Amikor térkép a táj

Macedónia nevének hallatán a legtöbben Nagy Sándor birodalmára gondolnak, pedig annak históriája eltörpül a legújabb kori Macedónia története mellett, amelynek egy mozgalmas fejezetét éppen most írják. A földrajzi értelemben vett macedón terület jóval nagyobb annál, amit most ezen a néven független államként ismerünk, több mint 50 ezer négyzetkilométer, és három részre oszlik: az Égei-tenger mentire, a Pirin-hegységtől északra fekvő részre és a Vardar folyóról elnevezett, az égei-tengeritől északnyugatra elterülő részre. A terület értékét már a történelem hajnalán is elsősorban az adta, hogy nagyon fontos utak találkozásánál fekszik, így az Adriai-tenger és Konstantinápoly közötti legrövidebb útvonal (a római Via Egnatia) és a Vardar folyó völgyében haladó, Szalonikiből észak felé vezető út halad rajta keresztül. Birtoklásáért mindig is ádáz harcok dúltak. Nagy Sándor birodalmának széthullása után a rómaiaké volt, majd újabb hódítók (hunok, vandálok stb.) jöttek, de valamennyien fel is szedelőzködtek.Lényeges változást csak a szlávok betelepülése idézett elő. Ez az V. században kezdődött. A szlávok a IX. századra az egész területet benépesítették. Csupán a városok lakossága maradt hellén, az ő helyzetüket majd csak az Ibériai-félszigetről elűzött szefárd zsidók ingatják meg, akik virágzó kereskedőkolóniákat alapítanak az Égei-tenger mentén és feljebb is. Macedónia része lett az első és a második bolgár királyságnak is, majd a megizmosodott középkori szerb állam olvasztotta magába. Dusan (István) cár 1346-ban Szkopjéban koronáztatta magát a szerbek és görögök uralkodójává. Állama azonban nem volt hosszú életű, a hódító török hadak csakhamar elsöpörték. Macedónia termékeny völgyeit török urak kapták meg hűbérbirtokként, a hegyekbe török telepesek költöztek, míg az ugyancsak mohamedán albánok a szerbek északra vándorlásával elnéptelenedett Nyugat-Macedóniát népesítették be. A török igazgatás alatt Macedónia három vilajetre oszlott: Szalonikire, Monasztirra, amelybe a mai Albánia egyes részei is beletartoztak és Koszovóra.Az oszmán birodalom hanyatlása és a Porta meggyengült befolyása mégis kedvezőtlenül hatott a keresztény alattvalók sorsának alakulására. Fokozottan igaz volt ez az akkorra már meglehetősen tarka etnikai összetételű Macedónia esetében. Az itteni lakosság jogfosztottsága kiváló ürügyet szolgáltatott a bomlásnak indult török impériumból csipegetni vágyó hatalmaknak a beavatkozásra. Ezzel a lehetőséggel különösen nyíltan élt Oroszország a Boszporuszhoz való kijutásért folytatott mesterkedéseiben. Ennek eszközéül először Bulgáriát szemelte ki, s a Törökországgal folytatott háborúját (1877–78) lezáró San Stefanó-i békével függetlenné tette, méghozzá akkora területtel, hogy abba beletartozott csaknem egész Macedónia. Ez sürgős cselekvésre késztette a görögök pártját fogó Angliát, s néhány hónappal később a berlini kongresszus már jóval szűkebb határok közé szorította, sőt ketté is osztotta Bulgáriát. Az újonnan függetlenné vált ország aztán méltatlannak bizonyult az orosz pártfogásra, mert annak tudta nélkül robbantott ki felkelést, és egyesítette a két országrészt. Hogy befolyásukat megőrizhessék, az oroszok államcsínyt szerveztek, s a maguk emberét juttatták a bolgár fejedelemség élére. I. Ferdinánd (a Sachsen-Coburg-Koháry család tagja) azonban hamar rájött, hogy országa érdekeit sokkal inkább szolgálja, ha a törökökkel szövetkezik az oroszok helyett (ez a dilemma mindig is létezett a nyelvük és vallásuk által a szlávsághoz, ám etnikai gyökereiket tekintve a török népekhez közelebb álló bolgárok számára).Bár Macedónia nagy része még mindig török uralom alatt állt, Ferdinánd elérkezettnek látta az időt alattvalói bolgár nemzettudatának élesztgetésére. Hasonló törekvés érvényesült az oszmán