Magyarok a szovjet haláltáborokban

Menczer Gusztáv, a szovjet koncentrációs táborok egykori rabja immár tizenegy éve kutatja a Gulag táboraiban szenvedő több százezer magyar fogoly sorsát. Jelenleg a Központi Kárrendezési Iroda mellett működő társadalmi kollégium elnöke. A több millió különböző nemzetiségű ember fogva tartásának célja Menczer szerint az izolálás, a megsemmisítés és főleg a munkaerő biztosítása volt. A nyolcvanéves Menczer Gusztáv, a Szovjetunióban Volt Magyar Rabok és Kényszermunkások Szervezetének (Szorakész) elnöke szerint – aki kilenc évet raboskodott Kolimán – a nemzeti szocialista és a nemzetközi szocialista diktatúra lényege ugyanaz volt.Az, hogy nemrégiben megtalálták Toma Sándor egykori magyar hadifoglyot egy oroszországi elmegyógyintézetben, ismét felrázta a magyar társadalmat, s a figyelem középpontjába került a kérdés: vajon mi történhetett a több százezer eltűnt magyar fogollyal Oroszország területén. Hallani eltűnt hadifoglyok új listáiról is. Úgy tudom, hogy önök számítógépen regisztrálták a Magyarországról elhurcolt és a hadifogságba esett magyarok névsorát. Mi a helyzet valójában?– 1991-ben, amikor a személyi kárpótlási törvény előkészítése megkezdődött, mi már két éve dolgoztunk azon, hogy összegyűjtsük azok névsorát, akik a második világháború idején a Szovjetunióban hadifogolyként vagy kényszermunkásként dolgoztak. A hozzátartozók vagy maguk az érintettek tömegesen nyújtották be nyugdíjemelési, nyugdíj-kiegészítési vagy kárpótlási kérelmüket. Az elbíráláshoz szükség volt annak megjelölésére is, hogy ki volt hadifogoly, kik voltak azok, akiket civilként hurcoltak el az országból, avagy a szovjet hadbíróságok által politikai elítéltként kerültek a Gulag táboraiba, netán halálra ítélték az illetőt.– Hogyan jöttek rá, hogy százezrek eltűntek?– A Külügyminisztérium és a moszkvai főkonzul, Fábián Pál segítségével eljutottunk a titkos levéltárba – a Szovjetunió Különleges Levéltárába – 1991 novemberében, ahol azoknak a külföldi állampolgároknak az anyagait őrizték, akik hadifogságba estek, akiket internáltak vagy jóvátételi munkára ítéltek. Több mint hatmillió személy anyagát tárolták itt. A miniszterelnök és a külügyminiszter Stark Tamás történészt és engem bízott meg azzal, hogy Moszkvában járjunk utána az ügynek. Felhatalmazást kaptunk arra, hogy kössünk megállapodást a vezetőkkel és próbáljuk megszerezni azoknak a neveit, akik a Szovjetunió területén haltak meg. Időközben megjelent egy orosz történész publikációja is, amiben írt az élőkről és a holtakról, de az ott megjelölt adatokat a valódi számnál nagyságrendekkel kevesebbnek tartottuk.– Mit állított a cikk szerzője?– Azt, hogy Magyarországra 545 ezer fogoly tért vissza a Szovjetunióból. Természetesen nekünk is voltak adataink. Ugyanis a párizsi békeszerződéshez készült a KSH-ban egy összeírás. 1947-ben létrehozták az úgynevezett Hadifogoly Fogadó Bizottságot Debrecenben, ennek a bizottságnak is voltak adatai. Ezeket az adatokat megpróbáltuk összevetni. Kiderült, hogy a hazatérők és az elhurcoltak száma nem egyezik. Csaknem háromszázezer ember hiányzott.– Mi lehetett a sorsuk?– Az orosz történész annyit közölt, hogy 545 ezer embert hazaengedtek, de ebből valójában csak négyszázezernél kevesebb magyar gulágos érkezett haza az ötvenes években. Ez hivatalos adat. A publikációban mindössze hatvanezer fogoly haláláról ír a történész, de nem említi a hiányzó háromszázezret. Kiderült, hogy amikor a szovjet katonák összefogdosták a civileket az országban és bevagonírozták őket, akkor nem készült névsor, nem történt regisztráció.– Mi történhetett a hiányzó ezrekkel? Esetleg utazás közben meghaltak vagy kivégezték őket?