Nagy események kicsikbe zárva

Az „utca embere” készpénznek veszi, hogy az amerikai elnökválasztáskor fordul a világ, és hogy ő személyesen is fordul vele. Most – meglepetésszerűen – ez így is van, bár erről alig szól valaki, hiszen a játék és a ceremónia, a jelszavak és rövid lejáratú érdekek fontosabbnak látszanak, mint a dolgok veleje. Az utca „másik embere” úgy látja, hogy két titán vetélkedett, s mindkettő a világegyensúly kulcsát hordja a zsebében (mint az elnök az atomháború gombját). A valóság többszínű, nyilvánvalóbb és egyszerűbb. Washingtonban a minap nemcsak a businessman és a radikális szónok találkozott, hanem a liberális demokrata is a demokrata liberálissal (első Bush, második Gore), és a két címke nem csupán jelszót takar, de némileg a valóságot is kifejezi.Lássuk a társadalmi tényeket, amelyek végül is irányítják a politikát! Bushsal vagy nélküle, a republikánus párt a businessman pártja, és mivel Amerika a businessman hazája, paradicsoma és ideálja, a politikai program nem lehet más, mint az adók csökkenése, a társadalombiztosítás megszilárdítása, a bankkölcsön aránylag könnyű hozzáférhetősége, a magas életkor megfelelő kezelése, a nyugdíj stabilizálása. Ez már maga is nagy falat akármelyik elnökjelölt számára, de tegyük hozzá, hogy Bush előnnyel indul, hiszen hosszú tradícióról van szó; mi több, a demokraták közül is sokan elfogadják ezt a programot. Hiszen – mint láttuk – a republikánusokat azzal vádolták, hogy „átveszik” a sikeres Clinton-stratégiát. Leszűrjük a konklúziót: a két párt erősen hasonlít egymáshoz, ugyanannak a majdnem homogén társadalomnak a tagjai, de azért vannak fontos eltérések is, és ezeknek világtörténelmi súlyuk lehet.Jegyezzük fel a történelemből, hogy akár Athénban, akár a velencei köztársaságban, az ország belseje (parasztok, földbirtokosok, kis spekulánsok, hivatalnokok) általában konzervatív, míg a tengerparton élők (az athéniak „matrózoknak” hívták őket) kalandosak, esetleg kalózok, kereskedésre hajlamosak, és nem kis mértékben radikálisabbak, mint belföldi honfitársaik. És persze a demokraták erős flottát követelnek, sőt az imperialista fegyverkezés sem idegen a gondolatviláguktól. A két frakció nem feltétlenül ellenséges, de amennyiben politizálni akarnak, a séma le van fektetve előttük, követik a dolgok logikáját. Ami Amerikát illeti, a séma ismétlődik, és semminemű „modernizmus” nem változtatja meg a történelmi modellt. Mondhatjuk, hogy az ország belseje konzervatív, és bár hozzájuk is eljutnak a televízió hírei és gyermekeiknek a college-ben szerzett fixa ideái, ők a gyakorlati életben a tradíció „értékeihez” ragaszkodnak. Elképzelhetetlen, hogy Bill és Monica szórakozásai ne háborítsák fel őket, és hogy ne akarják ezt megtorolni, amikor alkalom kínálkozik rá.Az ország belsejével szemben a tengerparti államok (ők Gore-ra szavaztak) inkább ki vannak téve a messzi külföld befolyásának, olyan régiókban élnek, ahol a flotta és kereskedelmi hajózás közelebb hozza az embereket a „szomszédhoz”. Gondoljunk csak az olyan városokra – és befolyásukra –, mint Boston, New York, San Francisco és az utóbbi időkben Seattle vagy Miami. Mint mondtuk, ezekből lesz a radikális szavazó, vagyis az az ötven százalék, amely eltávolodik az ország szívétől, más érdekeket követve, mint a Middle West farmeréé, Wisconsin háziasszonyáé vagy akár Ohio ügyvédjéé, tanítójáé. Ez nem jelenti azt, hogy a két fél leválik egymásról, hogy két nemzetet képvisel, hogy nem