszönnek vissza a képernyőről, a Platón korabeli favágók ma fejsze helyett gépfűrésszel és Caterpillar-buldózerrel támadnak az erdőkre, neves gladiátorok helyett ma művérű Bruce Willisek küzdenek egymás és az oroszlánok ellen, Szemiramiszé helyett pedig a Cicciolina kertjében függünk, és kokalevél helyett fehér por szolgál mákonyunk gyanánt.Ha félsz attól, amit a nagyító felnagyít, akkor ne az üvegre haragudj, hanem arra, ami nagyobb. A huszadik század az embert hatalmában s elesettségében egyként megnagyobbította, és most haragszunk az üvegre. Pedig hát mindezek a problémák belénk vannak kódolva. Mondhatnók: az első vadkenderültetvény a fügefalevél. Isten azzal büntet bennünket, hogy képtelenek vagyunk elfogadni magunkat olyannak, amilyennek teremtett. A fügefalevél korántsem olyan, mint a jégkorszaki ember bundája. Nem racionális ok, hanem szégyenérzet vezérelte oda, ahová végül is került. Amióta emberek vagyunk, nem tudjuk elfogadni magunkat színről színre. A manipulálatlan emberi valóság, lett légyen szó akár a test, akár a lélek, a psziché, az ego nyers valóságáról, takargatnivaló. Vegyük észre, az a tiszta ember, aki a modernitásban a kábított, manipulált egyén erkölcsi ellenpólusaként jelenik meg, ugyancsak modern, a felvilágosodás teremtménye. Az archéban efféle embertípus nem létezett. Az archétól a vegytiszta józanság idegen. A történelem előtti avagy inkább történelem alatti embert mind testileg, mind lelkileg brutálisan manipulálták. A beavatási rítusok, tehát a kultikusan emberré változtató szertartások mindegyike az eredendő embert manipulálta drogok, műtétek és egyéb rafinált procedúrák által. Gondoljuk el, mennyire felháborodna az az apa, akinek csemetéje tányérajkat tágítana, vagy fülcimpáját, esetleg gerincét megnyújtaná! Öncsonkító, embertorzító beavatkozások persze nemcsak a történelem előtti, hanem a történelmen belüli társadalmakra is jellemzőek voltak; hadd említsem meg csak a kínai nők lábzsugorítását. A kínaiaknak sem tetszett a nő a maga természetes valóságában. Nem tudjuk elfogadni az embert, itt a hiba. Emiatt kell a szer. S elégedetlenségünk az emberrel paradoxmód épp emberi mivoltunkból fakad. A makacsul legyőzhetetlennek bizonyuló kábítószer-probléma a lét emberre vonatkozó kérdését tartja napirenden, avagy – hisz az igazán érdekes felszólalások mindig napirend előttiek – napirend előtt.Hiba volna, ha a kábítószerkérdés elnyomná az emberkérdést. Bizony, bizony nem a kábítószer, hanem az ember a kérdés. Isten ments az emberközpontú társadalomtól, de ugyanígy mentsen isten a kábítószer-központú addiktológiától is. Illyés mondta: nem csak a vallatószobákban... én pedig azt mondom, nem csak a mosdómagányban, nem csak a pszichiátriai rendelőben, nem csak a rendőrségi kihallgatóban, nem csak a szülői értekezleten... – itt sokkalta többről van szó.Arról van szó, hogy miért függ az ember. Miért van szüksége maradék emberségéhez egyre több tárgyra, mütyürre, pótszerre, segédeszközre? Valójában a civilizációt primer folyamatok és javak látszólagos ellényegtelenülése s lényegtelen javak „ellényegülése” jellemzi. Ha nem eszünk, éhen döglünk, mégis, a mezőgazdaságba sokkal kevesebb tőke áramlik, mint a csúcstechnológiába. Kétszáz éve senki sem tudta, mi fán terem az elektromos áram, ma egy kétórás áramszünet kész katasztrófa. Áramfüggőkké, tévéfüggőkké váltunk, de vajon hol a határ a jogos emberi igények és a torz dependencia között?A kábítószer-élvező ember idegrendszere éppúgy átalakul, mint a globális piacgazdaság: ahogy ott inkább a csúcstechnológiába s nem a mezőgazdaságba megy a pénz, úgy itt már nem kenyérre, hanem porra kell a pénz. Vagyis megjelenik valami – a szer – s az általa keltett mámor, ami elvileg másodlagos, viszont a gyakorlatban az alapvetőnek véltnél is lényegibb. Csakhogy – s itt visszakanyarodtunk az emberkérdéshez – mindaz, ami emberré tesz, a létfenntartás szempontjából ugyancsak lényegtelen. Hitünk, reményünk, szeretetünk éppúgy az alapvetőbbnél lényegibb lényegtelen, mint a mámor, a gyönyör és a fantázia. Ha le akarunk szokni a kábítószerről, nem a „kétszer kettő józansága” kell hogy legyen a cél, nem kijózanodnunk kell, hanem megtérnünk, nem visszamenni az egyszerűbe, hanem egyik abszurdból átmenni a másik abszurdba. Megtették ezt az utat például azok, akik a kábítószertől való függést szeretetfüggésre cserélték fel, s váltották meg magukat így valamely vallási közösségen belül. De sokfélék az utak, lehetünk tudásfüggők, családfüggők, hivatásfüggők, szinte mindegy. A lényeg az, hogy a hiú élvezetet a derék józanság sohasem képes ellenpontozni. A hiú élvezetet csak a valódi szenvedély képes kioltani. A káros szenvedélyt pedig csak a szent őrület.