Gyógyító vagyon

Csak akkor kifizetődő a kereskedelem egy országnak, ha olyan javak és szolgáltatások előállítására szakosodik, amelyek termelésében helyzeti előnyt élvez, azaz kimagasló a hatékonysága. Ergo: a vas- és acélgyártás esetünkben régen nem áll, kár volt sokáig erőltetni. Amióta a néhai magyar ásványok után a szomszédos államok zsebelik be a bányászati adót (1920 óta), a nehéziparra vajmi keveset alapozhatunk.A trianoni békediktátum mégsem forgatott ki mindenünkből. Megmaradt az az ásványi kincs, amit már a kelták, a rómaiak, majd a törökök is felfedeztek: az ország területének négyötödén fellelhető gyógyvízkészlet. Lehet, hogy ez korábban senkinek nem tűnt fel, viszont ma, a XXI. század hajnalán a mind jobb életkörülmények között élő európaiak egyre többet költenek egészségük megőrzésére. Számukra ez ugyanolyan érték, mint elődeiknek a svájci bankokba menekített anyagi javak voltak. Felmérések igazolják, hogy az egészségturisztikai szolgáltatásokat évente igénybe vevők kilencven százaléka, úgy húsz-huszonkét millió ember a kontinensünkről érkező vendég.Későn, nyolcvanegy év elteltével, de legalább mostanra már ráébredt Magyarország arra, hogy a békediktátumok, a háborúk, az államosítások és a privatizációk után a gyógyvízkészlet „véletlenül” nemzeti tulajdonban maradt. Ennek hasznosítása egyik pillére lehet a jövőben a magyar gazdaságnak. Mondhatnók úgy is, hogy a gyógy- és egészségszempontú (divatos kifejezéssel élve: wellness) üdültetésben az ország helyzeti előnyt élvez szomszédaihoz képest. A legolcsóbb exportcikket állíthatja elő, azt a terméket, amelyet nem kell csomagolni és szállítani, mert „érte jön” a vevő, aki a szállodaszobán és a fürdőbelépőn kívül a kapcsolt „termékeket” is megvásárolja: borainkon és ételeinken kívül a kulturális, sport- és egyéb szabadidőprogramokat például.A Gazdasági Minisztériumban a napokban készült el az egészségturizmus fejlesztésének tízéves programja. A terv azzal számol, hogy legalább százhatvan, gyógyvízre alapozott turisztikai helyszín kialakítására van szükség, hogy a fele-fele arányban külföldi és hazai vendégek komfortos körülmények között pihenhessenek. A Széchenyi-terv jelenleg tíz-tizenöt milliárd forintot fordít a hasonló bázisok kiépítésének támogatására. Számítások szerint minden forintnyi állami támogatáshoz négyforintos magántőke társul. Hasonló mértékű költségvetési forrást feltételezve, nem nehéz kiszámolni, hogy tíz év alatt a hazai gyógyturisztikai ágazatba legalább 500-600 milliárd forint fejlesztési tőke áramlik, amelyből nemcsak a szállodák, a fürdők profitálnak, hanem – ha kiépülnek – a százhatvan fürdőhely vonzáskörzetében lévő települések is.A Széchenyi-terv jelenleg ötvenszázalékos támogatást biztosít, döntő mértékben az önkormányzatok javára. A gazdasági miniszter azzal számol, hogy banki és vállalkozói hozzájárulások mellett a települések képesek egy-egy beruházásnak legalább egy százalékát előteremteni, ami már önmagában garancia arra, hogy az adott önkormányzat (az ötvenszázalékos állami és az egyszázalékos saját hozzájárulás révén) többségi tulajdonosa legyen egy újonnan épült fürdőnek. Ami annak záloga, hogy a gyógyvízvagyon nemzeti tulajdonban maradjon, s az érintett települések saját maguk érdekei szerint gazdálkodhassanak az (újra) felfedezett ásványi kinccsel.