A „legszemetebb kapitalisták”

Thürmer Gyula, a parlamenten kívüli Munkáspárt elnöke 1991-ben elsőként köszönti a moszkvai Janajev-féle kommunista puccs végrehajtóit: a sietve közzétett elvtársi nyilatkozat meghökkenti a honi közélet szereplőit, politikai üzenetértéke még a karantén szégyenéveit töltő MSZP-s füleknek is disszonánsan hangzik a rendszerváltás után mindössze egy évvel. Nem csoda, hogy a szovjet visszarendeződés magyarországi híve magára marad. Külpolitikai akcióját egyetlen magyarországi párt sem támogatja. Aztán kormányok mennek és jönnek, midőn a Horn-kormány ügydöntő népszavazást tart Magyarország küszöbönálló NATO-csatlakozása kérdésében. A Munkáspárt persze tiltakozik a leendő NATO-tagság ellen, s közleményben ítéli el az észak-atlanti katonai szövetséget. Thürmer később is így fogalmaz: elfogadhatatlan a magyar kormány(ok) részéről a „megalkuvó, talpnyaló viselkedés” az „újgyarmatosító, imperialista törekvésekkel fellépő” USA-val szemben. Szerinte Magyarország legyen „semleges” állam – de csökkenti a hatást, hogy Thürmeréket az orosz csizma az asztalon negyven évig mit sem zavarta. S miközben Thürmer elkötelezett antiimperialistaként kritizálta Magyarország (volt) amerikai nagykövetét (Peter Tufo „magánéletének önreklámozása elfogadhatatlan”), pártaktivistái „Magyarország a magyaroké!” feliratú transzparensekkel tüntettek a taszári laktanyában berendezkedő amerikai hadsereg jelenléte ellen.Thürmer Gyula később a szabad világ által hermetikusan elszigetelt Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök Jugoszláviájába utazik. Ami azért hírértékű esemény, mert a szerb diktátor ezúttal az országában élő albán kisebbséget irtja, sorban a negyedik balkáni háborúja kapcsán. A thür-meri vizitet mintegy aktualizálja a hágai nemzetközi bíróság által kiadott elfogatóparancs. Amit Milosevics etnikai tisztogatások, háborús bűnök és többszöri népirtás alapos gyanúja (és bűntette) miatt érdemelt ki. Meg a fejére kitűzött ötmillió dolláros vérdíjat. Thürmer ottjártakor kezet fog ezzel az emberrel: láthatjuk kettőjüket az esti hírműsorokban, amint a civil albán áldozatok vérétől pirosló milosevicsi kézfejbe éppen beleilleszkedik a thürmeri kéz. Mindez történik a Szerbia Szocialista Pártjának politikai irányvonalát feltétlen helyeslő széles mosoly közepette. A szintén háborús bűnökkel vádolt, a saját polgárait vegyi fegyverekkel irtó Szaddám Huszein katonai rezsimjében is tett már hivatalos látogatást a Munkáspárt. A hatalmon lévő Baath-párt kongresszusára hívták meg. Ez sem volt akármilyen utazás. Részt vett rajta az országot 1998 után elhagyó neonáci Népuralmista Párt hírhedt hungarista vezetője, Szabó Albert, valamint a szintén a szélsőséges nézeteiről ismert Király B. Izabella. Miután a „magyar küldöttség” ilyen szépen összejőve ideológiai egységbe forrt, a párt titkára, Balogh Attila Bagdadban alákanyarintotta az amerikai imperializmust elítélő nyilatkozatot. Amivel az aláírók feltétlen szolidaritásukkal biztosították az anticionista (!) és antiimperialista harcot folytató, bátor iraki népet...De úgy látszik, ez is kevés. Mert Thürmer pár éve a kubai nagykövet jelenlétében találkozott a kubai Kommunista Párt külügyi osztályának képviselőjével (Szabadság, 2000. márc. 10.), jó kapcsolatokat ápol a Tienanmen téren tüntető diákjait harckocsikkal eltaposó, néphadseregével legéppuskázó, alig változó kínai vezetéssel (a kínai nagykövet a Munkáspárt