A UNICEF politikai pedofíliája

Kovács István meglepő veresége a hazai ringben sok apró tanulsággal szolgált: például hogy egy kiütött show-mannek kutya kötelessége feltápászkodni és a publikumtól a mikrofonban kérni bocsánatot az elrontott estéért. Megerősödhettünk továbbá olyan közhelybölcsességekben, hogy minden nyerő széria véget ér egyszer (ezt nem árt, ha monte-carlói üzleti tartózkodásunk esetére is emlékezetünkbe véssük); azonkívül csodálkozva tapasztalhattuk, hogy a nagy apparátust megmozgató, felpumpált médiacirkusz hatékonyságát nem igazán befolyásolja a végeredmény: a tragikus kifejletnek tán egy kicsit még magasabb is a nézettsége. Elegendő azonban egy másik elrontott este (váratlan vízilabda-vereség a jugoszlávoktól), hogy a konkurens kereskedelmi tévé – a két elszigetelt eseményből tendenciát gyártva – sebtében kudarctörténeti összeállítást rittyentsen. Indítanak az aranycsapat berni elbotlásával, szóba kerül szegény peches Wichmann Tamás, a sorsüldözte női párbajtőr-válogatott, s szinte kötelezően a szovjetektől meg (már megint) a jugoszlávoktól elszenvedett nagyarányú futballfiaskó – aztán már jöhet is a kékvérű liberális szociológus, aki levonja a konzekvenciát: a többségi vesztes társadalom mindig és mindenáron győzteseket akar látni, hogy a szekuralizált rögvalóságból az álmok félisteni világába transzponálja (egyúttal némi valláspótlékként) saját, soha be nem teljesülő vágyait. Igen gyorsan eljutunk hát a kiütött Kokótól (akit talán mégsem a „knock out” közismert rövidítését megduplázva kellett volna becézni) meg a rossz napot kifogó Kásáséktól a rendszerbe foglalt pesszimizmusig, azt sugallván: ebben az országban – s főként ilyen kormányzás alatt! – az ember eleve nem lehet boldog (azaz „győztes”). Igaz, a bálványimádást (amelyet e logika szerint az elfeledett Isten hiánya indukál) akkor már sokkal inkább a hollywoodi sztárkultuszban érni tetten – Kokó ellenben alighanem más ügy. Nem a magányos hős ő, aki mindenkit futószalagon legyőz (mint látjuk, ez a herkulesi képlet hibádzik is); hanem a fiú a szomszédból, Papp Laci második kiadásban, aki nyerhet vagy veszíthet, akkor is közülünk való. Azaz ha már idol, akkor nem az individualizmus, hanem a közösségi összetartozás bálványa: nem globális, hanem nemzeti hős, akinek még a veresége is pozitív hatású kollektív élmény. A stúdióba invitált szociológusnak persze ez a magyarázat aligha lenne ínyére – s még elképzelni is bajos, mit mondott volna annak a csatornának a műsorpolitikájára, amely az említett horrortörténeti egyveleggel egy időben egy kifejezetten optimista, az elfogult magyar szíveket máig megmelengető sporteseményt emelt ki az archívumból: amikor a címeres nemzeti tizenegy Kovács Kálmán meg Esterházy Márton góljaival a Népstadionban 3:0-ra letarolta Brazíliát…*Nyolcszáz nap türelmi időt kért programja megvalósításához II. Simeon bolgár kormányfő. A hír olyan, mint egy balkáni taposóakna-mező: ahová csak lép az ember, mindenütt csupa meglepetés. A posztmodern históriai kor sem produkált ugyanis eddig ehhez hasonlót, hogy egy trónjafosztott uralkodói sarj (ezúttal: cár) a demokratikus „hercehurcák” igénybevételével, az isteni nép kegyelméből, szabad választásokon térjen vissza országolni sok évtizedes, kényszerű száműzetéséből. Tette ezt úgy, hogy a parlamenti jobb- és baloldal előbb már egyaránt megpróbálkozhatott a kimerült gazdaságú állam talpraállításával. (Lehet, hogy Szófiában – meghazudtolva a természeti törvényeket – mégis hárompólusú a politikai erőtér?) A legbájosabb azonban ez a nyolcszáz nap türelmi idő. (A választás előtti szlogen az volt: „Higgyetek nekem!” – a választás utáni meg nyilván az: „Hagyjatok békén!”) Miért pont nyolcszáz: miért nem hét- vagy kilencszáz? S miért nem csak száz, mint egyebütt? Lehet persze, hogy az alkotmányos restaurációnak mások a léptékei, mint a közönséges demokráciának – de mi lesz a bolgár médiával, ha több mint két éven át türelemre van intve?