Viola az alkonyi ég, csillagot szitál...

Violaszín ég alatt, csillagszitáló hangulatban várom a találkozást a két asszonnyal – nővérem lehetne az egyik, kishúgom a másik, évek óta ismerem az egyiket, egy röpke, kedves találkozás idejére a másikat. Arcvonásaikat oly gyakran látni a televízió képernyőjén, újságok címoldalain, azt hiszi hát róluk a világ, hogy mások ők, mint kortársaik. Lévai Anikó a miniszterelnök hitvese, Mádl Dalma a köztársasági elnök felesége. Amit jó ideje tudok róluk: hívő lélek mindegyikük. És – amit advent első napjaiban fedeztem fel, amikor gyöngén látó s vak gyerekek karéjában mutatta őket a kamera – istenáldotta gyöngédséggel közelítenek a szenvedőkhöz. Asszonyi jósággal – ahogyan Babits mondaná. Azt gondolom tehát, föltétlenül érdemes meghallgatni, mit tartanak ők 2000 karácsonyáról és az ezredfordulóról. A „rivaldafény”, amely pillanatnyi sorsukat fényárba vonja, belevilágít talán a többi asszony lelkébe is.– Misztikus pillanatokat élünk: keresztény hitünk szerint kétezer évvel ezelőtt született Jézus, a világ megváltója. Nemzeti létünk nagy évfordulója is ez az esztendő, ez a december, ez a karácsony: ezer esztendővel ezelőtt koronázták meg a keresztény magyarság első királyát, Istvánt. A rettenetes elszántsággal vásárló tömeg azonban – úgy tűnik – nem sokat gondol e nevezetes dátumokra. Örül, hogy minden megvehető, s láthatóan annak is, hogy van miből vásárolnia. Könnyen „begyűjthető”, fényes csodákra függeszti tekintetét a sokadalom (mégsem lehet országunk annyira szegény, mint mondani szoktuk, hiszen minden vevőre talál a gazdag és képtelen kínálatból, a táncoló Mikulás is, a fűzfán fütyülő rézangyal is...), nem a betlehemi csillagra.Mádl Dalma három kisgyermek nagymamájaként és Lévai Anikó, karján legkisebb gyermekével, Rózával (a három „nagy”: Ráhel, Gáspár és Sárika még az iskolában van, amikor a minisz-terelnöki rezidencián a köztársasági elnök hitvesével és a miniszterelnök feleségével az ünnepről és ezredfordulós hétköznapjainkról beszélgetni összejövünk), másfajta karácsonyi hangulatokra emlékezik – az ínséges időkből is. Mindketten vidéken nőttek fel, Dalma asszony Pécsett, Anikó az Alföldön, Szolnokon. Összetartó, nagy családban, ahol – bármilyen messzire sodorta is az élet, a kötelesség – a családtagok karácsony ünnepére, ha csak tehették, hazatértek. A készülődésekbe természetesen bevonták a lányokat (későn érkező gyermek volt mindkettő, nem remélt jövevény a nagyobbak után). Sütöttek, főztek anyjuk köténye mellett. A karácsonyfa felállítása a családfő feladata volt. – Nálunk mindenki egy ajándékot kapott – mondja Lévai Anikó –, amire a legjobban vágyott, azt találta a fa alatt. Könyvet a leggyakrabban.Zaklatottságban, vásárlási lázban telt adventi napokra nem emlékeznek, sem a gyermekéveikből, sem azokból az időkből, amikor – fiatal anyaként – a saját kis családjuk ünnepét tervezték-szervezték. – Ajándékot nem vásárolt az ember – mondja Mádl Dalma –, hanem készített. Felnőtt a gyermeknek, gyermek a felnőttnek. A felfedezés után, hogy ki mit kapott, számba vettük a karácsonyi díszeket: megvan-e mind? Az is, ami még édesapánk legelső karácsonyfáján ragyogott? Határtalan nyugalommal töltött el, ha megvolt valamennyi. A háború aztán elpusztította ezeket is… A negyvenes-ötvenes években osztálytársaimmal a környék szegényeinek gyűjtöttünk élelmet, ruhát, kinek mi kellett. Az egyháztól