„Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon”

Petőfit ismerjük. (Úgy-ahogy.) Jókait is. Egressy Gábort – talán. De mit tudunk társaikról, egy Degréről, Laukáról, Vas Gerebenről, Bozai Pálról? Elhallgatta s elfeledte őket a történelem. Az 1848–49-es forradalom százötvenedik évfordulóján – igaz – időszaki kiállítás emlékezett meg róluk a Nemzeti Múzeumban, relikviáikkal, írásaikkal és arcképeikkel idézve meg azokat a fiatalembereket, akiket hol a „magyar radikalizmus vigéceinek”, hol a forradalom igazi hőseinek neveztek kortársaik is, utódaik is. Általában, nemes egyszerűséggel: a márciusi ifjak nemzedékének titulálták őket.Az időszaki kiállítást azonban idővel felszámolják, tárgyait raktározzák, kutatási hozadékát szakmai kiadványokban publikálják. A nagy nyilvánosság pedig ismét megfeledkezik azokról az egyéniségekről, akiknek a történeti szerepük oly meghatározó volt 1848 márciusában, áprilisában. Hogy a harmadik évezredben ne történhessen meg ez a hiba, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai Körmöczi Katalin szerkesztésében, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a millenniumi támogatásával szép kötetbe foglalták mindazt, amit a márciusi ifjakról tudni kell. Huszonhat férfiportrét tartalmaz a gazdagon illusztrált, testes kötet (meg négy asszony arcmását a márciusi ifjak oldalán föltűnő hölgyek közül), amelynek szerzői között a kor legnevesebb kutatóit köszönthetjük, történészeket, muzeológusokat, művészettörténészeket, irodalomtörténészeket. A márciusi események főszereplőit nem születési évszámuk időrendje szerint mutatja be A márciusi ifjak nemzedéke című rangos kiadvány (amelynek alcíme: „Nem küzdénk mi sem dicsőség, sem díjért”), hanem történeti szerepük jelentősége szerint. Egy Széchenyi Istvánnak írt levél vélekedését fogadta el a szerkesztő, amikor a sorrendet felállította: „Itt forradalmi jellem három emelkedik ki... Vasváry, Petőfi, Jókai, még lehet negyediknek... hátuk mögé tenni Egressy Gábort.” Valamennyiüknek a teljes életútját írják le, a legfrissebb kutatási eredmények és az új szempontú megközelítések birtokában, erényeikkel és hibáikkal együtt. A leírásokat a relikviák és ábrázolások katalógusa követi, kiről mennyi maradt fenn az időben. (A pálya elején álló, többnyire szegény fiúkról lévén szó, szegényes olykor relikviáik gyűjteménye is.) Megítélésük Petőfi szellemében történik, aki A márciusi ifjak című versében így summázta szerepüket: „Abban lelünk mi jutalmat, / Megnyugszunk mi azon: / Bárkié is a dicsőség, / A hazáé a haszon.”Az egyes tanulmányokat összegző-bevezető Körmöczi Katalin önmagában is értékes olvasmányként forgatható dolgozata – kötelességtudó – kísérletet tesz ugyan arra, hogy ennek az újabb kori történelmi legendáriumaink közt a legkedvesebbként számon tartott csapatnak a szervezeti homogenitását, egyöntetűségét kimutassa, ezt kívánja ugyanis az utókor, amikor a márciusi ifjak egységes elveiről és gyakorlati forradalmi radikalizmusáról vélekedik. A mindenkori politikai, ideológiai korigény, kultusz és ellenkultusz, az utólagosan rájuk ruházott történelmi szerep vagy a méltatlan feledés olyan igaztalanságokat emelt azonban a márciusi ifjak köré, amelyeket a modern kutatások eredményeinek birtokában minden lelkiismeretes és hiteles kiadványnak feladata helyreigazítani, s a históriai tényeknek megfelelően a nemzet elé tárni. Ezt cselekszi millenniumunk tán legfontosabb, 1848–49-cel foglalkozó műve, amikor igen jól megfogalmazott mondatokban, elfogadható s könnyen befogadható érveléssel