birodalomból szintén kiszabadult Szerbia részéről is, ahol azt tartották, a macedónok elbolgárosított szerbek, következésképp a szerb államban lenne a helyük. A területre azonban a görögök is jogot formáltak, s úgy érveltek, hogy néhány százezer lakosa elszlávosodott ugyan, de változatlanul a hellén kultúrához vonzódik, s szíve szerint görögnek érzi magát. Végül mindhárom állam szabadcsapatokat küldött macedón területre, ekképp óhajtván erősíteni a lakosság etnikai identitástudatát.Szalonikiben 1893-ban alakult meg az a Belső-macedón Forradalmi Szervezet (VMRO – ennek reinkarnációja Ljubcso Georgijevszki jelenlegi miniszterelnök pártja), amelynek jelmondata ez volt: „Macedónia a macedónoké!” Kisvártatva Szófiában létrejött a Vrhoven makedonszki odrinszki komitet, amely viszont Macedóniának Bulgária kebelébe való megtérését szorgalmazta. A lényegesnek látszó különbség azonban ne tévesszen meg senkit, mind a kettőt Szófia pénzelte és látta el fegyverrel. Az utóbbinak az volt a feladata, hogy fegyvereseket (úgynevezett komitácsikat) dobjon át a határon, s akár erővel is rávegye a macedón területek lakóit: vallják magukat bolgárnak. Hasonló céllal a görögök is létrehoztak egy szervezetet (Etniki Hetaira). Ennek harcosai az identitással nem sokra mentek, ám sikerült kiprovokálniuk egy háborút a törökökkel, amelyet elvesztettek. A Porta – jobb ötlete nem lévén – a két riválissal (a bolgárral, illetve a göröggel) szemben egy harmadik erőt, a szerbeket kezdte támogatni, akik szintén küldtek „expedíciós” haderőt Macedóniába: a nem éppen gáláns viselkedésükről később elhíresült csetnikeket. A három ellenséges erő által emberéletben és anyagi javakban okozott kár olyan méreteket öltött, hogy a kis ország a nagypolitikát is kezdte foglalkoztatni. A Porta albán csendőrsége segítségével próbált meg úrrá lenni a helyzeten (ennek a múltbéli szerepnek az emléke még ma is kísért az albánság balkáni megítélésében). Szófia végül I. Ferenc József és II. Miklós orosz cár közbenjárására feloszlatta az egyik szervezetet, a VMRO-t pedig fondorlatosan rábírta egy törökök elleni támadásra, amelyben – ígérete ellenére – nem sietett a szervezet segítségére. Kíméletlen török megtorlás következett, amely után Szófiának már nem volt nehéz kordában tartania a VMRO maradékát.A balkáni államok 1912-ben ráeszméltek, hogy csak összefogással tudják érvényre juttatni érdekeiket az oszmán birodalommal szemben. Az orosz diplomácia hathatós támogatásával létrehozták a Balkán-szövetséget (tagjai: Bulgária, Görögország, Szerbia és Montenegró). Az oroszok ezzel a szemükben vészesen erősödő német és osztrák–magyar befolyásnak akartak gátat vetni, a balkáni államok azonban csakhamar szakítottak az orosz elképzelésekkel, s kirobbantották az első balkáni háborút, majd – győzelmük után – felosztották egymás között az oszmán birodalomból kihasított területet: Macedóniát. A bolgárok azonban az egészet maguknak szerették volna, ami természetesen a többiek heves ellenállásába ütközött. Bulgária számított a Monarchia rokonszenvére, amely egyrészt Szerbia erősödésétől tartott, másrészt a Balkán-szövetség mint az „entente cordiale” előretolt bástyája bomlasztásán fáradozott, aminek egyébként szintén Szerbia volt a fő mozgatóereje.A Monarchia politikája azonban rövidlátónak bizonyult, megelégedett a Balkán-szövetség széthullásával, utána nem támogatta Bulgáriát, ugyanakkor Románia (területszerzési okokból) és az oszmán birodalom (bizonyos békekorrekciók reményében) az ország ellen fordult, s a magára maradt Bulgária katasztrofális vereséget szenvedett az általa kirobbantott második balkáni háborúban. Az ezt lezáró bukaresti békében (1913) Macedónia egy kis darabjával volt kénytelen megelégedni, míg ellenlábasai osztoztak a „zsírosabb” falatokon. Bulgária a reváns vágyától