Alámerült Atlantiszom

A kolostort erős fal veszi körül, mint a régi monasztériumokat. Szép vonalú, egyhajós barokk temploma van, a kulcslyukon át nézem. A templomtól balra a régi algimnázium. Rejtélyes, miért éppen itt ütöttek elsőnek tanyát a kegyes tanítórendiek Magyarországon? – teszi fel a kérdést Szalatnai Rezső lírai naplójában. A falon látható színes magyar és lengyel címer valamit sejtet az eredetről. Megyer Józsefnek köszönhetően tudjuk, hogy amikor „háromszáz évvel ezelőtt, 1642 egyik őszi napján az első piaristák Podolinba bevonultak, a kis szepesi város még lengyel zálogban volt. A város akkori ura, a lengyel rendtartomány nagy jótevője, Lubomirszki Szaniszló telepítette ide őket. Onofrio Conti, az első házfőnök olasz volt, a ház tagjai morvák, lengyelek, németek. De Szent Kinga városának szelleme nem hagyta lelküket érintetlenül. Első szállásuk is a magyar királyleány még fennálló várának egyik bástyája volt. Itt tanítottak addig, amíg templomuk és kolostoruk fel nem épült. Ma is olyan mindkettő, amilyennek a fejedelmi alapító építtette... A lengyel provinciához tartozó kollégiumban azután megjelentek az első magyarok is. Először mint diákok, majd mint novíciusok. Érdemes figyelni arra, hogy miféle felszereléssel jelentkeztek azok, akik felvételért kopogtattak a noviciátus ajtaján. Kincel István a következő holmikkal jelentkezett a rektornál. Volt egy fekete báránybőrrel bélelt felsőruhája, zöld köpenye, kék kindiak szövetből készült dolmánya ötven ezüstgombbal, zöld süvegje, vörös selyemöve, egy pár vörös csizmája. Ezenfelül beadott egy lószerszámot, egy pár pisztolyt tokban, egy ezüstös puskaportartót és egy kardot. Ezenfelül hozott a tarsolyában egy filozófiai magiszteri diplomát is.Ezek a kardosan jelentkező novíciusok tudós tanárnak is beváltak. Hogy a kis városkának piarista kollégiuma a műveltségnek milyen »kirepítő fészke« volt, azt elárulja a 14 ezer kötetes könyvtár nem akármilyen gyűjteménye is.A podolini iskola virágkora az első száz esztendő volt. Amikor a rend a Dunántúlon és az Alföldön is kezdett terjedni, fent Podolinban elcsendesült az élet, és a diákok száma a sok százról százra, sőt nyolcvanra apadt le. De a rend kegyelettel tartott ki első iskolája mellett, melyet megszentelt a honalapító kalazanciusi ősök emléke...Most csend van a kolostor körül. A begyepesedett udvaron meg a torony alatt, melynek szobájában a Lengyelország felé menekülő Rákóczi menedéket talált, nem hallatszik a gyermekek zsivaja, de a templom elárvult Kalazancius-oltárára kegyeletes kezek még mindig hordják a virágot.”A csendről szól az említett Szalatnai-napló egyik része is: „– Hogyan élnek Podolinban? – Békességben, uram – feleli a boltos, akit óvatosan megkérdezek a rangrejtő városkáról –, békességben, nincs itt se baj, se esemény e nyomorult fészekben. – Fejcsóválva meredek rá a fényben, mely muzsikál. De a kalmár némán int, fél kézzel suhint a levegőbe. – Jöjjön ide, amikor esik!”Amikor először jártam Podolinban, esett az eső. Hárman voltunk akkor a város vendégei, este is csak hárman sétáltunk a főtéren, miközben Krúdyt nyomait kerestük. Tavaly jártam itt másodszor. Akkor is esett. (Igaz, hogy akkor már többen voltunk a főtéren, a régi kolostort és templomot is renoválták.) De én az itt látható kép miatt hadd maradjak az esőnél, mert mindez talán azért volt, hogy észrevegyem azt a tócsát, amely megkettőzte a veszni, elpusztulni akaró kegyes piarista emléket. Röviden úgy is fogalmazhatok, hogy az az eső és az a tócsa mutatta meg nekem alámerült Atlantiszunk – múltunk és történelmünk – egy szépséges darabját.