makói szervezetét évente egyszer meg is látogatja), és barátkozik a vietnami és az észak-koreai diktatúrákkal is: Thürmer szerint a kormánynak már éppen ideje lenne „újrafogalmaznia diplomáciáját” az oroszokkal, kínaiakkal, valamint Észak-Koreával, Szíriával és Jugoszláviával kapcsolatban (Magyar Nemzet, 2000. júl. 18.). Korea ügyében nyilván a katasztrofális következményekkel járó gyermekéhínségre gondolhatott az Országházba igyekvő haladó erők hazai képviselője – talán arra, hogy a koreai polgári lakosság végső elkeseredésében hangyabolyokra vetemedik, miközben állami vezetői soron kívűl rendelik Németországból a Mercedes-Benz legújabb sorozatát. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a rendszerváltozás után Thürmer továbbra is „elvtársnak” szólította – még a nyílt levelekben is – a Szovjetunió, tehát már egy idegen hatalom itteni nagykövetét.No hát így fest nagyjából a Munkáspárt külpolitikai programja. De vajon milyet folytat belföldön?1994 és 1998 között hallani lehetett szoros MSZP–munkáspárti helyi politikai együttműködésről Salgótarján városából, és ismerjük a nagykanizsai időközi választási koalíció baloldali résztvevőit. 1998-ban megint választási szövetséget köt az MSZP és a Munkáspárt: ezúttal Szolnok városának szervezetei ütik nyélbe azt, „az őszi helyhatósági választásokon való mind eredményesebb szereplés érdekében”. Következő lépésként Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke hivatalos meghívást kap az MSZP kongresszusára. Ahová természetesen elmegy, legalább közelről láthat egy szociáldemokratát, Gerhard Schröder német kancellárt. A szocialista párti invitáció a megtiszteltetés és a kölcsönös megbecsülés jeleként értékelendő, az egyre magasabb szintre lépő, mind szorosabb politikai együttműködés jelének. A szocialista párti gesztus persze nem volt előzmények nélküli: korábban az MSZP a „reformer” Molnár Gyula pártalelnök személyén keresztül képviseltette magát a Munkáspárt úgynevezett évfordulós ünnepségén.Fehérgyarmat azonban mindenképpen mérföldkőnek számít a magyar belpolitikai életben. Ott ugyanis köntörfalazás nélkül, a fényképezőgépek előtt, immár a legmagasabb szinten összenőtt, ami összetartozik. Kovács László MSZP-elnök a fehérgyarmati időközi választás kampányrendezvényén Thürmer Gyula munkáspárti elnök vendége volt: jellemző, hogy Kovács ment Thürmerhez, nem pedig fordítva – a közös kampányolásról, a szívélyes légkörű találkozóról az újabb széles mosolyokról a Szabadság című újságban címlapfotó is készült. A brüsszeli eminens legfeljebb a kezében érezhette – ha másodpercekre is – a milosevicsi üdvözletet, mondjuk úgy, első kézből, Hága helyett. Horn Gyula, aki már többször „tisztázó megbeszélésre” invitálta a Munkáspártot (és az SZDSZ-t), sértett hangú sajtónyilatkozatban védte meg a „stratégiai szövetségest”, mondván, a magyar szocialisták Thürmer Gyula pártjával együtt „számos közös értéket” vallanak magukénak (Magyar Hírlap, 2000. márc. 27.). A Munkáspárt az MSZP „természetes szövetségese” – ezt már a szocialisták liberális platformjának vezető alakja, Vitányi Iván nyilatkozta a Baloldali Együttműködési Tanács Kézfogás című lapjában. Ezután Sándor László, az MSZOSZ elnöke, a botrányos VIP-listás juttatások és a szocialista párti képviselőség erényeit szövetségbe forrasztva tárgyalásokat folytatott Thürmerrel, annak fővárosi székházában, a munkavállalók helyzetéről és a „cselédtörvényről”. (Itt jegyezzük