Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a játékra való hajlam összefügg-e a különböző élőlények értelmi fejlettségével. A homo sapiens egyben homo ludens is, bár vannak olyan emberek, akiktől minden fajta játék és tréfa idegen. Tény az is, hogy földigilisztát még nem láttam játszani, halat viszont már igen, ha netán a szélhajtó küsz esti ugrándozása a víz fölött szórakozásnak tekinthető. A játék és a szórakozás bizonyosan értelemben rokon fogalmak, mindkettő anyagi szempontból céltalan időtöltést jelent, bár a komoly játékos sohasem szórakozik ellenfelével. Elvileg a wimbledoni teniszdöntő is játék, ám kétségkívül nem babra megy. Natasa kutyámnak viszont senki sem fizet azért, ha ügyesen elkapja a teniszlabdát és visszahozza, iszonyú figyelemmel és észveszejtő farkcsóválással várva, hogy újra eldobjam. Három dolog érdekli igazán, ugyanúgy, mint némelyik embert: az evés, a játék és az utazás.Be kell vallanom; időm egy részét én is játékkal töltöttem és töltöm, s korántsem hiszem azt, hogy ez elfecsérelt idő. Persze azt sem mondanám, hogy a világ és jómagam sokat gazdagodtunk általa. Ha jobban belegondolok, nem vagyok komoly ember. A pingpong például egészen különleges szerepet töltött be az életemben, bár igazából, versenyszerűen sohasem űztem ezt a játékos sportot. Pápai gimnazista koromban csapatunk ugyan sikerrel szerepelt a járási bajnokságban, a csúcspont az volt, amikor egy csűrben, mínusz tízfokos hidegben legyőztük a favorit Lovászpatonát. Berek Karcsinak ugyan majdnem befagyott akkor a füle, mert kölcsönadta a sapkáját nekem, de nagyobb baj azért nem történt, csak annyi, hogy fülcimpája később – mintegy utólagos védekezésül – selymes szőrpamacsokat eresztett.Játékos szemléletem ellenére gyermekkoromban igen nehezen viseltem el, hogy kollégiumi közösségben kell élnem. Máig szívszorongva emlékszem rá, hogyan hívtam fel Pápáról „R”-beszélgetésre édesanyámat, aki akkor a Zámoly közelében lévő Miklósmajorban volt bérelszámoló. Rimánkodtam: vegyen ki a kollégiumból, ellennék én is a majorban, bármit megteszek, csak ne kelljen egy amorf közösségben a legkisebbként és leggyengébbként élnem. Anyám is sírt, de hajthatatlan maradt. Nem volt választása. A következő héten megnyertem a kollégiumi pingpongbajnokságot, a döntőben egy nálam két fejjel magasabb negyedikes fiút győztem le, s abban a pillanatban senkiből valaki lettem. Négy évvel később, 1956. október 23-án, barátommal, N. T.-vel, éppen egy pingpongversenyre indultunk, majd a játék helyett a valóságot választva csatlakoztunk a Parlament felé tartó tömeghez. Az ütőm végig velem volt.Kevélyen mondhatom: amatőrtől sohasem kaptam ki. Amikor 1960-ban a Magyar Nemzethez kerültem, örömmel láttam, hogy a szerkesztőség társalgójában egy pingpongasztal áll. Az első napon 21:0-ra megvertem a lap felelős szerkesztőjét, Rajcsányi Károlyt, s ez ázsiómat nagymértékben növelte. Akkoriban mindenfajta játék szervesen a szerkesztőség életéhez tartozott, egy időben például Mátrai Betegh Bélával sokat gombfociztunk, sőt egészen infantilis, általunk kitalált játékokat is űztünk, s néha a fél szerkesztőség velünk tartott. A Magyar Nemzet a pingpong révén fogadott be napok alatt, ott a társalgóban, játék mellett zajlott a társasági élet. Később, egy Zsolt Róberttel kötött fogadásból eredően, játszottam Jónyer Istvánnal is, aki 18 fórral természetesen megvert. Ez volt a legnagyobb „kudarc”, ami ebben a sportágban ért. Azóta tudom: profikkal nem érdemes kezdeni. Aztán hosszú éveken át nem volt pingpongasztal a hányatott sorsú Magyar Nemzetnél. Most újra van. És újra játszunk. S mintha ebből eredően kicsit otthonosabban mozognék – az egy éve összevont – szerkesztőség Kilián laktanyabeli falai között. Hogy ennek van-e köze a hajdan Pápán történtekhez, én nem tudom.