működik együtt az esetleges közös veszély esetében. De két mentalitást jelent, amely fokozatosan nehezíti azt a híres „bi-partisanshipet”, amely a század során oly sok győzelemre vezetett. Mindenki tudta, hogy a tömeg a közös politikát támogatta, és hogy az ellenség itt vagy ott készíti saját terveit.Manapság az „ellenség” és a „partner” fogalma alapos változáson ment át. Előzőleg megvetett egyének, akik ma tömegesen érkeznek mint bevándorlók, más státussal rendelkeznek, és a partner – mint például az európai országok nagyobb része – ellenséggé vált, amennyiben gazdasági rivális vagy politikailag nem megbízható. Márpedig Carl Schmitt óta tudjuk, hogy ha egy nemzet elveszíti ítélőképességét („barát vagy ellenség”), akkor elveszti öntudatát is. Ezt a formulát Francis Fukuyama kritizálta vagy tíz évvel ezelőtt. Úgy érvelt, hogy Amerika globális dominanciája a hidegháború óta megváltoztatta a történelem arcát: a liberális demokrácia az utolsó fejezet. A révbe jutás után csak kis események fogják a történelmet tarkítani, de semmi nagyszabású – mint például valamiféle ideológia – nem fog életmenetünkbe beavatkozni. Ha semmi más, a jelenlegi szavazás megcáfolja Fukuyamát és társait. Anélkül, hogy George Bushnak vagy Al Gore-nak különleges jelentőségét és kvalitásokat tulajdonítanánk – egyik sem a hegeli „történelmi személyiség” –, az történik, hogy az ő összecsapásuk mutatja meg az amerikai nép megosztottságát – ha annak lehet nevezni. Az ötven-ötven százalék arány a demokraták és republikánusok között nem Clinton rossz emlékét jelzi, inkább a birodalom két arcát érzékelteti. Két politikát nem ajánlatos egyszerre vezetni, ezt a luxust még Amerika sem engedheti meg magának, bár egyszerre két politikus is hozzájárul a szimptómák élesítéséhez: Pat Buchanan, aki eddig szélsőjobboldalinak látszott és Ralph Nader, aki szélsőbaloldalinak. A szólamok és események, a szavazás menete arra mutat, hogy ez a két férfi egyre hatásosabban gyűjti híveit, és ennek fényében már nem „szélsőségesek”, hanem „beállnak a sorba”, igaz, más egyenruhában. Példának okáért: míg Buchanan a sok külországi beavatkozás ellen harcol, Nader elítéli mindkét pártot azért, mert mindkettő kizárólag a „businessman pártja”, vagyis a gazdag embereké. A két álláspont nem feltétlenül ellentétes, és elképzelhető, hogy egy jövőbeni választás alkalmával erejüket közösen vetik latba.Ebben a megvilágításban – ez is izgalmassá teszi a játékot – a két hagyományos párt hasonló színekben jelenik meg: az imperializmus színeiben – szemben azokkal, akik a régi szólam ellen vannak: „America’s business is business” (Amerika számára egyedül az üzlet létkérdés). Hiszen felhangzott már az új hang: Hozzuk vissza a katonákat Európából! Elég a „humanitárius beavatkozásokból” is! George Bush ezt megértette, és szót ejtett erről. Nem valószínű, hogy azonnal cselekedne ez ügyben, de a a gondolat – Colin Powel generális támogatása mellett – elhangzott. És a tábornok tudja, miről beszél: a katonaság zöme feketékből áll...Magyarország számára is van leckéje a választásoknak. Amíg az újságok minden második mondata a „csatlakozást Európához” témáját tárgyalja, a Bush–Gore párviadal arra mutat, hogy a globális nagyhatalom sem egészen biztos a maga globalitásában. A tényeknek látszó szlogenek alatt létezik egy másik réteg, amely érlelődik a következő esztendők folyamán, és új orientációt diktál az amerikai politikának. Miért ne diktálna a magyar politikának is?