Én nem tudom...

Én nem tudom, miképpen alakul ki valakinek a világnézete. Alakítóként említhetnénk a szülői házat, az iskolát, az olvasmány- és filmélményeket, s magát az élet folyását, a jó szerencse változásait. Kétségtelen, hogy „vele született” világnézetről nem beszélhetünk, ha egy nyambikvara (Amazonas környéki indián népcsoport) kisdedet akut liberális felnőttek gondjaira bízunk, valószínűleg egészen más eredményt kapunk, mintha egy kolostor falai közt nevelnénk. De sem így, sem úgy nem tenne szert nyambikvara értékrendre és tudatra. (Kérdés persze az is, hogy a nyambikvarák világképe változott-e Lévi-Strauss óta a „szomorú trópusokon”.)Mielőtt másokkal kapcsolatos fejtegetésekbe bocsátkoznék, be kell látnom, hogy arról sincs igazából fogalmam, hogy én magam miért vagyok olyan, amilyen. Például nem tudom, miért nem voltam soha ateista, mint nemzedékem tagjai közül számosan. Vagy miért nem szerettem bele a szocialista eszményekbe, miként annyian az egyszerűbb és bonyolultabb lények közül. Ugyanazt éltem át, amit ők, azt ettem és ittam, azt láttam és hallottam, körülbelül tízéves korom óta nem kaptam ilyen értelemben tanácsot. Szocialista kultúrdiétán nőttem fel; fiatal koromban nem olvastam jobboldali vagy netán vallásos irodalmat, jelesre kollokváltam dialektikus materializmusból. És mégis! És mégse. Nem alakult ki bennem plebejustudat annak kapcsán sem, hogy anyagi körülményeim szánalmasak voltak, kollégiumban laktam húszágyas szobában, a konviktuson rengeteg darás tésztát ettem volna, ha le tudtam volna nyelni, ifjúságom idején krónikus húséhség gyötört. Tanulmányaim befejeztével, amikor a Magyar Nemzethez kerültem, az Eötvös-kollégiumból a BEAC-pályára költöztem egy felvonulási épületbe, ahol két vaságy állt, és egy eszement hősugárzó tette elviselhetővé a téli éjszakát. Utána fél évig a Szabadság-hegyen laktam egy kerti szerszámoskamrában, ahol reggelre a lavórban befagyott a víz. Valószínűleg szociális szempontból nézvést, rosszabb körülmények között vágtam neki az életnek, mint mondjuk Horn Gyula, mégsem tudtam soha olyan markáns és szemet szúró szociális érzékenységre szert tenni, mint ő és párttársai. Reakciósak a génjeim? Ifjúkorom szerény anyagi körülményei miatt nem vádoltam soha a szocializmust. Bár a kommunistáktól semmit nem kaptam, nem mondhatom azt sem, hogy bármit elvettek volna tőlem, tény- vagy anyagszerűen a szabadságomat sem fenyegették. Lényegében beléjük voltam törődve, mégis utáltam őket. Mindig. De különösebb hevület nélkül.Nyugodtan mondhatom: világszemléletem lényege nem az irántuk érzett neheztelés, ami elsősorban a magyar jobboldal prominens figuráira jellemző. Én azt a különös embertípust, amelyből a szocialisták általában sarjadnak, nem azért rühellem, amit elkövettek, hanem azért, amilyenek. A magyar népesség világszemlélete nem sokban hasonlít az enyémhez. Ezt már régen beláttam. Baloldali nosztalgia nincs bennem, a jobboldali radikalizmus s maga a bosszúvágy nem a sajátom. Általános szempontból mindez elszigeteltsége miatt érdekes, hiszen ezen az értékrenden nem sokat változtat a politikai széljárás, és nem befolyásolja az, ha a hasonló értékrendet hirdető egyik vagy másik politikusról kiderül valamely silányság. Nem fogom azért a szocialistákat szeretni, mert teszem azt, a kisgazdákban csalódtam. Ez ellentétes a magyar populáció gondolkodásmódjával és viselkedésével. Általában a népesség életszemléletét a csalódási készség befolyásolja. Hol a bal-, hol a jobbközép elit okoz csalódást, mintha az emberi silányság változtatna az emberi értékeken.Úgy látszik, az értékelvet Magyarországon még mindig a haszonelv helyettesíti, így a választói magatartásban az irigységnek van döntő szerepe. Hogy az irigységből társadalmi egyensúly létrejöhet-e, én nem tudom.