Az utolsó dominó?

A forgatókönyv ismerős. Miután elfoglaltak egypár falut, és terrorizálták (vagy elűzték) lakóit, a lázadók nagyobb etnikai – vagy másféle – egyenlőséget követelnek, miközben az ország fővárosát megközelítve keresik az alkalmat az összetűzésre a kormányzattal. Ez utóbbi az erőre erővel próbál válaszolni, de ebben visszatartják az országba ki-be repkedő nyugati közvetítők, akik „dialógust” sürgetnek. Aztán hirtelen azok, akik tegnap még „terroristák” voltak, ma már „partnerek” lesznek a „békefolyamatban”.A megbeszélések sikerre vezetnek, a frontvonalak megmerevednek, és a nemzetközi közösség ellenőrzésével választásokat vagy a lázadók sérelmeiről referendumot tartanak. Látszólag minden visszatér a normális kerékvágásba, a CNN fokozatosan elveszíti érdeklődését a sztori iránt. Ám mostanra e szerencsétlen hely kormányozhatatlanná vált (ami mindig is fő törekvésük volt a lázadóknak), és belügyeiért a felelősséget a következő szervezetekből összeálló valamely kombináció veszi át: NATO, EBESZ, EU, ENSZ, Világbank stb.Ma Macedóniát fenyegeti az a veszély, hogy a Balkán újabb nyomorúságos kis protektorátusa legyen. Ám ez olyan sors, amelyet a régióban kevés ország tudott elkerülni az elmúlt tíz évben, különösen azok nem, amelyek a volt Jugoszlávia tagköztársaságai voltak. Valójában pont tíz éve annak, hogy az első dominó eldőlt a sorban, amikor a törvényesen megválasztott zágrábi kormány egyszer csak azt vette észre, hogy a nemzetközi nyomás miatt nem tudja visszaszerezni az irányítást Horvátország szerb erők által megszállt területei fölött.Az egészben az az ironikus, hogy e viharos időszak alatt Macedóniát folyton dicsérték amiatt, ahogy az etnikai kérdést kezelte, amely, mint mondják (sajnos gyakran pontatlanul), a konfliktus elsődleges forrása a térségben. Az ország albán kisebbsége, függetlenül attól, hogy 24 vagy 40 százalékát teszi ki az ország lakosságának (ez utóbbit maguk az albánok állítják), olyan megbecsülést és jogokat élvezett, mióta az ország 1992-ben függetlenné vált, amilyenekről más kisebbségek álmodni sem mernének a Balkánon. Az elmúlt tíz évben alakult szkopjei kormányok majd mindegyikében részt vettek az albánok, és csak kevesen tiltakoztak, amikor 1999-ben a koszovói háború idején nem kevesebb mint 400 ezer, a harcok elől menekülő albánnak állítottak itt fel menekülttáborokat.De bármi másról szól is a jelenlegi válság, biztos, hogy az nem az emberi jogok és a demokrácia. 1999 őszén Macedóniában elnökválasztást tartottak. Bár az égbekiáltó szabálytalanságok miatt a nyugati megfigyelők azt élesen bírálták (a helyzet különösen rossz volt azokon a helyeken, ahol nagyobb számban éltek albánok), akkor úgy fogták fel, hogy ezt az árat megéri megfizetni a jelöltek közül legkevésbé ismert Borisz Trajkovszki érdekében, hogy az etnikumok közötti megbékélés és harmónia jelszavával győzedelmeskedjen. Az eredmény ennek az ellenkezője lett: a szláv macedónok – akiket feldühített az a látszat, hogy az albán szavazatok többet számítanak, mint az övék –, illetve az albán kisebbség – amelyik azt hitte, a csalás a hatalomba segítheti – egyre távolabb sodródott egymástól.Ha nem történik meg az, ami Koszovóban a háború után történt, valószínűleg sosem került volna sor nyílt konfrontációra közöttük.Annak ellenére, hogy Camp Bondsteelben, az USA egyik legnagyobb külföldi katonai létesítményében közel 45 ezres NATO-erő vesztegel, nem tudták kordában tartani a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK), a leszereléséről nem is beszélve. Az UCK így gyakorlatilag zavartalanul folytathatta drogterjesztői, embercsempész- és fegyverszállítási ügyleteit.Csak idő kérdése volt, hogy az UCK mikor terjeszti ki bűnözői tevékenységét és bűnszövetkezetét a szomszédos Macedóniára. Vezetői kétségtelenül zavarba estek, amikor a nemzetközi közösség ugyanazon képviselői, akik egykor zászlajukra tűzték ügyüket Koszovóban (nemritkán groteszk elhivatottságtudattal: emlékezzünk csak Madeleine Albright amerikai külügyminiszterre, milyen mohón csókolta Hashim Thaqi UCK-vezért), Macedóniában „gyilkos