Negyven év tanulmányúton

Ferdinandy György kilenc elbeszélése egy kalandos életútregénye. Olyan emberé, aki megpróbálta két vállra fektetnia vadnyugatot, de közben megmaradt magyarnakés közép-európainak – így ajánlja az olvasók figyelmébea Kortárs Kiadó a Mágneses erővonalak című kötetet, Ferdinandy György Budapesten megjelent kilencedik könyvét,amely az elmúlt héten került a boltokba. A hatvanöt évesíróval budapesti otthonában beszélgettünk.– Ez a kötet akár az életmű lezárása lehetne. Nem volt korai az összegzés?– Egy évvel ezelőtt megbetegedtem, és hirtelen kiderült, hiába hittem, nem vagyok örök életű. A diagnózis szerint új könyvbe már felesleges lett volna belekezdenem. Megbeszéltük hát a Kortárs Kiadóval, csinálunk egy válogatott kötetet, méghozzá azért, hogy ne legyen bennem stressz és kétségbeesés amiatt, hogy nem lesz több könyvem. Voltaképpen az elmúlt évben az tartott életben, hogy két súlyos műtét között még ki kell raknom az ékezeteket a kéziratra.– A mindig sportos, napbarnított író, akit némi irigység övezett nemcsak a külhoni sikerek, hanem az egzotikus Puerto Ricó-i lét és otthon miatt, egy kötetbe gyűjtve önéletrajzi ihletésű novelláit mintha cáfolná a személye köré tapadt legendákat.– Szerencsés folytatása a dolognak, hogy erre a válogatott kötetre nem is volt olyan nagy szükség, mert miután az ékezeteket felraktam, még mindig éltem, sőt új munkába is foghattam.– A Mágneses erővonalakból mindent megtudni sorsáról, magánéleti és írói kínlódásairól.– Ez volt a koncepció: állítsuk olyan sorba a novellákat, hogy afféle életrajzi regény kerekedjen ki belőlük. Amikor rádöbbentem, mennyire önfeltárulkozónak látszik a kötet, akkor írtam az elejére az általam nagyon szeretett Orbán Ottó sorait: „az egyes szám első személy a versben... nem a nyelvtan egyes szám első személye, hanem a közvetlen és halálos kockázaté.” Valóban így gondolom. És rögtön le kell szögeznem, nemcsak rólam szól ez a könyv, hanem mindazokról, akik az utamba akadtak; az élmények nem csak az én élményeim.– „Akkor, 1956 őszén csak két dolgot tudtam biztosan: azt, hogy el kell mennem, ha törik, ha szakad, és azt, hogy itt kell maradnom, ha van bennem egy fikarcnyi becsület” – kezdi Tanulmányúton című novelláját. Hány évesen döntött, súlyos családi drámák, nélkülözések és büntetőszázadi tapasztalatok birtokában, a távozás mellett?– Huszonegy évesen. Sokkal fájdalmasabb döntés volt, mint akkor hittem. Amputáció volt, amit soha nem hevertem ki. Egyszer-kétszer, az amnesztia után hajszál híján hazajöttem. De nem tudtam szabadulni attól az érzéstől – meglehet, előítélettől –, hogy kivert kutyának fognak tekinteni. Nem akartam, hogy sajnáljanak. A hetvenes-nyolcvanas években szerencsétlen flótásnak nézték azt, aki hazajött. Én pedig nem éreztem szerencsétlen flótásnak magam, hiszen sikerült elérnem, amit akartam. Írónak tekintettek, könyveim jelentek meg Párizsban.– Mégis otthagyta az irodalom fővárosát, sőt Európát is, amikor Puerto Ricóba távozott. Mi vonzotta a közép-amerikai szigetre?– Amikor befejeztem az egyetemet Párizsban, többé-kevésbé minden foglalkozást kipróbáltam: voltam kőműves, ügynök, banktisztviselő stb. Olyan munkát nem találtam, ami naponta három-négy óra nyugalmat biztosított volna. Márpedig ha ez nincs, akkor le kellett volna mondanom az írásról, amire az életemet tettem fel. Ekkor bukkantam rá a Puerto Ricó-i egyetem hirdetésére, hogy európai diplomásokat várnak tanárnak. Jelentkeztem, s mint kiderült, életformámnak nagyszerűen megfelelt Puerto Rico és az egyetem. Délután jártam tanítani, így hajnaltól folyamatosan írhattam, ami nem esett nehezemre, mert mindig korán kelő voltam. Harminchat éven át minden áldott nap három-négy órát dolgozhattam a magam örömére. Ez lett a létformám. S bár nagy örömökkel és boldogságokkal nem kecsegtetett ez a világ, hiszen végtelenül magányos voltam, megérte maradni, mert írhattam.– Nem vetette vissza a pályán a távolság?– Amikor csak tehettem, visszajártam Párizsba. A francia irodalmi élettel időközben persze meglazult a kapcsolatom. Sajnos. Mielőtt elmentem volna Puerto Ricóba, 1961-ben irodalmi díjat nyertem francia nyelvű könyveimmel. Én voltam az a makimajom, akinek fényesre simogatták a fejét: lám, csak most érkezett, és máris franciául ír. Ebből nagyon szépen meg tudtam volna élni, ha továbbra is ottmaradok. De elmentem, és pártfogóim – köztük az itthon is ismert André Maurois – már akkor is idősek voltak. Így aztán a hetvenes években a semmiből kellett újrakezdenem a francia írói pályát.– Franciául írt?