Verseny a széllel

Egy futballmeccsre szóló jegyet szorongatok. Talán azt a jegyet szorongattam így, amely 1956. május 20-ra a Népstadionba szólt. Akkor az Aranycsapat mérkőzött a csehszlovák válogatottal, és zuhogó esőben 4:2 arányban alulmaradt. Kilencvenezred magammal ültem a tribünön: valóságos hadsereg, amely azonban – kellő fegyverzet hiányában – ezúttal csatát vesztett. De amíg élek, nem felejtem. A készülődést a meccsre, az izgalmakat, a bújócskát az esernyők alatt.Ez a másik meccs nem hasonlított az elsőre. Ez a másik jegy egy afrikai futballmeccs belépőjegye volt. A véletlen hozta úgy, hogy éppen akkor jártunk Tunéziában, amikor a vendéglátó ország válogatottja Kenyával viaskodott a kontinensbajnokság csoportmérkőzésén. Ritka alkalom európai szemnek a helyszínen élvezhetni a technikás afrikai futballt. Belelkesedtünk hát mi is.A belépőjegyet pedig megőriztem. Mert utánozhatatlanul egyedi. A két csapat nemzeti színeivel emlékeztet egy jó estére. Csak az nem tetszett, hogy a belépéskor a jegyszedő kettétépte, és a földre dobta az egyik felét. – Na de kérem... – tiltakoztam. Aztán jött a tömeg...Vajon a tunéziai Ali Ben Nacer, aki megadta Maradona kézzel hálóba juttatott gólját az 1986-os mexikói világbajnokságon (Argentína–Anglia a negyeddöntőben 2–1), őrzi-e akkreditációs kártyáját? Mert annyira a szívére vette a történteket, hogy miután hazament, nyomban visszavonult, és soha többet nem fújt a sípjába.Soha nem tudhatjuk, hogy emlékeink kincsesdoboza mikor nyílik ki önmagától, és figyelmeztet valamire, ami lehet egy kettészakított jegy, egy noteszlap, egy icipici csavar vagy összegubancolódott madzag, esetleg fényképes igazolvány, titok- és kalanddarabkák remegő ujjaink között.Tunézia lázban ég. Érthető az izgalom. Valami olyasmire készülnek, amire még sohasem. Új fejezetet írnak a sport történetében. A földközi-tengeri játékoknak másodszor otthont adó ország olyan létesítményekkel rukkolt elő, amelyek Afrika-szerte a párjukat ritkítják. Csak ámulunk és bámulunk.Itt van mindjárt a radesi stadion a fővárosban, Tuniszban, amely egyedülálló és lenyűgöző a maga nemében. Spanyol és dél-koreai tervek alapján épült. A kör alakú vázat 50 méter magasan nyolc hajlított oszlop tartja. Az építészet csodája. Az afrikai kontinens legnagyobb fedett nézőtere 60 ezer szurkoló befogadására alkalmas. Tunéziai építkezésen még soha ennyien – átlagosan naponta 1200-an – nem dolgoztak. A munka 1997 végén kezdődött, a megnyitó- ünnepséget másfél hónap múlva, szeptember 2-án tartják.Külön kell írni a biztonságról, amely több, a stadionhoz épített vészkijárat, „csigaút” segítségével a legkényesebb igényeknek is megfelel. A 60 ezer néző evakuálása ugyanis kilenc perc alatt megoldható.Amióta Magyarországon is felvetődött az olimpia megrendezésének gondolata, az ember óhatatlanul úgy járja ezeket az új létesítményeket (a radesi stadion mellett a külön atlétikai pályát, az uszodát, a bemelegítőhelyeket stb.), hogy lépten-nyomon felteszi magának a kérdést: elfogadnánk-e azt, amit a tunéziaiak alkottak?Csendben javaslom: tekintsünk többet azokra, akik bizonyos értelemben rosszabbul állanak, mint mi, mint azokra, akikről úgy tetszik, hogy jobban megy a dolguk.A földközi-tengeri játékok történetében (1951 óta rendezik meg ezt a versenyformát) először fordul elő, hogy a vendégek számára ,,olimpiai falut” építettek. És nem is akármilyet!Az olimpiák történetében is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a mai értelemben vett olimpiai falut létrehozták. Több kiadványban az áll, hogy első alkalommal az 1924-es párizsi nyári játékokon terveztek falut a sportolóknak. Egy helyütt még az is szerepel, hogy a teljes díj – fejenként – 50 frank volt. A valóság azonban az, hogy – a tervekkel ellentétben – nem készült el Párizsban az olimpiai falu. A legkülönbözőbb szállodákban laktak a résztvevők. A magyar úszók és vízilabdázók például az Hotel du Pavillonban. Négy évvel később Amszterdamban a Jaker Straaton, egy iskolában szállásolták el sportolóinkat. 1932-ben Los Angelesben négyszemélyes házacskákat jelöltek ki a versenyzők számára; a japánok később olimpiai bajnokaiknak megvettek néhány faházat, és hajóval szállították haza a relikviákat. A házakat körbekerítették, és cowboyok őrizték a környéket. 1936-ban a berlini olimpián a későbbi katonai kiképzőtáborban laktak a küldöttségek. 1948-ban Londonban kollégium helyettesítette az olimpiai falut, s tornatermeket rendeztek be étteremnek. Helsinkitől kezdve aztán valóban olimpiai faluk létesültek, amelyeket – mint köztudott – később az állampolgárok rendelkezésére bocsátottak.