Ne aggódj: csak az ég dörög

Az Úr dógozott, már mögvót a Kis Jézus, s állandóan ott sertepertélt a lábánál. Mindig útba vót. Aszongya neki az Úr: Üjjé’ mán lé, édös fiam, játsszá’ mán úgy, mint a többi gyerök. Léült a Kis Jézus, oszt e’kezdött játszani. Sárbú’ gyúrt különféle gombócokat. Jó’ össze is sározta magát. Arra mögy az Úr, aszongya: Édös fijam, hogy néző’ té ki?! Tiszta sár vagy! Mit csinátá’? Mongya neki a Kis Jézus, hogy ezöket csiná’tam. Na, erre aszongya az Úr: Dobjá’ föl éggy gombócot, asztán majd mögláttyuk, mi lösz. Hát fődob éggy nagyot a Kis Jézus, az Úr mögáldja, és abbú’ lött a Nap. Asztán fő’dob még éggyet, abbú’ lött a Hold. Aztán az apraját dobálja a Kis Jézus, abbú löttek a csillagok. A Kis Jézus nagyon mögharagudott, hogy odalöttek az ű játékai, mérgibe’ e’kezdte a homokot dobálni az égre. Ebbű’ lött a sok-sok pici csillag.Ezt a macedón népmesét – így, szegedi tájszólásban – Hász Magdolnától hallottam, aki március–áprilisban több, Macedóniáról szóló cikkem társszerzője volt. Biztonsági okokból „Mártika” néven közöltem A.-nak írt villámpostáit.„Hászika” 1995-ben lett orosz szakosként magyar lektor a szkopjei egyetemen. Mindenki óvta, mert háború volt, mások irigyelték „a tenger miatt”. Ennyire nem tudták, hol is van Macedónia. Macedónia olyan picike, mint ama homokból lett csillagok: huszonötezer négyzetkilométer. Épp csak a Nap van a zászlóján.A szőke lektornő már az első tanév végére tűrhetően beszélte a macedón nyelvet, amely nyelvtanában a bolgárra, szókincsében a szerbre emlékeztet. A macedónokat könnyű megszeretni.A macedónok nyíltak, és nagyon befogadók, örülnek, ha szeretik őket, s ezt azonnal észreveszik. Kicsit olyan ez, mintha száz évvel korábban élnénk: annyi szeretet és szeretetéhség van bennük. Az utcán megállítanak, és meghívnak vendégségbe. Talán a történelmük olyan, hogy nem népek, hanem egyes emberek szerették őket. Amikor Mádl köztársasági elnök úr levelében kiállt a határok sérthetetlensége mellett, a taxisok elengedték nekem a fél viteldíjat.– Ez már azután volt, hogy az ötéves kiküldetés lejártával újabb fél évre visszamentél.– Igen. Február 1-jén mentem vissza valakit helyettesíteni. Nagyon megörültek nekem mint olyan embernek, aki a bajban is megmarad barátnak. Akkor már nem voltak illúzióik. Megalakult az Albán Felszabadítási Front, az albánok bunkereket építettek, és a macedón rendőrség nem mehetett azokra a területekre. Amikor egy tévériporternő elment oda, Tetovó környékére, és az albánok elzavarták, az átlagembernek akkor kellett szembenéznie a tényekkel. Pedig a koszovói háború idején befogadtak négyszázezer albán menekültet (ez olyan, mintha mi másfél millió embert engednénk be). Állítólag százezer albán illegálisan ott is maradt. Macedóniának nincs is neve, angolul a korábbi jugoszláv köztársaság rövidítését használják rá, főleg a görögök miatt. Pedig, ahogy Petre M. Andrejevszki mondta az akadémiai székfoglalóján, ahová belógtam: az embereknek és országoknak nevük kell hogy legyen, különben mit írnának a sírkövükre.– Mi lett, amikor a Szkopje melletti Aracsinovót foglalták el az albánok?– Tudod, megjelent egy karikatúra az Utrinszkij Vjesznyik című napilapban. Ül két ember a padon. Az egyik azt mondja: „Hát bizony, elég kilátástalan a helyzet. Nem tudom, van-e még, aki reménykedik.” A másik azt mondja: „Hát, nem tudom, talán a bolgárok.” Ez arra utal, hogy a bolgárok felajánlották, hogy katonai bevonulással megvédik Macedóniát. Jó, mi?… Szóval az embereknek hihetetlen tartásuk volt. A fodrásznőm azt mondta, ilyen forgalma még az életben nem volt. Az emberek szinte tüntetően társaságba jártak, éttermekbe, színházi előadásokra. Mindennap két-három kulturális program volt, mindenütt telt házzal. Fürtökben jártak az emberek. A tartással, a kultúrával akartak győzni a macedónok.– És a szkopjei nyár programja sérült egy kicsit?– Nem mondom, hogy nem. Voltak – főleg nyugatiak –, akik féltek egy úgymond polgárháborús körzetbe utazni. Magyarországról Lois Viktor megjött a zenekarával.– Viktor nem egy ijedős fajta.