– Kezdetben franciául írtam, s ez a franciáknak csoda volt. Aztán rájöttem, hogy leegyszerűsítem a dolgokat: óhatatlanul nyelvi patentokat keresek. Valószínűleg más ember vagyok franciául, és más magyarul. Gyorsan abba is hagytam a francia fogalmazást. Ma már tudom, hogy egyetlen tökéletes munkaeszköze lehet az írónak: az anyanyelve.– A távollét, az elszigeteltség miatt a legtöbben elveszítik anyanyelvüket. S több évtizedes, sőt rövidebb távollét után csak törik a magyart.– Ha valaki úgy megy el Magyarországról, hogy nekem ebből elég volt, most új életet kezdek, akkor természetes, hogy az agyából sok mindent kidob, a nyelvét sem őrizgeti. Én nem így mentem el, hanem tanulmányútra indultam, és mindig is tanulmányúton voltam. Amikor találkoztam valamivel, ami megkapott, azt azonnal magyarul próbáltam megragadni. Mondtam magamban magyarul. A spanyol vagy a francia reklámszövegektől a beszélgetések fordulatáig azonnal megmagyarítottam mindent. Mindig az volt az érzésem, hogy úgyis magyarul fogom használni.– Rendszeresen olvasott magyarul? Kik a kedvencei?– Csokonai volt és maradt az eszményképem a régiek közül. Mindig Csokonai szerettem volna lenni. Állandó bibliám volt, amelyet mindenhová magammal cipeltem, Füst Milán esztétikája. Azt mondják manapság, hogy idejétmúlt. Én nem hiszem. Lehet, hogy furcsa, de például Déry Tibor prózája – a Vidám temetés, A szerelem című novellája – mindig kedves olvasmányom volt. Állítólag most kimutatják, hogy Déry nem tudott rendesen magyarul, mert német anyanyelvű volt. Én sosem éreztem. Aztán, hogy megint egy manapság nem kifejezettem divatos szerzőre hivatkozzam: én Örkény-párti voltam. Tőle tanultam a sűrítést, aminek utolérhetetlen mestere volt.– Nyomon követte, mi történt távollétében a magyar irodalomban?– Barátaim elküldték a könyveiket, hiszen több éven át a Szabad Európának elemeztem a kortárs magyar irodalmat. Azt hiszem, minden fontos könyvet elolvastam.– Kiket szeretett meg, kiket értékel leginkább?– Bodor Ádámot és Gion Nándort.– Az írói rokonságot nyilván könnyedén kimutatják az irodalomtörténészek. De a laikusoknak is szembetűnik a természetes, látszólag könnyed elbeszélői hangja. Könnyen ír?– Nagy kínlódás van e természetes hang mögött. Mint már mondtam, minden áldott nap három-négy órát dolgozom, de évi hatvan oldalnál többet még nem nagyon adtam ki a kezemből. S akkor is nagyon óvatos vagyok. Amikor megírok valamit, lefordítom franciára, és elküldöm francia lektoraimnak. Ők átnézik, megbírálják, esetleg javításokat javasolnak. Visszakapom a kéziratot, átgondolom a francia javaslatokat, s ha egyetértek velük, átteszem magyarra őket.– Soha nem volt magyar lektora, aki megkímélte volna a fordítás nehézségeitől?– Így alakult az évek során. Az, hogy alig egy évtized alatt kilenc kötettel jelentkezhettem Magyarországon, annak köszönhető, hogy ezek a művek már franciául megjelentek. Készen voltak.– Az 1993-ban a Magvető Kiadónál megjelent első magyar kötet, A francia vőlegény az év könyve lett. Írásait rendszeresen közlik irodalmi folyóiratok. Úgy érzi, befogadta a magyar közönség, a magyar irodalom?– A közönség talán befogadott. Rendszeresen járok vidékre is író-olvasó találkozókra. Szeretem, és azt hiszem, ismerem is az olvasóimat. Nagyon adok a véleményükre. Jóval nehezebb a helyzet az irodalommal. A befogadás, ugye, nem annyit jelent, hogy közlik az embert. A befogadás akkor kezdődik, amikor valahol elhelyezik az írót, amikor azt mondják, ilyen és ilyen vonulatba tartozónak látszik. Lehet, hogy tévesen vagy épp helytelenül jelölik ki a helyét, lehet, hogy saját elképzeléseivel épp ellentétesen, mégis kísérletet tesznek rá. Nálam ez elmaradt. Nekem hivatalosan nincs helyem a magyar irodalomban.– Olyan fontos a magyar elismerés, ha Párizsban díjazzák írói munkáját?– Párizsban valóban jó nevű kiadóknál jelentem meg, díjakat is kaptam, irodalmi rovatom volt a Le Monde-nál, most is van egy állandó kiadóm Brüsszelben, mégis magyar írónak vallom magamat.– Ha ígéretéhez híven végleg hazajön, talán minden megváltozik.– Sokszor elhatároztam, hogy most már mindvégig itt maradok. Megpróbáltuk spanyol feleségemmel a budapesti életet, de neki ez nagyon nehéz. Egy év után szinte elmenekült. Én többnyire itt vagyok, most még vissza kell mennem gyógykezelésre, műtétre, amelyet itt nem végeznek el, de ha minden sikerül, márciusban megint itt leszek.– Nyugtalan embernek tartja magát?– A világ legnyugodtabb embere vagyok, soha nem kerestem a kalandokat, a nyugalmat keresve bonyolódtam különféle kalandokba, amelyeket skizofrén módon úgy éltem meg, hogy sajnáltam, hogy épp velem történnek meg, de nyomban elképzeltem, miként lesz belőlük irodalom némi transzponálás után. Hogy milyen az igazán nyugtalan ember, azt most próbálom megírni, amikor nagybátyám életét idézem fel készülő novelláskötetemben.