Egy választás Angliában

Csütörtökön reggel hét órakor az Egyesült Királyság egész területén, 659 választókerületben megnyitotta ajtaját a csaknem 43 ezer szavazóhelyiség az ország 44 millió választásra jogosult polgára előtt. Ilyenkor a pártok választási biztosai – jobbára nyugdíjasok vagy pártjukért különösen lelkesedő asszonyok, akik nincsenek fizetett állásban – komótosan elhelyezik karosszéküket és asztalkájukat a bejárat előtt (lehetőleg olyan helyen, ahol cirógatja őket a júniusi napsugár), és csodák csodája, jóízűen diskurálnak a világon mindenről, csak a politikáról, a választásról nem. Ha nem viselnék pártjuk hóbortosan túlméretezett, tányérnyi kokárdáját, akkor is majdnem mindig fel lehetne ismerni őket. A kopaszodó, katonás tartású, fehér bajuszos úr csak tory lehet, a serényen pattogó, gyors beszédű, jól öltözött fiatalasszony alighanem Tony Blair híve, a kényelmes, kissé divatjamúlt, de jól szabott, jó minőségű kosztümöt viselő, szemüveges, ötvenes éveiben járó asszony minden bizonnyal liberális demokrata.Persze országszerte nemcsak három párt indult ezen a választáson, hanem sokkal több. Pontosan hetvennégy. Ezek között van bolondos, frivol vagy eszelősen szélsőséges, együgyű párt (az együgyű a szó legszorosabb értelmében értendő: a pártnak semmi más programja nincs, csak egy: kilépés az EU-ból, nyugdíj kiszolgált lovak számára, a helyi forgalomkiváltó út megépítésének elhalasztása és ki tudja, mi más). Van helyi üzletember is, akinek megéri a letét elvesztése, hogy egy hónapon át reklámozza saját cégét valamilyen politikai jelszó ürügyén. Aztán persze vannak komoly, de regionális pártok is: skót és walesi nacionalisták, seregnyi ulsteri párt az északír politikai spektrum minden árnyalatának képviseletében, vannak, akik szabadságot követelnek Cornwallnak vagy Wigh szigetének. A 659 választókerület csaknem mindegyikében legalább öt-hat, de némelyikben 10-12 jelölt is tülekedik a voksokért, de egyikben sem 74.A 44 millió szavazót sem kell komolyan venni. Ha nagyon nagy az érdeklődés, akkor egy-egy általános választáson a szavazásra jogosultaknak akár 75 százaléka is leadja szavazatát, ennél több nagyon ritkán. Idén csúcseredménnyel számolnak – mármint negatív csúccsal. A közöny sok mindennel magyarázható. Sokan úgy érzik, hogy a voksolásuk legitim része a tartózkodás a szavazástól, kivált, ha ez a véleménynyilvánítás. Azé a véleményé, hogy egyik párt sem jobb a Deákné vásznánál, hogy alig van különbség a politikájuk között. Az is tény, hogy ha a választópolgár elégedett a helyzetével, akkor úgy érzi: minek változtatni? Van egy régi mondás, amely szerint „ha nem szükséges változtatni, akkor szükséges változatlanul hagyni a helyzetet”. Az egyik lap találó rajzban fejezi ki a választók közönyét: a tévékészülék képernyőjéből három pár imára kulcsolt kéz nyúl ki a pamlagon szunyókáló család felé. A legtöbben már alig várták, hogy elmúljanak a korteskedés, a találgatás, a rábeszélés, az ijesztgetés hetei.Az sem közömbös, hogy a három fő, országos párt milyen kampányt folytatott. Az egyik közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek csekély többsége gondolta úgy, hogy a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt helyesen korteskedett, míg a toryk kampányát a jókora többség elmarasztalta. A válaszokból nem derült ki, hogy miért. Bizonyos azonban, hogy sokat – és választásról választásra egyre többet – jelent a személyiségi tényező. Tony Blair messze a legnépszerűbb a három fő vetélytárs közül, és a kampány során jó benyomás alakult ki a lakosság zömében Charles Kennedyről, a liberális demokraták új vezetőjéről is. Ezzel szemben a választók valahogyan nem tudnak megbarátkozni William Hague-gel. A konzervatív vezető félelmetes ellenfél az alsóházi vitákban, de hanghordozását sokan fennhéjázónak, egyenesen tenyérbemászónak, szellemes riposztjait sekély iróniának érzik. Általános az a vélemény, hogy neki van a legtöbb vesztenivalója, hiszen a Konzervatív Pártban valósággal sorban állnak azok, akik mind a pártvezető posztjára pályáznak. Ráadásul a torykról köztudomású, hogy a vereséget sosem bocsátják meg; aki egy választást elvesztett, annak mennie kell. Ez alól csak Churchill volt kivétel, de Hague mögött nem áll megnyert háború, és ellenfele nem egy doktríner, agyonideologizált, puritán hajlamú Munkáspárt.Tony Blair tehát úgy indulhatott a választási csatába csütörtökön, hogy egyetlen ellenféltől kellett csak rettegnie: a teljes közönytől. Attól, hogy a választásra jogosultak jó részének egyre megy, ki győz, és hogy saját párthívei a biztos győzelem tudatában tömegesen otthon maradnak, egyszerűen azért, mert az kényelmesebb, mint elmenni a szavazóhelyiségekbe. Ez ugyan még mindig nem lenne elegendő ahhoz, hogy a toryk győzzenek – hiszen sok konzervatív szavazó is otthon marad abban a meggyőződésben, hogy hiába szavaz, a kormány úgyis győzni fog –, de esetleg megerősítené azok helyzetét, akiknek ellenszenves a kormány piacgazdasági, a magánvállalkozásnak kedvező gazdaságpolitikája. Valószínűleg nagyobb súlyt adna Gordon Brown pénzügyminiszternek is, aki nemcsak személyes riválisa a miniszterelnöknek, hanem a közös európai valuta ügyében sem osztja teljesen Blair felfogását.Amikor tehát csütörtökön reggel hétkor a választási biztosok kirakták a székeket és az asztalokat a szavazóhelyiségek elé, ők is és a szavazók is tudták, hogy csak három eset képzelhető el: vagy az eddiginél is nagyobb alsóházi többséggel kormányoz tovább a Munkáspárt, vagy nagyjából változatlan – tehát rendkívül kényelmes – többséggel, illetve valamelyest megcsappant előnnyel, ami a 179 főnyi vezetés helyett esetleg csak százhúszat jelent. Ez még mindig hatalmas fölény, amelynek birtokában a miniszterelnök csaknem diktátori hatalmat élvez a következő öt év alatt.A június 13-án összeülő új alsóházból hiányozni fog két jól ismert arc. Edward Heath egykori konzervatív miniszterelnök és Tony Benn egykori munkáspárti miniszter visszavonult az aktív szerepléstől, és nem indult ezen a választáson. Heath, a konzervatív, az európai integráció bajnoka, minden bizonnyal mélységes elégtételt érez Tony Blair győzelme fölött, hiszen Blair konzervatív ellenfele, Hague leplezetlen ellenszenvet érez az integráció iránt. Ezzel szemben a szélsőbaloldali szocialista Benn-nek Tony Blair a szocialista eszmék árulója, aki megérdemelte volna a bukást. Hiába, nem lehet mindenkinek örömet szerezni!