tárja elénk azt a sokszínűséget, változatosságot, amely a márciusi ifjakat – származásuk, tanulmányaik, életpályájuk, a szabadságharc bukása, s már amelyikük megérte, a kiegyezés utáni sorsuk tekintetében – jellemezte.Csak pár – igen fontos – kérdésben értettek egyet még akkor is, amikor fellépésük szervezett, szerepük meghatározó volt 1848 márciusában, áprilisában: a cenzúra, az új sajtótörvény és a választójogi törvény kérdésében, már csak azért is, mert ezek a témák szinte mindannyiukat személyesen érintették. Azt is, aki református lelkészlakból indult neki a világnak, mint a két Egressy, Gábor, a színész és Béni, a nemzeti kultúra „mindenese”, azt is, akinek apja erdész volt, gazdatiszt, kereskedő vagy orvos, gépész. Közös volt bennük talán az ambíció is: tollforgató polgári – városi – értelmiségiként élni az életet. Meg a lelkesedés a francia forradalom iránt. (Jókai írta: „Valamennyien franciák voltunk!”) És hasonlatossá tette őket az az életkorukkal és mindössze pár hétre „engedélyezett” politikai szerepvállalásukkal magyarázható tény, hogy egyikőjük sem minősíthető államférfiúnak. Politikai érdeklődésük a napi gyakorlatban zátonyra futott, a márciusi ifjak a világot szerették volna átformálni, nem a hétköznapokat. Közös vonása sorsuknak az is, hogy miután a legfontosabb szerepet a forradalom „első felvonásában” eljátszották (erőteljes sürgetésükre felállt az első felelős független magyar kormány, kivívták a jobbágyfelszabadítást, megszülettek az áprilisi törvények), nem kaptak meghatározó feladatot és helyet az államirányításban és a törvényhozásban. A csoportból csak Irinyi József és Irányi Dániel került be az országgyűlésbe, s a minisztériumokban is páran kaptak (vállaltak) állást csupán. A szabadságharcnak azonban valamilyen formában csaknem mindegyikőjük a katonája lett. (Az erdélyi hadműveletekben ketten is hősi halált haltak, Vasvári Pál és Petőfi.) Voltaképpen a bukás után egy a végzetük is az életben maradottaknak: bujdosás, fogság, internálás, kényszersorozás, emigráció. Az „enyhülés” éveiben azután kinek-kinek másként alakul az élete. Polgári, pénzkereső pályát épít ki magának, aki csak teheti. Lapot alapít, szerkeszt (Lauka Gusztáv indítja útjára az első magyar élclapot), műfordításra adja fejét (Körmöczi Katalin tanulmányának egyik meglepő adaléka: a műfordításnak hazánkban a márciusi ifjak adtak rangot és minőséget: Bérczy Károly, aki Puskint, Dickenst „magyarítja”, Sükei, aki Gogolt és Victor Hugót...), orvos lesz (Hamary Dániel, Korányi Frigyes), tudós könyvtáros, levéltáros (Garay János). Vagy – kis időre, lelkiismeret-furdalástól gyötörve – áruló. (Lisznyai Damó Kálmán írja meg 1857-ben a császár látogatását köszöntő, föntről rendelt verset. Mentsége: nem a magyar királyt üdvözölte benne, „csak” az uralkodói párt.)A honfoglalás millenniumát kevesen érték meg közülük (de még a kiegyezést se sokan). Aki mégis, Vajda János, Degré Alajos, kiábrándult, elszigetelt. Az „agyonünnepelt” Jókainak is ez a jussa. S nem is a Rudolf trónörökössel közösen szerkesztett kiadvány, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben miatt. Tragikomikus második házasságának hírére zúg körüle a megvetés. Egy márciusi ifjú ne mutatkozzék nevetséges öregemberként nemzete előtt – így ítélkeztek róla annak idején. Még akkor sem bocsátották ezt meg neki, ha tudván tudták, 1848 márciusának tüzét egyedül ő tartotta életben regényei által a nemzet lelkében.2001 márciusától tudós ismeretterjesztő mű is élteti: a Nemzeti Múzeum kiadványa, A márciusi ifjak nemzedéke.