– Is-is. Például Temesváron, az egyik legnagyobb gyűjtőhelyen óriási tífuszjárvány volt. Adataink szerint csak ott mintegy harmincezer magyar ember halt meg és került meszesgödörbe. Pontos személyazonosságuk azóta sem derült ki. Számtalan ilyen példáról beszélhetünk. Rengetegen haltak meg a zsúfolt vagonokban, az embertelen körülmények miatt, a hetekig tartó utazások közben. Valószínű, hogy hatvanezernél többen haltak meg a lágerekben is. Az első regisztráció csak a Szovjetunió területén, a végleges helyen, a hadifogolytáborban történt. De a fogságba esés, az elhurcolás és a koncentrációs táborokba való megérkezés között olykor hónapok teltek el.– A foglyokat hogyan regisztrálták?– Negyvenegy pontból álló kérdőívet töltettek ki. A kikérdező tiszt GPU-s volt – ez hasonló szervezet volt, mint a magyar ÁVH –, a tolmács vagy ismerte a nyelvünket, vagy nem. Ha a rab tájszólásban beszélt, akkor fonetikusan írták a nevét. Így lehetett például a Tóthból Taut. Ezek az elírások később sok munkát adtak nekünk, megnehezítették az azonosítást. A cirill betűs írás sokszor olyan volt, mint egy keresztrejtvény.– A magyar foglyok névsorát megkapták?– Igen, a levéltár parancsnokától, de dollárban kellett fizetni érte.– Mekkora összeget kértek?– Erről nem szeretnék beszélni. De kértek tőlünk cirill és magyar betűs számítógépet és egy másológépet is, másolópapírokkal. Mi ezt rendelkezésükre bocsátottuk. A személyi adatbázist mágneslemezeken kaptuk meg, aminek feldolgozásában, magyar átírásában nagy segítséget nyújtott a Videoton Holding számítástechnikai gyárának igazgatója, Hajma László. A kutatást, az elhunytak megtalálását nehezítette, hogy bár a munkatáborok mellé temették a halottakat, de a foglyok százezrei olyan lágerekben dolgoztak, amelyek környékén vízierőmű, vasútvonal, város, gyár épült, így sok temető eltűnt.– Végül is hány magyar volt a lágerekben?– A mai kutatások szerint több mint 750 ezer, de akár 850 ezer magyar is raboskodhatott a Szovjetunióban. A szám még bizonytalan, de legalább háromszázezer magyar pusztult el betegségben, sebesülten, éhezve vagy a hideg miatt. Ez a pusztítás azonos mértékű a holokauszttal. A XX. századra két nagy diktatúra nyomta rá a bélyegét, az egyik a nemzeti szocialista, a másik a nemzetközi szocialista diktatúra. Ezek – tapasztalataim szerint – módszereikben, természetrajzukban és cselekedeteikben lényegében azonosak voltak. 1939 augusztusában, amikor megkötötték a Molotov–Ribbentrop paktumot, a titkos záradékban többek között arról is szó volt, hogy a német és a szovjet állambiztonsági szervek szorosabbra fűzik a kapcsolatukat. Két-két küldöttség látogatta meg egymást és tanulmányozta azokat a módszereket, amelyeket a másik félnél alkalmaztak az „ellenséges elemekkel” szemben.– Térjünk vissza az úgymond utolsó magyar hadifogoly, Toma András ügyére és az újabban keletkezett listák történetére. Valóban újdonság ez?– Mi már 1991-ben birtokában voltunk a listának. Az Új Magyarország hasábjain tizennégy hónapon keresztül közöltem a Szovjetunióba elhurcoltak, elhunytak névsorát. Megkaptam nemrégiben azokat a listákat, amelyeket a most kiutazott különféle bizottságok hazahoztak, összehasonlítottam a mi listánkkal, és kiderült, hogy azonosak. Azaz, a névsor régen megvolt.– Tehát ha valaki még mindig keresi hozzátartozóját, akkor önökhöz fordulhat?– Igen, a Központi Kárrendezési Iroda mellett működő társadalmi kollégiumhoz, a 1399 Budapest, Postafiók 711. címen. Kérjük, az érdeklődő közölje pontosan: a Szovjetunióban raboskodót hogy hívják, mikor és hol született, a feltételezések szerint levente, katona, munkaszolgálatos vagy civil volt-e.– Vannak még Oroszország területén magyar hadifoglyok?