*A józsefvárosi térfigyelő rendszerről sugároz riportot a közrádió. A háromszázmilliós beruházás (amelynek lényege: a rendőr szeme mindent lát) reményen felül visszaszorította a kerületi bűnözést: az autófeltörők és markecolók szemmel láthatólag tartanak a kandi közkameráktól. (Az már más kérdés, milyen nehézkes a szisztéma évi hatvanmillióba kerülő üzemeltetése.) A bekamerázás fő indoka, a prostitúció is szárnyaszegett – ám azt bajos kiókumlálni, hogy az objektívek miatt-e, vagy mert a hatalmi ágak olyan ügyesen (ügyetlenül) labdáznak a türelmi zónák kijelölésének gondjával. A hatóság azonban a rádióriport tanúsága szerint rendíthetetlenül áll a vártán: behatóan ismeri a terepet. „Orvosnál voltál már, Erika?” – szól ki kedélyesen a posztos rendőr a járőrkocsi ablakán, s az ember szívét e polgárbarát megnyilvánulás hallatán már-már otthonos melegség járná át, ha hirtelen bele nem gondolna: a tisztázatlan szabályok hézagait ily keresetlen módon kitöltő egyenruhás épp olyan áldozata egy hipokrita társadalomnak, mint a letegezett utcalány. (Utóbbi azért sokkal inkább, noha összehasonlíthatatlanul tetemesebb jövedelemért.) Érdekes azért elképzelni, hogy az „ön is igazolja magát” logikáját követve alkalomadtán a prostituált is viszonozza a szíves érdeklődést: „IQ-teszten voltál már, Béla?”*A magyar gyerek optimista, de nem bízik a kormányban – olvassa az ember a világhálón, s nem győzi dörzsölni a szemét. Honnan lehet ezt tudni? De hát az Index komoly internetes lapnak számít, s nem valószínű, hogy a légből kapta volna a UNICEF-felmérés megállapításait. Elkélpesztő, hogy a UNICEF magyar kiskorúakat a magyar kormánnyal szembeni szimpátiájáról vagy antipátiájáról kérdezzen! Ez bizony politikai pedofília a javából. Ha eddig azon izgultunk, hogy az aluljáróban hamisított UNICEF-képeslapokat sóznak ránk, most kezdhetünk azon izgulni, hogy igaziakat. Mint háromgyermekes családapa, a szexuális abúzussal egyenrangú otrombaságnak tartom, hogy efféle felmérés – áttételesen a magyar nép hozzájárulásából is – egyáltalán elkészülhetett. A közleményből kiderül, hogy Kecskeméti Edit, a UNICEF magyar nemzeti bizottságának igazgatója tudott az akcióról, különben nem vélekedhetett volna úgy, hogy a családon belüli fegyelmezésre vonatkozó „kedvező válaszokat az eredményezhette, hogy bár a szülők nem voltak jelen a felmérésnél, a kérdéseket otthon tették fel a gyerekeknek”. Vajon tudták-e a moziba küldött (s talán anyagilag kárpótolt) magyar szülők, hogy távollétükben miről faggatják csemetéiket? Arról nem is szólva, micsoda vaslogikával szűrték le a következtetéseket a válaszaikból. „A honi lurkók több mint fele úgy gondolja: jobban fog élni, mint szülei, ám az ország jövőjéről csupán 43 százalékuk nyilatkozik ilyen kedvezően.” Ez vajon hogy lehetséges, ha „a magyar gyerekek több mint kétharmada felnőttként is a saját hazájában kíván élni”, s csupán „tizenhat százalékuk képzeli el máshol az életét”? S hogy jön össze ez a jövőkép azzal, hogy „a magyar gyerekek 81 százaléka legtöbbször boldognak érzi magát, míg kelet-európai társaiknak csupán 61 százaléka, a nyugat-európaiaknak pedig 79 százaléka nyilatkozott így”? A legmegdöbbentőbb megállapítás azonban az, hogy „a megkérdezett gyerekek leginkább a szüleikben, és legkevésbé a kormányban bíznak”. A százalékos bizalmi index az édesanyáknál 98, az édesapáknál és a tanároknál 87, az orvosoknál 82, a hadseregnél és a rendőrségnél 50, a kormánynál 20. De vajon melyik kormánynál? A jelenleginél? Vagy mindegyiknél? Egy bizonyos: az én tízéves, kitűnő tanuló leánygyermekemnek bizalomügyben soha nem jutott volna eszébe magától semmilyen fegyveres erő, de még fehér köpenyes doktor bácsi sem. „Tizenöt százalékuk nem tudta a választ a kérdésre” – fogalmaz egy helyütt a jelentés. Ami a gátlástalan UNICEF-statisztikusoknak fájdalom, nekünk, gyermekeink gyermekkorát óvó szülőknek ez jelentheti a reményt.