Krónika egy énekesnőről

A Nyílik a rózsa és a Röpülj, páva! népdalvetélkedő indítja el Dévai Nagy Kamillát a pályán 1968–69-ben. Harmincnégy nyelven énekel. Az egyik legszebben artikuláló énekesnő. Élete mégsem elsősorban a színpad, hanem a tanítás. A Krónikásének Zeneiskolát öt éve hihetetlen küzdelmek árán tartja fenn. Erről a számára felemelő munkáról beszélgetünk a Liszt Ferenc-díjas művésznővel.– Azt mondta valahol, hogy éheznek a diákjai.– Ez nem szó szerint értendő. Sikerült találnom egy asszonyt, aki a XVI. kerületben egy közkonyha tulajdonosa, s ő ajánlotta fel a segítségét, mondván, ahol háromezer embernek főznek, ott húsz-harminc ingyen-melegétel nem számít.– Honnan jöttek a Krónikásének Zeneiskola növendékei?– Tizennégy növendékkel indultunk 1996-ban. Ez akkor volt, amikor a halálból jöttem vissza, autóbalesetet szenvedtem. Két nap kóma, tíz nap amnézia, az ujjam leszakadása és féléves szanatóriumi kezelés után újjászülettem. Újra megtanultam járni, beszélni. Az autóban, amely hétméteres szakadékba zuhant, százhúsz métert repült, minden darabokra tört, csak egyvalami maradt meg épen: a gitárom. Amikor a szanatóriumban a kezembe adták, olyan érzésem támadt, mintha újszülött gyermekemet adták volna oda.– Fantasztikus pillanat lehetett.– Életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. Mit csinál az ember a gyermekével? Megsimogatja. Én megpendítettem a húrokat, és le sem hangolódott.– Mi köze a megmaradt gitárnak a tanításhoz?– Amikor megpendítettem a gitárt, felnéztem az égre, és azt mondtam: igen, értem, Uram, ő megmaradt! Akkor nekem is dolgom van a világban, tanítanom kell, át kell adnom a tudásomat.– A tanítással álmai valósultak meg?– Huszonhét év óta tartó álmom valósult meg. Eleinte kínomban énekeltem. Hat évembe tellett, amíg legyőztem a színpaddal szembeni ellenérzésemet. S amikor elkezdtem verseket énekelni, külföldre utazni – bejártam Dél-Afrika kivételével az egész világot –, akkor úgy éreztem: ahol én vagyok, az nem színpad, az katedra. Mert elmondom, mi a szép egy dalban, hol lessék a szöveget abban a dalban, és ez tanítás. Az éneklés mellett úgy éreztem, hogy tanítok. S akkor jött ez a majdnem halálos baleset, és megfordította az életemet. Mert a fehér szobában rádöbbentem, hogy amit huszonhét év alatt megtanultam, át kell adni. És mivel minden évben meghívtak valamelyik környező országba Ki mit tud?-okra, énekversenyekre zsűritagnak, a fejemben be volt kódolva: a Felvidéken van két jó hangú srác, Erdélyben van két lány, egy fiú, Kárpátalján egy tehetséges gitáros. És ezeket a fiatalokat összeszedegettem. Létrehoztam a Krónikásének Zeneiskolát.– Gondolom, nem egyedül tanít.– Huzella Péter és Schmidt Ferenc tanítja a haladó gitárt, de nálunk ad órát Mádi Szabó Katalin, a Színművészeti Főiskola musical tanszakának tanára, Avar Judit, aki hangképzést tanít, Stollár Katalin a beszédművészet, a színpadi beszédtechnika tanára, a drága Wacha Imre tanár úr verstant, versmagyarázatot ad elő. Mind-mind nagyszerű ember. Többek között van dzsesszének-, dzsesszgitár-, klasszikusgitár-oktatás is. S az egyik legizgalmasabb óra az előadó-művészet. Hivatalosan semmilyen más iskolában nem tanítják. Pedig óriási gyakorlatot, rutint ad.