fűtve lépett be az első világháborúba a központi hatalmak oldalán, és legott elfoglalta a Szerbia által birtokolt macedón területeket és Szerbia egy részét is. Az 1919-ben aláírt neuilly-i békével azonban mindezt, sőt még egy korábban birtokolt macedón területet is elvesztett. A Macedónia körüli csatározások a két világháború között sem szüneteltek: a bolgár és a görög területeken nagyobb lakossági mozgások történtek (törökök és görögök települtek át Bulgáriából Törökországba, illetve Görögországba). A belgrádi kormányzat a jugoszláv királyságban a probolgár érzelmek háttérbe szorításán fáradozott, válaszul a VMRO terrorista akciókba kezdett. Ilyen előzmények után, mondhatni, az optimizmus diadala, hogy amikor a második világháború elején a tengelyhatalmak felosztották Jugoszláviát, Bulgária ismét elfoglalta csaknem egész Macedóniát.1943-ban a bolgár és a görög kommunista párt aztán megegyezésre jutott, hogy Macedóniának független köztársaságnak kell lennie egy majdani kommunista balkáni államszövetségben. Balkáni államokról lévén szó, ritka nézetazonosság volt ez, azzal az apró hibával, hogy az egyre erősödő Tito mindezt a jugoszláv kommunista párt vezetésével képzelte el. 1945-ben Szkopjéban gyújtó hangú szónoklatban ismerte el a macedón nép jogát, hogy egy államban éljen, s figyelmeztetett, hogy az Égei-tenger mentén is sok macedón él. Senki előtt sem volt kétséges: Szalonikire fáj a foga. Az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés meghiúsította Tito reményeit, de Görögországéit is, amely a Pirin-hegység menti területekből akart részesedni. Jugoszlávia, sőt Bulgária számára azonban a görögországi kommunista rebellió idején felcsillant a remény, hogy annak győzelme esetén lehet elvtársiasan osztozkodni az északmacedón területeken. Tito és Dimitrov 1947 őszén már az új térképeket rajzolgatták (Macedónia görög része Jugoszláviához került volna, Trákia pedig Bulgáriához), és egy Jugoszláviát és Bulgáriát egyaránt magában foglaló nagy államszövetségről szőttek terveket, amikor Moszkva és Belgrád viszonyának elhidegülése véget vetett mindennek. 1948-ban egy bulgáriai macedónokat tömörítő szervezet még előhozakodott vele, hogy a macedónkérdés legdemokratikusabb megoldása az lenne, ha egy Jugoszláviával és Görögországgal egyenrangú macedón állam jönne létre. Tito ezen akkor nagyon megsértődött, s mivel az ötletet a görög kommunisták forradalmi kormányzata is felkarolta – proletár internacionalizmus ide, proletár internacionalizmus oda –, rögvest lezáratta a görög–jugoszláv határt. Ezzel meghiúsította a görög, de egyben a világforradalom győzelmét is. A többiekkel egyenrangú, független macedón állam évtizedek múlva létrejött, ám az eredetileg elgondoltnál jóval kisebb területen, s olyan összetételű lakossággal (egyharmad albán, kétharmad szláv/macedón), amely új elemet iktat be az évszázadok óta tartó osztozkodásba: az albánokat. Ők most először próbálják meg fegyverrel a magukévá tenni Macedóniát, mert a másikat – a demográfiait –, úgy látszik, lassúnak tartják (pedig az utóbbi a biztosabb).Görögország, nemhiába EU-tag, most sokkal pragmatikusabb a macedónkérdésben, mint korábban: nem karddal hódít, hanem pénzzel. A legnagyobb befektető Macedóniában, és azért cserébe is inkább kiadós gazdasági segélycsomagot ígér, hogy hányatott sorsú szomszédja elfogadja a Felső-Macedónia nevet. Szerbia és Bulgária viszont szemlátomást nem tud megújulni (talán mert nincs miből). Bulgária most is fegyvert ajánl, igaz, most Macedónia védelmében az albánok ellen. Szerbia pedig továbbra is azt sugallja déli szomszédjának: egy újabb szerb vezetésű államszövetségben volna a legjobb helye. Hogy döntenek a macedónok? A fentiekből alighanem kiviláglik, hogy eddig sem volt sok beleszólásuk a dologba, félő, hogy most még kevésbé lesz.