– Nem ám. Hozta a zenélő szobrait, és a társaival játszottak rajta. Hatalmas sikerrel. (Különben én hívtam meg őt.) A koncert elején a Modern Művészetek Múzeumában azt mondja neki az igazgató: Ha egész Szkopje ég, akkor is zenélni kell! És az emberek el fognak jönni. És el is jöttek az emberek, pedig aznap éjjel tíz kilométerre dörögtek Szkopjétól a fegyverek, amely, hogy el ne felejtsem, az albánok szerint az ő fővárosuk. A múzeumnál álló fegyveresek egy héttel korábban még Tetovónál (az a macedóniai albánok központja) voltak. Ötven méterről lőttek rájuk, de ők nem lőhettek vissza a NATO zsarolása miatt. Ráadásul ezeket a terroristákat maguk az amerikaiak képezték ki diverzáns cselekményekre még Milosevics rezsimje ellen. A fegyvert is tőlük kapták. A fegyverekért a kábítószer-, cigarettacsempészetből és a prostitúcióból szerzett pénzből fizettek az albánok. Az albán lobbi erős Amerikában. Aztán ne felejtsük el, hogy Jugoszlávia és Macedónia volt az utolsó lépcső az olaj felé. Macedónián fog átmenni a G8 olajvezeték és autópálya a fekete-tengeri, bulgáriai Burgaszból a földközi-tengeri albán kikötőbe, Vlorába.– A múlt heti magazinban olvashattunk egy kitűnő cikket erről az angol konzervatív Johnathan Sunley tollából.– Kitűnő írás volt, szokatlanul őszinte a Nyugatot illetően. Macedóniában látják, hogy az amerikaiak által a Balkánra küldött emberek nagy része a Kaszpi-tengeri olaj- és gázüzletben érdekelt üzletember. Franciaország is egyik napról a másikra hangnemet váltott.– Most kérdezek egy nagyon hülyét. Fel lehet ismerni az albánokat az utcán?– A nők be vannak öltözve, a török nőkkel ellentétben. A férfiak nagyon jó pasik: magasak, vékonyak, markánsan keskeny arcúak, illír típusúak. Égőfekete a szemük. Megborzong bele az ember… De visszatérnék a katonákra ott a múzeum mellett. Amikor elkezdődtek a lövések, azt mondta az egyik: Ne aggódj, csak az ég dörög. Utolsó nap felmentem a múzeumba elbúcsúzni. A kommandósok egyike azt monda: jó a civileknek, mert nem kell húszkilós golyóálló mellényt viselniük a melegben. Kérdezte, honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarszkából. Fú, ismered ezt a dalt? „Az a szép, az a szép…” Elkezd nekem ott szerenádozni két puskával a vállán. Gondold el, egy héttel ezelőtt még lőttek rá, de nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy kedveskedjék.– Mi volt a parlament előtti tüntetés estéjén?– Aznap délután, amikor hazafelé mentem, a ház előtti bodegánál hadonásztak a férfiak, akik máskor csendben söröznek és kártyáznak. Azt kiabálták, tűrhetetlen, hogy a NATO-katonák viszik el a fegyvereikkel együtt az albánokat biztos területre. Elmennek tüntetni a parlament elé, onnan Aracsinovóba mennek, és puszta kézzel elintézik a terroristákat. Este ismerősöknél búcsúzkodtam, az egyik férfi katona volt, aki nem ment tüntetni, pedig hívták. Egyszer csak hallunk egy sorozatot. A katona azt mondja: itt volt a központban. Nyeltem. Még egy sortűz. Azt mondja: ez a Vodnón volt. Az éjféli hírekre siettem haza, s a trafiknál, ahol újságot szoktam venni, azt mondja az árus: Ne félj, nem lesz semmi baj! Mi történt?, kérdeztem. A mieink bementek a parlamentbe. Jól tették, mondtam. Hát ezek voltak a sorozatok. A rendőrök a levegőbe lőttek dühükben az aracsinovói disznóság miatt… Amikor hazajöttem Magyarországra, a rádióban az hangzott el, hogy Milosevics után más balkáni vezetők is mehetnek Hágába. Az eredetiben (tudod, az ottani tévékben csak feliratozzák a külföldi szöveget) az hangzott el, hogy az albán vezetők közül is mehetnek Hágába.– Mik voltak az utolsó benyomásaid, mielőtt eljöttél?– Az élet normálisan zajlik, de már elzárkóznak, és tartanak egymástól a macedónok és a macedónai albánok. A Pit bazárba már be se mentünk, mert ha valaki macedónul beszél, pláne szerbes kiejtéssel, nem szolgálják ki, vagy kiabálnak vele. Ezért nem hoztam A.-nak olajbogyót, neked meg ajvárt. Hadiadót kell fizetni július 1-jétől, de ezt szívesen fizetik az emberek. Ha meg is hal valaki a harcokban, azért szomorúak, hogy hiába halt meg. A tehetetlenség a legnagyobb fájdalmuk. De például senkinek sem jut eszébe, hogy ilyen körülmények között kivegye a nyári szabadságát. Ott mindenki mindenkit ismer, a vendégmunkásoknak, akik mondjuk Németországból jöttek haza, és maradni akarnak, megmondják, hogy menjenek csak vissza dolgozni. Egyetlen külföldiről nem tudok, aki eljött volna Macedóniából a koszovói háború idején vagy most.– És mit szólnak ehhez a délkelet-európai uniós rémálomhoz?– A balkáni unió még nem volt téma, amikor eljöttem. De ez lehetetlen. Itt különböző vallások földkéreg-töréslemezei fekszenek mélyen a földben, és isten ne adja, hogy egymásra csússzanak egy földrengés során. Az egyesült Nyugat-Európa sem bírná ki. A kulturális különbségek is ijesztően nagyok. Hogyan éljen mondjuk Macedónia közösségben olyan államokkal, amelyek nem ismerik el a létezését?