Az elmúlt egy év alatt Vlagyimir Putyin bebizonyította, hogy képes a törvényesség erősítésére, gazdaságpolitikájának célja pedig a további liberalizálás. E pozitív kritika értékét csak növeli, hogy mindez Konsztantyin Tyitovnak, a legutóbbi elnökválasztási kampány egyik résztvevőjének szájából hangzott el. A szamarai terület kormányzójaa napokban járt Magyarországon, hogy aláírja a Győr-Moson-Sopron megye és Szamara közti, a gazdasági és kulturális együttműködésről szóló szerződést.Ön gyakorlatilag tíz éve, forradalmi időkben tört be az orosz politikai élet elitjébe. Ekkor választották először a szamarai kormányzóság élére, majd néhány hónap múlva felbomlott a Szovjetunió. Miként élte meg akkor ez utóbbi fejleményt?– Egy ország szétesése annak bármely polgárát szomorúsággal tölti el. Így voltam ezzel tíz éve én is. Ma már azonban kár nosztalgiázni. Ami volt, elmúlt. Előre kell tekintenünk, mint ahogy ezt nagyon helyesen Putyin elnök is teszi.– Helyes, mielőtt azonban a jövőről beszélnénk, készítsünk gyorsmérleget. Ön az elmúlt tíz év, az orosz demokrácia fejlődéséhez nemcsak szamarai kormányzóként járult hozzá, hanem a reformok támogatójaként a pártpolitizálásban is rendkívül aktívan részt vett, előbb Jegor Gajdar, majd Viktor Csernomirgyin oldalán, míg most önálló szociáldemokrata erő élén. Kialakult pártrendszerről azonban tíz év után is nehéz lenne beszélni Oroszországban. A legtöbb erőt inkább kvázipártnak nevezném...– Ezt a véleményt azért én nem teljesen osztom. Van például egy klasszikus ideológiai pártunk, a kommunista KPRF, van egyelőre sajnos több szociáldemokrata pártunk is, s ha sikerül ezek egyesítése, és Mihail Gorbacsovval ezen dolgozunk, akkor már két komoly erőről beszélhetünk. Ha lassan is, mint a Borisz Nyemcov fémjelezte Jobboldali Erők Szövetségének minapi kongresszusa igazolta, de az egykori „demokrata” táborból alakul a konzervatív-liberális oldal. Igaz, itt még keverednek a konzervatív, liberális, demokrata, sőt szocialista eszmék, programok is.– Igen, vegyük csak azt, hogy a gyakorlatilag ehhez a körhöz sorolható Jabloko, Grigorij Javlinszkijjal az élen, legalább annyira szociáldemokrata, mint liberális. Mindkét oldaltól megkülönbözteti azonban, hogy nem támogatja Putyint. Megjegyzem, az imént felsoroltak sem kialakult pártrendszerre utalnak, mint ahogy a hatalom éppen ügyeletes pártja, a Jegyinsztvo sem tekinthető klasszikus pártnak...– Így igaz, három fő irány azonban mégiscsak kirajzolódik, a centrumban pedig ott a Luzskovék pártjával erősödő Jegyinsztvo, amelynek persze szintén kell majd valamiféle ideológiával rendelkeznie. E tekintetben egyébként nekem nagyon szimpatikusak Putyin szavai, aki nemrégiben Mihail Gorbacsovval találkozva kifejtette, hogy Oroszország lényegében szociáldemokrata ország.– Feltűnő, hogy ön már másodszor említi rendkívül pozitívan Putyin elnököt, amiről az egyik orosz lap minapi megjegyzése jut eszembe, miszerint önt a Kremlben ugyancsak gyámolítják. Így van, vagy sem, azért nem irigylem, hiszen a komoly szociáldemokrata erő megteremtése hét évtized kommunizmus után Oroszországban ma nem egyszerű feladat. E két ideológia ugyanis csupán látszólag nevezhető egymáshoz közelinek...