És itt térjünk vissza a tuniszi ,,olimpiai faluhoz”. Ezt is megcsodáltuk. A három- és négyszobás apartmanokat (van belőlük ezer), amelyekbe 23 sportág 3500 képviselőjét várják, 1500 kísérőt és edzőt. A falu háromcsillagos szállodaként üzemel majd. Minden épület más-más színű, és az épületek színével jelölték meg a kulcsokat. Az apartmanokba a versenyek után tunéziai családok költözhetnek be. Amit a berendezésekből megtarthatnak: a légkondicionáló készülékek, a televízió, a hűtőszekrény és a fotelek. Egy tunéziai közmondás szerint: ,,Abba a házba, ahová besüt a nap, az orvos nem talál be.” Az ,,olimpiai falu” építésekor ezt sem hagyták figyelmen kívül.A falu közepén sétálóutca várja majd a vendégeket a legkülönbözőbb üzletekkel; az egyik oldalon erdő, a tengerpart negyedórai járással elérhető. A repülőtér 15 percre van autóval, a versenypályák körzete nem haladja meg a 40-45 kilométert. Hogy mennyibe került mindez? Ötvenmillió tunéziai dínárba, ami megközelítőleg 37 millió amerikai dollárt jelent.S ami a legnagyobb siker: a jövő évi földközi-tengeri játékok házigazdái, a spanyolok a tuniszi ,,olimpiai falu” láttán máris bejelentették, hogy ők is megépítik a maguk faluját.David Hume XVIII. századi angol filozófus írja: ,,A szokás... az emberi élet nagy vezérlője. Csak ez az elv teszi tapasztalatainkat hasznossá számunkra, s ez késztet arra, hogy az események múltbeli menetéhez hasonlóra számítsunk a jövőben is.”Megvan tehát, ha akarjuk, a tuniszi ,,olimpiai falu” filozófiája is a jövő számára. Visszalépni pedig aligha lehet.A szervezőbizottság elnöke, Habib Ammar örömmel állt rendelkezésünkre.Tőle kérdeztem:– Milyen érzés ebben a székben ülni?– Büszkeség uralkodik el az emberen. Hogy képesek vagyunk ilyen nagy versenyt rendezni.– Kinek az ötlete volt az ,,olimpiai falu”?– Ben Ali államfőé. Csak ő dönthetett ebben a kérdésben. Az apartmanokat pedig a versenyek végén szegényebb embereknek adjuk át. Már megvannak a boldog tulajdonosok. A földet az állam ingyen adta, s egy formális előleg után hitellevéllel vehetik birtokukba.– Mi okozta a legnagyobb gondot az előkészületek során?– A radesi stadion megépítése. A spanyol és a dél-koreai tervezők nézete gyakran ütközött egymással, és ilyenkor nekünk kellett vállalnunk a döntőbírói szerepet. Az eredményt azonban láthatták. Itt jegyzem meg: ma már nem törekednek arra, hogy százezres stadionokat építsenek, elsősorban a biztonság miatt, és különben is: a bevétel egyre inkább a szponzoroktól, a közvetítésektől függ.– A részt vevő országok a legjobbjaikat küldik el a játékokra?– Igen. Erre komoly ígéretet kaptunk. Egyedül a futballtornán vesznek részt 21 éven aluli válogatottak.– A versenyek gazdasági haszna?– Nem ez volt a cél, hanem elsősorban az, hogy ösztönözzük a fiatalokat a sportra. Kimutatható, milyen fellendülést hozhat a rendező országban egy-egy nagy versenysorozat. A televíziós közvetítésekért sem kérünk pénzt. A jegyek ára mindenhová két dínár, s csak a futballmérkőzéseken emelkedhet öt dínárig. (Egy dollár = 1,4 tunéziai dínár – A szerk.) A szlogenünk így hangzik: legyen ez a versenysorozat mediterrán ünnep. Coubertin szellemében a barátkozás órái, miközben szeretnénk bemutatni országunkat.– Barátok közt minden közös, még a siker is. – Így gondoljuk mi is.Sportújságíró barátom, az egykori sportminiszter, Gallov Rezső két város között nekem szegezi a kérdést:– Na, ki volt a leghíresebb tunéziai futó?Néhány perc gondolkodás után feladom. Szabad a vásár.– Gammoudi...– Valóban – bólintok rá –, Mohamed Etlili Gammoudi egykori atléta (később a tuniszi hadsereg tisztje), többek között a mexikóvárosi olimpia 5000 méteres síkfutásának győztese, a 10 000 méter bronzérmese, 1964-ben Tokióban – ez utóbbi versenyszámban – az ezüstérem jutott neki. S amire talán kevesen emlékeznek: 1981-ben a UNESCO égisze alatt működő Fair play bizottság adminisztratív tanácsa Párizsban neki juttatta a sportpályafutásért járó egyik díjat.Ez az 1981-es év arról is nevezetes, hogy – a bizottság fennállásának történetében először – nem találtak senkit sem méltónak arra, hogy nemes és sportszerű cselekedetéért a világ sportközvéleménye előtt példaként szerepeljen. Maradt a két sportpályafutásért járó elismerés. ,,Gammoudi egész pályafutását a sportszerűség jellemezte – olvashattuk a Fair play bizottság indoklásában. – Mindig tiszta eszközökkel versenyzett, a nehéz helyzetekben is számíthattak rá, magatartása példamutató volt.”Az egykori olimpiai bajnok személyében először kapott nemzetközi fair play díjat afrikai sportember!Most, hogy ezt a riportot írom, ötlik fel: de jó lett volna beszélgetni vele! A földközi-tengeri játékokon bizonyára ott lesz a nézőtéren, és szurkol majd országa fiataljainak. Talán arra gondol, hogy az ő példája is segít. És azt mondja: ,,Most már csak az a lényeg, hogy mint a szél, fussatok! Versenyt a széllel! És egyszer talán majd le is hagyjátok...”