meg, hogy a rendszerváltás óta nem járt magára valamit is adó politikus a Munkáspárt székházában.) A teljes baloldali egység fej- lődéstörténetének legújabb állomása a tatabányai csúcstalálkozó volt, ahol is az MSZP újból látványos gesztust tett a Munkáspárt szalonképesítésének érdekében: a közös pódiumon Juhász Ferenc alelnök bejelentette, hogy „a szocialista párt kész arra (...), hogy együtt készüljön a kormány leváltására”. Thürmer válasza: „ha pártja bejut a parlamentbe, a második fordulóban támogatni fogja az MSZP jelöltjeit.” (Népszabadság, ápr. 28.)A kommunisták nélkül nincs többség a baloldalon – ezt akár Kovács László is mondhatná sóvárogva (majd kimondja jövőre), de egyelőre nem ő, hanem a Francia Kommunista Párt (FKP) főtitkára, Robert Hue nyilatkozza a L'Express március 29-i számában. A főtitkár arra figyelmezteti Lionel Jospin kormányfőt, hogy a 190 szocialista képviselőjének megválasztását kizárólag a második választási fordulós kommunista átszavazásoknak köszönheti. És ezt a francia szocialisták is tudják: „Nem mondhatunk le az FKP-ről arra hivatkozva, hogy megújulása mindeddig nem hozta meg a választási eredményeket”, vélekedik Jean-Christophe Cambadelis. Ugye, milyen ismerős?Az MSZP közvetlen politikai felelősségét mindazonáltal nem csökkenti az az iparszerűen előállított hazai közbeszéd, amely nem ismer demokratikus jobboldalt, csak demokratikus baloldalt: s amely kizárólag jobboldali „szélsőséget” ismer, baloldalit már nem. Hogyha a baloldali sajtó komolyan gondolná saját harcát a szélsőségek ellen, és csakugyan jeleskedne a politikai radikalizmusok megfékezésében, valószínűleg már ízekre szedte volna az ortodox szélsőbaloldaliak gyűjtőhelyeként ismert Munkáspártot. Hiszen Thürmer külpolitikája inkább tragikus, mint komikus – rendszervisszaváltó belpolitikai céljai azonban – az MSZP fogadókészsége miatt – már aggodalomra adhatnak okot. Ennek fényében tarthatatlan, hogy a politikai sajtó a konzervatív jobboldaltól félti hazánk európai csatlakozását, holott emlékeim szerint nem Kövér László, hanem Kovács László fogott kezet egy olyan emberrel, aki viszont ugyanezt tette korábban Európa – időközben lelakatolt – szégyenével. Tarthatatlan, hogy miközben vezető szocialista politikusok demonstratív politikai gesztusok egész sorával érzékeltetik az eljövendő munkáspárti választási koalíciót, az úgynevezett véleményformáló elit úgy tesz, mintha mindez fordítva lenne, és a Fidesz alelnökei rohangálnának a MIÉP kongresszusaira, majálisaira, munkásgyűléseire és székházába. Tarthatatlan, hogy mialatt az MSZP vezető testületei a rendszerváltozás megszégyenítését készítik elő a Kádár Jánost elsirató párttal, senki sem reagál az olyan kijelentésekre, amelyek szerint feketelistát kéne összeállítani a miniszterekről, mert már megérdemelnék. Sőt, Thürmer Tatabányán ezekkel a szavakkal készült a demokratikus szalonba: „Kinek akarunk tetszeni? Orbánnak? Torgyánnak? A legszemetebb kapitalistáknak, akik ma hatalmon vannak?” (...) „A fideszes fiúk megmondják, mi a dolgunk. Egyébként meg kussoljál otthon!” De hát tudjuk: a Fidesz a Balkán-klub tagja, az MSZP ellenben az uniós integráció letéteményese. Csak... Csak még egy kicsit koalíciózik a politikai Jurassic park thürmeri dinoszauruszaival – s ha eközben akad egy kis ideje, eltöprenghet azon, miféle összefüggés lehet a rasszizmus, valamint Szabó Albert és Szaddám Huszein anticionizmusa között. A kussoláson kívül.