– Igen, elég összehasonlítani a szovjet érát és azt, hogy Willy Brandt óta hogyan fejlődött Európában a szociáldemokrácia. A múlt terhes öröksége az is, hogy ma mág nálunk sokan keverik a szociáldemokráciát a szocializmussal. Pedig az előbbi nálunk az alapítók, Martov vagy Plehanov után nem fejlődhetett ki, óriási szünet következett, miközben évtizedekig „sikerrel” építettük a szocializmust. Ma ezért nagyon sokat kell dolgozni, hogy megértsék a kettő közötti különbséget. Ami pedig Putyint illeti, ha tudtam volna, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok, nem is indultam volna legutóbb ellenében a kampányban.– Miután az oroszországi pártosodás szövevényes útjait kitárgyaltuk, térjünk át a gazdaságra. Oroszország ugyanis már piacgazdaság, a tavalyi év látványos növekedése ellenére is többen ismét stagnációról, kifulladó lendületről, egyes reformok további elodázhatatlanságáról beszélnek. Közgazdászként ön miként látja, hol tart ma e téren Oroszország?– Önökkel egyetemben komoly és egyedülálló kísérlet részesei vagyunk, mikor a szocializmus után a piacgazdaságot, a demokráciát, a kapitalizmust választottuk. Stratégiailag jó irányban haladunk, no de, ez az út hosszú, és akadályokkal tűzdelt. A gazdasági növekedés, ha nem is olyan mértékben, mint azt szeretnénk, de megindult. Mind többen érdekeltek a magánszféra fejlesztésében. A magántőke aránya néhány régióban már látványosan magas, nálunk például 94 százalékos. Mindezek komoly eredmények, ezért aztán optimistán nézek a jövőbe. Persze azt is tudom, hogy ma még bőven akad probléma is. Mondhatnám például a növekedés elégtelenségével, a valutaszabályozással, a befektetési környezet átalakításának lassúságával kapcsolatosakat. Ha azonban figyelmesen elolvassuk Putyin elnök föderációhoz intézett üzenetét, az irány világosan kirajzolódik, mégpedig a szociális garanciák növekedő szintje mellett a gazdaság további liberalizálása felé. Mindezt pedig csak támogatni tudom.– Az eddigieket összegezve, miként vonná meg az elmúlt tíz év mérlegét? Mi az a jelcini örökség, amelyről kiindulva alakítja Putyin az országot?– E mérlegkészítés nem egyszerű, hiszen Oroszország e tízéves történetének is különböző fejlettségi szakaszai voltak. Jelcin történelmi tette a kommunizmus megtörése, a rendszer, a gazdasági, társadalmi gondolkodás megváltozása. A múltba ma már nincs visszaút, s ez korántsem volt egyszerű feladat. Jelcin gyakran változó kormányai azonban sikeresen megbirkóztak ezzel. Az is igaz, hogy ez a változás lehetett volna mélyebb, jelentősebb is. Komoly hiányosságok mutatkoznak például a föderalizmus erősítése terén. A stabilizáció ezért elkerülhetetlen, és örülök, hogy Putyin ezt az egyik fő feladatának tekinti.– Putyin megítélése ezzel együtt külföldön meglehetősen ellentmondásos. Míg az értékelők egyik csoportja, s magamat is ide sorolom, az „orosz rendszer”, az önkény, a káosz visszaszorítására, az állam összeszedésére, a szabadság rendjének megteremtéséhez szükséges előfeltételek létrehozására tett kísérleteket fedeznek fel az elnök jó egyéves tevékenységében, addig mások KGB-s, autokratikus fordulatról, valamiféle restaurációról beszélnek. Ön szerint merre halad ma Oroszország?