martalócok bandájának” nevezték őket. De ma (csupán néhány hónappal később) Lord Robertson NATO-főtitkár már sokkal óvatosabban fogalmaz, és – klasszikus köpönyegfordítással – azt hajtogatja, hogy a szkopjei kormányzat az, amelynek lépéseket kell tennie az elmérgesedő konfliktus megállítására.Ezek az intézkedések azonban nem foglalhatják magukban a nyers erőt. Sőt a macedón hatóságoknak ölbe tett kézzel kell nézniük, hogy a nemzetközi közösség segítő jobbot nyújt a másik oldalnak – ahogy ez a múlt héten megtörtént, amikor amerikai csapatok több-busznyi fegyveres beszivárgót kísértek el a Szkopjétól alig tíz kilométerre lévő csatatérről.A macedónok, akiket feldühített ez az incidens, arra a következtetésre jutottak, hogy a KFOR beavatkozása azért volt fontos, hogy azon „tanácsadók” egy kisebb kontingensének a biztonságát garantálja, akiket az Egyesült Államok vezényelt ide a célból, hogy figyeljék és tanácsokkal lássák el az UCK macedóniai szárnyát. A kívülállók számára ez bizonyára tipikus balkáni összeesküvés-elméletnek hangzik. Ám manapság a NATO-tagállamok egymásra licitálnak azért, hogy maguknak tudják az érdemet a koszovói UCK akkori kiképzéséért és felszereléséért, amikor a szervezetet hivatalosan még terroristának bélyegezték.A két eset közötti különbség persze az, hogy míg a NATO koszovói beavatkozását főképp Szlobodan Milosevics megbuktatása érdekében gondolták ki, addig Macedóniában nem lehet ilyen motivációt találni rá. Akkor miről van szó? Miért buzgólkodott a nemzetközi közösség annak érdekében, hogy destabilizáljon, majd a nyájába tereljen egy újabb megbukott balkáni államot Albánia, Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Montenegró és Szerbia mellé?A macedónoknak van még egy öszszeesküvés-elméletük ennek megmagyarázására. Úgy hívják: pénz. Tervekre hivatkoznak, amelyek szerint a fekete-tengeri Burgaszból (Bulgária) olajvezetéket építenének a földközi-tengeri Vlorába (Albánia), amelynek rendeltetése az lenne, hogy rajta keresztül szállítsák el a kaszpi térségben kinyert olajat és gázt. A tervezett olajvezeték és a mellette futó út beruházásaira mutogatnak – mindkettő átszelné Macedóniát –, amelyek vezető nyugati energiavállalatokhoz kötődnek. Megemlítik továbbá azokat az állásokat, amelyeket ugyanezekben a vállalatokban több olyan politikai „közvetítő” tölt be, akiket a Nyugat rendszeresen a Balkánra küld.Bár ez az érvelés elég meggyőzően hat, itt nem a motiváció az, ami igazán számít. Ahogy arra a rómaiak két évezreddel ezelőtt rájöttek, minél inkább belebonyolódnak egy térség stabilizálásába – hogy békét, prosperitást (nevezzük bárminek) teremtsenek –, beavatkozásuk annál inkább önálló életre kel. Ma az egyik oldalt támogatják, holnap a másikat: divide et impera!Magyarország, amely abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy ennek a térségnek a szélén csücsül, tanulhat abból a leckéből, ahogy az ügyet a Nyugat kezeli. A legnyilvánvalóbb és talán a legparancsolóbb tanulság: ne kockáztassa meg, hogy ugyanezen hibák áldozata legyen, ha ezeknek az országoknak a csoportjába tuszkolják. Így a magyar politikai döntéshozók teljesen jogosan tiltakoznak az ellen a javaslat ellen, amelyet a legnagyobb német ellenzéki párt, a CDU lobogtatott meg, és amely egy balkáni unió megalakítását indítványozta, amelybe Magyarország is beletartozna.De éppily fontos, hogy az ország ebben a folyamatban ne váljon maga is elnyomóvá azáltal, hogy mindenben támogatja a NATO és az EU politikáját és javaslatait, tekintet nélkül arra, hogy azok milyen veszélyesek és destruktívak. Jól emlékszem arra, amikor a Külügyminisztérium egy magas rangú tanácsadója két évvel ezelőtt arról tájékoztatott, hogy Trajkovszki megválasztása jót tesz majd Macedóniának, és jót tesz a Balkánnak; egyik jóslat sem vált valóra.Magyarországnak, miután több mint ezer éve aktív szerepet vállal ebben a régióban (amely szerepvállalás mérlege többnyire nagyon pozitív), nem kellene tartania attól, hogy hallassa szavát, és megossza tapasztalatainak gyümölcseit nyugati szövetségeseivel. Methogy erre nekik égető szükségük lenne.