Az összművészet kísérlete

A pécsi Vörösmarty-emlékülésen mindenki ott volt, aki számít a szakmában, egyedül Rajnai László irodalomtörténész hiányzott. Betegsége évek óta ágyhoz köti, így nem fogadhatta a gratulációkat:most megjelent könyve ragyogó Vörösmarty-látomás, a magyar esszéirodalom remeke. A mecsekaljai városban, otthonában a sokáig kallódó kötetről és küzdelmes életéről beszélgettünk.Húszévesen, 1944-ben joghallgatóként az erdélyi frontra kerültem – emlékezik vissza –, ahol egy súlyos háborús sérülés életem végéig maradandó nyomokat hagyott rajtam. Ettől eltekintve éltem az életem, semmi és senki nem akadályozott, főleg a szellemi munkában nem... Hazavergődve átvedlettem bölcsésszé: magyar-latin-olasz szakossá, és az (akkor még igazi) Eötvös Kollégiumnak is tagja lettem. Jött a fordulat éve, s nekem valami azt súgta: nagy baj következik. A kollégiumban hajsza indult ellenem is, ezért úgy döntöttem, hogy otthagyom és visszajövök Pécsre. Ötvenegyben végre sikerült olyan állást találnom, ahol nyugodt lehettem: egy antikváriumban dolgoztam.– Legendás barátság fűzte a tudománytörténész Várkonyi Nándorhoz.– Húsz éven át, Várkonyi Nándor haláláig tartott töretlen barátságunk. Én hajlamos voltam a visszahúzódásra, ő viszont csupa aktivitás volt, aki szinte világgá ordította a véleményét. Két csapást nem tudott elviselni: a fasizmus és a bolsevizmus szellemi diktatúráját! Ragyogó elme volt. Azt hiszem, ma sem tudjuk igazán, milyen csodálatos életmű maradt utána.– Hogyan került közel Vörösmartyhoz?– Aki szereti az irodalomtörténetet, az kiválaszt egy korszakot, amelyben otthon érzi magát. Ilyennek éreztem, miután abbahagytam a humanizus tanulmányozását, a Bessenyeitől – vagyis 1772-től – az 1830-ig ívelő nagy korszakot. Mégsem az egész időszakról akartam elemzést írni, hanem kerestem egy költőt, akinek zsenijében minden összesűrűsödik. Először Kölcseyt tanulmányoztam, később mégis Vörösmartynál kötöttem ki. Ezt Szerb Antalnak köszönhetem. Az ő nagyszerű tanulmánya adta a főimpulzust, hogy végleg a Szózat költőjével foglalkozzam.– Készített-e valamilyen tervet Vörösmarty-tanulmánykötetéhez?– Tervet nem készítettem. Inkább vezérszólamokat jegyeztem le olvasás közben. Gyorsan írtam, de a munkát sokszor abba kellett hagynom különböző elfoglaltságok és betegségek miatt. Tíz évig tüdőbajjal küszködtem; szerencsére egyik sem törte meg a lendületemet. A hatvanas évek vége felé készült el a kézirat, Várkonyi Nándor volt első olvasóm. Utána, szinte varázsütésre, az egész országból kaptam kíváncsi leveleket: Mészöly Miklóstól Nemes Nagy Ágnesig írók, költők, professzorok érdeklődtek. Nem győztem kielégíteni a kíváncsiskodókat. Kéziratban terjedt a könyvem.– Hosszú évtizedek után, nemrégen jelent meg az Árgus Kiadónál nagyszerű Vörösmarty-kötete.– Köszönet a kiadónak, hogy annyi gáncs és rosszindulat – sokévtizedes tetszhalál – után kiharcolta a megjelenését. ”Megvesztegethetetlen ítész és rajongó értelmező” – ezt írja rólam az utószóban Kabdebó Lóránt. Pedig a könyv fele kritika. A legelején képet rajzolok a romantikáról, Vörösmartyt is e fontos szellemi áramlat csúcsaihoz mérem. Összehasonlítom a nagy franciákkal, de bírálom is, hogy nem ismerte föl a maga lehetőségeit. Sokan a haza és a szellem életben tartásáért becsülik, én a belső tüzét, sugárzó fényét emelem mindenek fölé. ”Módszeremről”, amelyet egészen fiatalon fogalmaztam meg magamnak, röviden ennyit: az összművészet kísérlete. Tudományosan is korrekt, de eleven színekkel ecsetelt képet szeretnék felmutatni az olvasónak: zenei hangzás és kompozíció, festői képzelőerő, drámaként is megélhető valóságidézés, kockázatokat is vállaló sorselemzés teremtő szimbiózisát.– Hogyan fogalmazná meg a költő jelentőségét születése kétszázadik évfordulóján?– Vörösmarty Mihály legnagyobb érdeme a nemzet szolgálata. Egész lobogó, lázas életével úgy volt a romantika nagy költője, hogy azt nem is tudta, vagy csak alig tudta. Az igazi költőóriások a lét három birodalmának a lakói. Vörösmartynál a menny: fiatalkori költészete, a föld: a férfimunka nagy versei, s a harmadik: az utolsó évek fekete izzású sorai. Végrendeletét ő maga fogalmazta meg Az ember élete című versében. Hamvaiból valóban roppant sudarú fa nőtt a magasba, enyhet adó, terebélyes ágai kiterjednek az egész haza fölé. A szent fának évről évre dúsabb a koronája, mi pedig esszük a gyümölcseit, s megerősödünk tőlükl. Vörösmarty lehet a költője mindazoknak, akik a földön is a mennyet keresik. De őt olvassák azok is, akiket kimondhatatlan kétségek gyötörnek, és hitre, vigasztalásra van szükségük. Ő, aki annyit küzdött életében, eddig is sokat mondott, és a jövőben is sokat mondhat még nekünk, magyaroknak.