– Meggyőződésem, hogy olyan körülmények között, mint Toma András, nincsenek. Lehetnek még kint magyarok, tudunk is ilyenről. Volt, aki megnősült, családot alapított, ha ő már nem is él, de gyerekei élnek kint. Nem is olyan régen jelentkezett nálunk levélben egy Oroszországban élő asszony, miután magyar édesapja meghalt. Leírta, hogy apja börtönben volt, majd szabadulása után kitelepítették, ahol megismerkedett egy orosz aszszonnyal – az ő mamájával –, akit elvett feleségül és hat gyermeke született. Édesapja halála előtt elmondta, hogy Magyarországon is van családja, szintén hat gyermekkel. Azt tudni kell, hogy a politikai elítéltek semmiféle kapcsolatot nem tarthattak a hozzátartozóikkal, egyáltalán senkivel. Az orosz hölgy azt is megírta, hogy apja rendes, családszerető ember volt, akit később rehabilitáltak. Az volt a kérése, hogy keressük meg mi a Magyarországon élő családját. Közben egészen véletlenül ugyanebben az időben jelentkezett az itthoni család is, keresték az eltűnt apát. Mit tehettem? Kéthetes lelki válság után úgy döntöttem, hogy nem adhatom ki az információt. Az itthoniak úgy tartják, hogy az elhurcolt apa hős, az oroszországiak is mérhetetlenül tisztelik. Ha megmondom az igazságot, akkor kiderül, hogy bigámiát követett el. Próbálja meg megmagyarázni ezt a helyzetet annak a magyar családnak, amelyik soha nem éhezett, soha nem fázott és évekig várta vissza a családfőt. Végül is annyit elmondhattam, hogy mely börtönökben ült, mikor internálták, majd rehabilitálták és azt, hogy meghalt.– A második világháború óta ötvenhat év telt el. Lezártnak tekinthetjük az elhurcolt, a Szovjetunióban elhunyt magyarok ügyét?– Egy háborúnak akkor van vége, ha az áldozatokat elsiratták. Az első világháború után tisztességgel el lehetett búcsúzni a hősi halottaktól, szinte minden faluban emeltek emlékművet. Világos volt, hogy mi történt a frontokon, mi történt Isonzónál, Przemyslnél, azt is pontosan tudták, hogy ki halt meg. A hozzátartozók legtöbbször nem is gondoltak arra, hogy elmennek elesett férjük, fiaik, testvéreik sírját megkeresni, hiszen itthon is tudtak emlékezni, leróhatták kegyeletüket. A budapesti temetőkben ott áll az ismeretlen katona sírja. Arról nem is beszélve, hogy 1929-ben született egy magyar törvény, amely alapján május utolsó vasárnapja a hősök vasárnapja. Ilyenkor az iskolások, a szülők kivonultak az országzászlóhoz, a hősök sírjához. Néhány éve ismét erős az igény arra, hogy ezt az ünnepet visszaállítsák.– A kommunista párt hatalomra jutása után, Rákosiék alatt a második világháborúban elesettekre, elhurcoltakra tilos volt emlékezni.– Magyarországot a második világháború után a kollektív bűnösség elve alapján vonták felelősségre. Nem lehetett beszélni a hadifoglyokról, a frontharcosokról, s arról sem, hogy ki, mikor halt meg, hol van eltemetve. A halottaknak sem emlékművet, sem emléktáblát nem lehetett állítani. A rendszerváltás idején újra felszakadtak a sebek és a hozzátartozók emlékezni akartak. Azóta ezrével állítanak emlékművet a második világháborúban elhunytakért.– Miért csinálja ezt a munkát?– Azért, hogy másokon segítsek. Antall József kért fel rá. Kikötése az volt, hogy olyanok legyenek a társadalmi kollégium munkatársai, akik valóban megszenvedték a szovjet vagy a hazai kényszermunkatáborokat. C típusú átvilágítást kértem mindannyiunk számára, hogy még véletlenül se keveredjenek közénk olyanok, akik a diktatúra beszervezett emberei voltak. Azt gondoltam, hogy néhány év alatt be lehet fejezni ezt a munkát. Tévedtem. Most már a harmadik, rendszerváltás utáni kormány hagyta jóvá, hogy ezt a nagyon fontos tevékenységet folytassam. A mai napig is érkezik Oroszországból a volt magyar politikai elítéltekről úgynevezett semmisségi okmány. Ez azt jelenti, hogy rehabitálták az illetőt. Nemrégiben jutott tudomásunkra, hogy Raoul Wallenberg sofőrjét is rehabilitálták, aki valószínűleg a svéd diplomatával együtt halt meg a Szovjetunióban. A közeljövőben fogjuk átvenni az erről szóló dokumentációt az orosz hatóságoktól. A semmisségi okmányokat regisztráljuk, továbbítjuk az érintettnek vagy a hozzátartozónak, s kárpótlási igényüket is teljesítjük. Van olyan hét, hogy húsz ilyen okmány is érkezik. A történetnek nincs még vége. Múltunk feltárása kötelességünk.