kapott címekre sötétedés után mentünk el, a küszöbre tettük a csomagot. Becsengettünk, aztán elszaladtunk, és a távolból lestük, beviszik-e a csomagot. Mi voltunk az angyalok…Az elsőszülöttükkel Oxfordban töltött legelső karácsony a legkedvesebb mind a mai napig Lévai Anikó számára. Amikor megengedték, hogy az ünnepekre kiürült kollégiumba beköltözzön az Oxfordban tanuló családfő mellé. Az öreg épületben süvített a szél, csikorogtak az ajtók, ablakok, 1989-et írtak, és a két fiatal kötelességének érezte, hogy a kisbabának karácsonyfát állítson. Az oxfordi piacon vásároltak fát, díszeket, azóta is minden évben ott ragyognak az Orbán család karácsonyfáján, a fiatalasszony bejglit sütött, ettől a naptól számítják az „igazi” családi életüket. A gyermekkel áldott életet.– Manapság nem a cipő, ruha és élelem nélkül maradó szegényeket a legnehezebb megtalálni karácsony óráján (őket számon tartják a különböző karitatív szervezetek), hanem azokat, akik az otthon melegét, a családi szeretetet nélkülözik.– Az a legnagyobb baj – mondja Mádl Dalma –, hogy ma az a korosztály neveli a kisgyermekeket, amelyiknek a nagyobb része nélkülözte a családi nevelést. Pár hónapos korukban bölcsődébe adták őket, hajnalban vitték, este hat felé hozták el őket, otthon a gyors fürdetés után irány az ágyikó, és, mert hozzájuk sem sokat beszéltek, ők sem tudják, szülőként hogyan szólítsák meg kicsinyeiket. Találós kérdés számukra az evangéliumi üzenet, különböző modern eszközöket nyer az, aki helyesen válaszol a reggeli, rádiós feladványra: Jézus születését vagy halálát ünnepeljük karácsonykor...– A családi életre természetesen a családjában nevelődik a gyermek, de talán az iskolának sem kellene kizárnia a modern ismeretek tág köréből a mindennapi tudnivalók legfontosabb részét...– Szerencsés helyzetben vagyok – mondja Lévai Anikó –, csupa kiváló pedagógussal találkoztam gyermekeimmel a bölcsődéket, óvodákat, iskolákat járva, ezért azután azt képzelem – föltehetően nem is alaptalanul –, hogy mindenütt hasonló a helyzet, és a mai magyar pedagógustársadalom a „helyén van”, ami hivatástudatát, szakmai elkötelezettségét illeti. Nem gondolnám azonban, hogy az ő feladatuk volna a családi élet tudnivalóit elsajátíttatni a felnövekvőkkel. Az otthoni példa a legfontosabb. Nem teszünk meg mindent gyermekünkért például azzal, hogy beíratjuk hittanra. Vasárnaponként el kell járni vele a templomba, s ha a gyermek látja, hogy a családjának fontos az istentiszteleten való részvétel, valószínűleg neki is fontos lesz. Ha hétről hétre találkozik a templomban a barátaival és az ő szüleikkel, rájön, hogy hitünket közösségben jó megélni, és arra is, hogy a közösségen belül (nem véletlenül beszél az evangélium a nyájról!) kinek-kinek megvan a maga helye, feladata, rendeltetése. Akár a családban. Minden család más, és csak szüntelen tanulási folyamat során sajátíthatjuk el a családi élet tudnivalóit. Kinek mi a feladata, hogyan lehet összetartani a családi közösséget... Én például ma is sokat tanulok az anyósomtól, aki a háttérből, szelíden és mégis igen határozottan „terelgeti” a családot.