– Ki tartja fenn ezt az iskolát?– Létrehoztam a Krónikásének Alapítványt, amely határon túli magyarok megsegítésére, oktatására alakult. Igen csekélyke összeggel, négyszázezer forint tőkével kezdtük el a tanítást 1996. október 16-án a Magyarok Házában. Két teremben kezdtünk, az egyik zugban az egyik tanár játszott, a másik zugban a másik tanár tanított, kint a folyosón a gyerekek gyakoroltak. Az első közös koncert után szinte ragadtak ránk a gyerekek, felnőttek, tanulni vágyók. Egyre nagyobb táborunk lett, kinőttük a Semmelweis utcát, és sikerült nagyobb helyre költöznünk, a Városmajor utcai Kós Károly Általános Iskolába. Szereztem szponzorokat, megjelent az első lemezünk Krónikásének a szeretetről címmel, majd a második lemez, a Bendegúz, Esztergályos Erzsébet verseire, aztán a harmadik, Magyarok fénye címmel. Ez a történelmi öszszeállítás olyan jól sikerült, hogy egyre-másra kaptuk a meghívásokat olyan határon túli városokba is, mint Beregszász, Rimaszombat, Kolozsvár. S két éve meghívtak – tizenkilencedszer – Amerikába. Ekkor gondoltam egy merészet: viszem az iskolámat! Akkor már húszan voltunk. Végig ámulattal kísért, vastapsos műsort csináltunk, nemcsak New York államban, New Jerseyben, hanem Floridában és Kaliforniában is felléptünk.– Siker sikert követett?– Igen ám, de az iskola vezetése úgy gondolta, ha ilyen jól megy nekünk, fizessünk bérleti díjat. Hamarjában – visszamenőleg – hatszázezer forintot kellett kifizetni. Kifizettük. Vándoroltunk tovább, újabb állomásunk a Marcibányi téri általános iskola volt, ahol ingyen befogadtak bennünket. Nem sokáig tartott a boldogságunk, mert az iskola-összevonások miatt ismét mennünk kellett. Most a második kerületi Fillér utcai általános iskolában dolgozunk, a helyet egy nagyon kedves igazgató, Kerekes Zsolt biztosítja. Persze végső célunk egy saját épület, és nem látszik reménytelennek.– Állami támogatást nem kapnak?– Az iskola törvényesen működik, de mint sajátos tantervű alapítványi iskola sajnos nem felelünk meg semmiféle előírásnak.– Közismereti tárgyakat nem tanítanak?– Nem ezzel van baj. A klasszikusgitár-oktatástól kezdve mindent másképpen tanítunk. Ahogy említettem, nálunk előadóművészet-óra van. Ezért tudnak úgy fellépni a gyerekek, ahogyan fellépnek. Azt kérték a hivatalos szervek, hogy alakítsuk át az iskolát, csonkítsuk meg, és szedjük ki belőle pont azt, amitől „krónikás”. Akkor a kilencszáz zeneiskola mellé felzárkózhatunk kilencszázegyediknek. Erre nem voltam hajlandó. Ezért nem kapunk fejkvótát, mert a tanítványaink tizennyolc év felettiek, határon túliak és így tovább. Ahova lehetett, mindenüvé fordultam, lenyeltem a megaláztatásokat, de alig kaptam támogatást. Pedig mi lelki karbantartást végzünk a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. Lelki karbantartást végzünk, mert az 1989 utáni várakozás, majd csalódottság miatt a barátaim és ismerőseim közül is nagyon sokan fogtak vándorbotot Erdélyben, vagy ki sem engedik kezükből a poharat. Otthon azt hallják, hogy magyar vagy, húzd be a füled-farkad, kevés a pontszámod, a román megelőzött. Itt azt hallják: értékes, ahogyan beszélsz, gyönyörű, amit tudsz, szép, ahogyan élsz. Itt kihúzzák a derekukat, mert kapnak valamit. S boldogan mennek vissza, pedig sokan titokban úgy jöttek, hogy itt maradnak, vagy továbbállnak, mert nagyon jó Kamilla iskolája arra, hogy ugródeszka legyen.