– Az autokratizmusra vonatkozó vádakat kategorikusan visszautasítom. Kormányzóként például ugyanúgy dolgozok, dolgozhatok, mint korábban. Persze a törvényeket be kell tartani! No de, ez nem autokrácia! Az állam „összeszedése” is nagyon fontos tényező, hiszen Jelcin alatt vészesen erős decentralizáció indult meg. Lépéseket kell tenni a régiók közti különbségek kiegyenlítésére, majd a következőkben a költségvetés szintjén is erősíteni a föderalizmust, hogy aki erősebben húz, az gyorsabban fejlődhessen. A mezőgazdaságban átgondolt állami politikára van szükség, az iparba még jobban be kell vonni a magántőkét, és el kell távolodni az oligarcháktól. Az államnak bíróként, egyenlő távolságot tartva kell fellépnie a futballpályán, s szerintem Putyin sikerrel meg is birkózik ezekkel a feladatokkal.– A feladatok sorából ön sem hagyta ki az ország „összeszedését”. Ennek érdekében elsőként jelentette be, hogy az év végén a törvény értelmében visszavonul a Föderációs Tanácsból. Ezt a folyamatot azonban mások úgy nevezik, hogy Putyin megtöri a kiskirályok hatalmát. Az ön önkéntes törvénytisztelete mit takar? Hamar belátta a realitásokat, avagy nem is tartotta magát kiskirálynak?– Nevezik a kormányzókat hűbéruraknak is. Én ezekkel nem értek egyet. Először is, ha valaki azt hiszi, hogy a gubernátor dolga könnyű, hát nyerjen, és próbálja meg. Természetesnek tartom, hogy a kormányzóknak van bizonyos politikai súlyuk, s ezt sikerült megtartaniuk a Föderációs Tanács után az Államtanácsban is. Azt egyébként már a kezdetektől fogva mondom, hogy a Föderációs Tanács regionális vezetőkből történt felállítása kényelmes, ám helytelen döntés volt. Személyükön keresztül a végrehajtói és törvényhozói feladatok összekeverése ugyanis alkotmányellenes, s a rendcsináláshoz ennek feloldása is hozzátartozik. Az más kérdés, hogy a felsőház majd további reformra szorul, és szerintem a Bundesrathoz hasonlóan kellene kialakítani. Visszatérve egyébként a sajtóban előszeretettel használt terminusokra, megjegyezném, hogy Amerikában a kormányzóknak nincs államtanácsuk, nem vesznek részt a szenátus munkájában, mégis tisztelet övezi őket. Minden államnak van saját bírósága, ügyészsége, rendőrsége, mégsem nevezik azokat hűbéruradalomnak, kiskirályságnak.– Ha már a kormányzóságoknál tartunk, tudjuk, hogy Oroszországban látványos a különbség a főváros és a fejlődésben sokszor megrekedt vidék között. Hol helyezkedik el ebben a hierarchiában egy olyan reformsziget, mint a szamarai terület?– Szamara a tíz költségvetésbe befizető kormányzósághoz tartozik, míg a termelés szintjét tekintve még előkelőbb helyen áll, dobogós. Annak ellenére, hogy területe 0,4, lakosainak száma pedig mindössze 1,2 százaléka Oroszországénak, a bruttó hazai termék négy százalékát adja. Az egy főre jutó jövedelem tekintetében a 14., az átlagfizetéseket nézve a moszkvai bérek mintegy 70 százalékával a 7–8. helyen áll. E mutatókon tovább javíthatnak az olyan befektetések, mint például a General Motorsszal közösen a Nyiva 2123-asok gyártását célzó beruházás. Alapvető reformokra nálunk már nincs szükség, hiszen a legfontosabb átalakításokat az elmúlt tíz évben mi már elvégeztük. Tavaly, amikor ismét megnyertem a kormányzóválasztást, a mezőgazdaság felemelését, az oktatás átalakítását és a lakásreformot tűztem ki legfontosabb céljaimul.
Emmanuel Macron
Macron ismét bohócot csinált magából