– Nincs könnyű helyzetben manapság a szülő – figyelmeztet Mádl Dalma –, sőt bizonyos szempontból nehezebb a dolga, mint bármikor. A felnövekvőket megannyi kísértés veszi körül, sok a csonka család, a hagyományos rokoni szerepkörökről – a keresztszülői kötelességről például – olykor teljesen megfeledkezünk. Bizony sokat segíthet a vergődő családoknak az iskola, s ahogyan én látom, segít is. Az egyházi iskola ma is igen nagy figyelmet szentel a nevelésnek, nem csak az oktatásnak. Unokám elbeszéléséből tudom, miként ébresztik föl bennük a másik ember iránti felelősség érzetét, a figyelmet, segítőkészséget.– Ezredfordulóra is készülünk, nem csak karácsony ünnepére, s az ily nevezetes fordulók táján mindenki a jövőt kutatja-tervezi. Ki derűsen, ki szorongva gondol a következő esztendőkre. Az istenhívők sosem borúlátók, csak olykor nehezen tudják megfogalmazni, kinyilvánítani, mi jogosíthatja fel a többi embert – a mindennapok viszontagságai ellenére –, hogy optimistán fogadja a XXI. századot. Aszszonyi feladat ez is, azt hiszem: bekanalazni a reményt, mint a mézet, keserűségeink ellenszeréül.Mádl Dalma torzsalkodások nélküli, békés jövőről álmodik. Olyan korról, amikor az eszmei, politikai nézetkülönbségek nem faragnak ellenséget a régi barátokból, nem szaggatnak szét családokat, közösségeket, hanem a nyilvánvaló közös cél, a nemzet boldogulása érdekében együttgondolkodásra, együttmunkálkodásra késztetnek. Szerinte a szegénység is mérséklődne, ha a bírálatok és a gyanakvások megfogalmazása és hangoztatása helyett ki-ki a maga módján az ország előbbrejutásának lehetőségein töprengene, tevékenykedne. Lévai Anikó előbb a múltat méri föl, az eltelt tíz esztendőt, és csak aztán beszél a jövőről. Határtalan jókedvvel, derűlátón:– Minden megadatott e tíz év alatt, amiről azon a családi életünkben oly nevezetes oxfordi karácsonyesten csak álmodni lehetett: Magyarország szabad, nincsenek területén idegen, megszálló csapatok, polgárai akadálytalanul járhatnak-kelhetnek a nagyvilágban, nem keresztezi útjukat vasfüggöny. Aki egészséges és kitartó, minden reális tervét meg tudja valósítani. Ha másként nem, gyermekei által. Szabad a sajtó, a véleménynyilvánítás, háborítatlanul bírálhatja bárki az ország vezetőit, hazánk a NATO tagországa lett... Ugyan ki merte volna mindezt remélni egy évtizeddel ezelőtt?– Az utca embere azonban furcsa módon nem ezeket a pozitívumokat sorolja, hanem a tereinket, aluljáróinkat elözönlő hajléktalanokat, guberálókat, a kenyér árát, a jövőkép nélküli fiatalokat, a magukra maradt kisnyugdíjasokat...– A kesergőknek nem árt az emlékezetükbe idézni, hogy milyen nehéz éveket élt meg a világháború után e nép, majd az ötvenes években, de később is – emlékeztet Mádl Dalma. (E napokban ünnepelték 45. házassági évfordulójukat, a köztársasági elnök hivatalos úton külföldön volt, felesége idehaza, de azért mindkettejüknek eszébe jutott az a hat négyzetméteres albérleti szoba, ahol közös életüket kezdték). – A mi nemzedékünknek sem volt könynyű, legfeljebb nem beszélünk róla – mondja.Lévai Anikó a hatvanas-hetvenes években is egyéni gazdálkodónak megmaradt szüleiről mesél, akiket semmi módon nem támogatott az állam három gyermekük fölnevelésében. Majd pedig azokat a jogszabályokat és lehetőségeket sorolja – mintegy a múltból vett példák ellenpontjaiként –, amelyek a ma gyermeket vállaló fiatal párokat segítik. – A magukra maradt idős embereknek valóban nehéz valami jót mondani. De a fiataloknak! Ha ügyesen sáfárkodnak lehetőségeikkel, tehát ismerik azokat a törvénybe foglalt kedvezményeket, amelyekkel családalapítási, gyermekvállalási terveiket bátorítani s támogatni kívánja az ország, voltaképpen szépen, szinte