– Megváltoznak?– Átformálódnak. Egyszerre csak fontos lesz nekik, hogy hazamenjenek. Megérzik az otthon fontosságát. Az előadásokon ott ül a nagytata a harmadik sorban, és csorog a könnye, boldog, hogy látja az unokáját szerepelni. Tehát az itt megszerzett tudást a fiatalok visszaviszik Erdélybe, Kárpátaljára, a Felvidékre, a Délvidékre.– Mennyi ideig tartózkodnak itt a diákok?– Négyéves az iskola. A Kós Károly Kollégium vezetősége befogadta a diákjaimat. Nem kérnek tőlük pénzt, csak a reggelit és a vacsorát kell kifizetniük. Áldom érte őket.– És miből fizetik a diákok az étkezést?– Abból, hogy hajnali három-négy órakor kelnek, újságot, szórólapot hordanak ki, plakátot ragasztanak, nyomdában dolgoznak, gumikesztyűt gyártanak. És délután kettőkor már itt vannak az iskolában, tanulnak, együtt dalolnak. Hihetetlen változáson mennek át a gyerekek, mert viszem őket a közönség elé, látják a könnyeket és azt, hogy az emberek nem tudnak megszólalni, csak megszorítják a kezüket. S akkor azt mondják: hát igen, ezért az előadásért érdemes volt eljönni tanulni. Decemberben az iskola hússzor lépett fel, tízszer ingyen, jótékony céllal, másokért.– S a tanárok fizetése?– Főiskolai rangú fizetéseket próbálok nekik adni, hiszen szégyen lenne aprópénzzel kifizetni őket.– Havonta mennyi pénz megy erre?– Csaknem félmillió forint. Mindennap járom a várost. Az egyik bankból megyek a másikba, az egyik minisztériumból a másikba, majd folytatom gazdag ismerőseimnél, és vagy össze tudom szedni az összeget, vagy nem.– S ha nem?– Ha nem, akkor például Mádi Szabó Kati néninek nyolcvanezer forinttal tartoztunk háromnegyed évig. S azt hiszi, hogy egy óra is elmaradt? Mádi Szabó Kati néni ott volt minden órán. Ha kell, akkor a fellépési díjamból fedezem az iskola költségeit, ameddig bírom.– Mi a célja az iskolának?– Az, hogy ameddig a határok nélküli Európa meg nem születik, addig a határon túl rekedt emberek bírják ki. Addig ezek a növendékek terjesszék a magyar kultúrát a lakóhelyükön, a közösségeikben. Mert a magyar dal, a krónikásének, a magyarságuk fogja megmenteni őket. Nem vagyok őrült. Arra tanítom a hallgatóimat, a közönségemet, hogy kapaszkodjanak a múltba, de nézzenek előre. Becsüljék a múltat, mert annak az embernek, akinek nincs gyökere, nincs jelene és jövője sem.– Boldog?– Boldog vagyok, de keserű is. Úgy érzem, küzdelmeimet nem honorálják. Nem anyagiakra gondolok. Gyermekkorom óta várok a Kazinczy-díjra. Mindenkitől azt hallom, hogy a legszebben beszélő énekesnő vagyok, minden szavamat, a legutolsó szótagot is lehet érteni. Első pillanattól fogva erre figyeltem. Miért nem veszi észre senki? Nem tettem-e eleget a magyar kultúráért, a határon túli magyarokért? Osztogatták nemrégiben a díjakat. Én mintha nem is léteznék. Miért nem veszi ezt észre senki? Hányszor írták le, hogy a magyar kultúra utazó nagykövete vagyok? A Versvigasz című kötetemből idézek, amelyben benne van az életem: „Mentem házról házra / Országról országra / Mindig gyógyírt vinni / Mások bánatára. // Megyek még eztán is / – égből jött feladat / Osszam szét köztetek / Egész önmagamat.”