kényelmesen építhetik föl életüket. Az az idős ember azonban, aki özvegyen él, egyedül maradt, gyermekei, rokonai távol kerültek tőle, és egy dolgos élet nyugalmi járadéka nem több, mint – mondjuk – havi harmincezer forint, magatehetetlenül, betegen valóban a jó szándékú emberek, a karitatív egyesületek segítségére számíthat csupán. Tízesztendős vívmányainkhoz egyébként ez is hozzátartozik: szinte megszámlálhatatlan szervezet alakult (elődeiket, a civil társadalom által szervezett egyleteket, társaságokat, alapítványokat, klubokat – amelyekből csak a fővárosban harmincezer tevékenykedett, ahogyan ezt Mádl professzor úr egyetemi előadásán hallottam – a gyülekezési szabadság megvonásával könyörtelenül megsemmisítette a Rákosi-rendszer), és ezek közül igen sok az elesettek támogatásáért létesült. Egyházak fennhatósága alatt, polgári kezdeményezésből, mozgássérült gyermekek, magányos öregek megsegítésére... Keveset beszélünk róluk, munkájukat csak kivételes alkalmakkor értékeljük. Jelentőségüket akkor mérnénk föl igazán, ha valamilyen oknál fogva kivonnák magukat a társadalom életéből. Megrendülne körülöttünk a világ!– Több jótékonysági szervezet rendezvényén is fel-feltűnik a köztársasági elnök felesége, a miniszterelnök felesége, s ezt, úgy tűnik, elismerően veszi tudomásul a társadalom. A millennium évében, az ezeresztendős keresztény magyar államot ünnepelvén olyan kiadványok is napvilágot láttak, amelyek az államférfiak oldalán hazájukért tevékenykedő asszonyok históriáját tudatosítják a magyarságban. Modern világunkban mi a lehetősége és mi a kötelessége a két legfőbb közjogi méltóság hitvesének? – kérdezem.– Az asszonyok minden élethelyzetben a közelében tudnak maradni a mindennapi valóságnak. Ez az államférfiaknak nemigen adatik meg, hivatalos teendőik közben hogyan is tarthatnák számon mindazt a látszólag apró, de az embereknek roppant fontos mozzanatot, jelenséget, hírt és történést, ami az életünket befolyásolja? Ezekről nekünk, asszonyoknak kell beszámolni – mondja Mádl Dalma. – Hogy az ország állapotával teljes mértékben tisztában legyen a kormányfő, az államfő, ahhoz bizony a családtagok személyes hangú tájékoztatóira is szükség van.– A másik fontos feladat – veszi át a szót Lévai Anikó – olyan kiegyensúlyozott, nyugodt családi hátteret biztosítani, amely lehetővé teszi, hogy minden energiájával, figyelmével teljesítse azt, amire megválasztatott. A harmadik teendő pedig: bizonyos kötelezettségeket magunkra vállalni. Például a civil szervezetekkel való kapcsolattartást… Több karitatív alapítvány munkájában is részt veszek, és meg kell mondanom, nem csupán a feladatátvállalás jelszavával teszem ezt. Rájöttem, az a tény, hogy a miniszterelnök feleségeként veszek részt jótékonysági akciókban, nagyobb figyelmet von az adott alapítvány, társaság köré, s ez kitágíthatja lehetőségeit, hatósugarát… A rászorulók hasznára s örömére. Amit viszont nem tehetünk meg, mi, asszonyok még akkor sem, ha erősen foglalkoztat bennünket a politika (s me-lyikőnket ne foglalkoztatna, mi történik a világban, négy gyermekem van, fontos tehát tudnom, mi veszi körül őket, mire számíthatnak), hogy „politikai tényezőnek” képzeljük magunkat. Mint minden kiegyensúlyozott, normális házasságban, úgy kell élni férjnek, feleségnek, gyermekeknek az államférfiak otthonában is. Elámulva olykor azon, hogy nekem is mindent az újságból kell megtudnom…