A kis kedvenc

Hétköznapi ember szeretne lenni, állással, otthonnal, feleséggel. Lépésről lépésre haladt egyre közelebb ehhez a vágyához. Mocsár Péter főiskolára jár, és megtalálta a számára megfelelő hivatást: szociális gondozó. Háromévesen került állami gondozásba, megjárta a poklot, szerinte a krízishelyzetek megsokszorozzák az erejét.

Milyen az ideális család?
– Még nem fogalmaztam meg magamnak. Azt tudom, hogy én milyen családot szeretnék. Lesz feleségem, akivel hihetetlenül szeretjük majd egymást, és a gyerekeinket úgy neveljük fel, hogy ne szenvedjenek ínséget a szeretetben. Érezzék, hogy ránk mindig támaszkodhatnak, ha bajban vannak.
– Ismer olyan családot, amelyet mintának tekint?
– Egy évig éltem nevelőszülőkkel, de visszaküldtek az intézetbe. Tizennégy éves voltam.
– Visszaküldték?
– Én akartam visszamenni, mert kíváncsi voltam arra, hogy tényleg szeretnek-e, de úgy látszik, nem szerettek eléggé. Gyermeki dacból azt mondtam, hogy nem akarok náluk élni, de közben abban reménykedtem, hogy nem engednek el. Azt mondták, ha menni akarok, menjek. Az út végén megkérdezték, hogy nem gondoltam-e meg magam? Azt mondtam, hogy nem, el se kellett volna kísérniük. Mindenesetre betekintettem a családi életükbe, és legalább kaptam valamilyen mintát.
– Milyen volt az a család?
– Apa, anya, két gyerek. Én voltam a harmadik. Az egyik gyerekük már idősebb volt, nem lakott velünk. Egy szobában laktam a fiútestvéremmel. Kezdetben nagyon jól megvoltunk, de egy idő után lettek konfliktusok, mint minden egyes családban. Szerettem őket, és mindennek megvolt a rendje.
– Betekintő vagy résztvevő volt?
– Idegennek éreztem magam. Arra vágytam, hogy megismerjem az igazi családomat.
– Milyen konfliktusok adódtak?
– Iskolát kerültem, szabadnak éreztem magam. Volt egy barátom, aki minden rosszba belevitt: a bolti lopástól kezdve a lógáson át a cigarettázásig. A nevelőszüleim megtudták az egyik lopásomat, és leültek velem. Magyarázták, hogy ez így nem jó, nem vagyok hülye gyerek, tanuljak, járjak iskolába. Ne rontsam el az életem. Nem fogadtam szót nekik.
– Milyen az igazi családja?
– Tizenketten voltunk testvérek, nyolc fiú, négy lány. Az ukrán határ közelében, Vaján éltünk. Apám cselló- és hegedűművész volt, édesanyám pedig otthon nevelte a gyerekeket. Egyetlen emlékem az ágy tulipánnal, meg egy hosszú, fekete haj. A testvéreim meséltek rólam, például azt, hogy egyszer elkóboroltam otthonról, és a közelben lévő patak partján találtak meg. Dobáltam a köveket, és próbáltam békát fogni. Amikor megtaláltak, állítólag nagyon örültek nekem. Szerintük én voltam a kis kedvenc. Hároméves koromban kerültem intézetbe.
– Ez miért történt?
– Édesanyám megunta a gyermeknevelést, felpakolt és elment. Nem jött vissza többet. A nővéremre bízott minket. Édesapám pedig összevissza járkált az országban mint zenész. Nem volt pénzünk, éheztünk, és a szomszédok feljelentettek minket. Akkor állami gondozásba vitték a húgomat és négy másik testvéremet. Ők tizennyolc év alatt voltak. Én Nyíregyházára kerültem.
– A testvérei is ott voltak?
– Nem. Mindenki szétszóródott. A húgom nevelőszülőkhöz került, a többieket pedig különböző nevelőotthonokba költöztették. Megtaláltam a pszichológus feljegyzését arról, hogy akkoriban hogyan viselkedtem. Azt írta, hogy amikor megérkeztem, csendes, visszafogott gyerek voltam, sokat sírtam, de három nap után kezdtem beilleszkedni, és később már vezető szerepre vágytam. Én gyurmáztam a legjobban, én rajzoltam a legszebben. Az is kiderült, hogy nem tudtam, mi az a ceruza.
– Mikor tudatosult önben, hogy nincsenek szülei?
– Egyszer, látogatási időben rohantam az egyik fekete hajú nőhöz, mert azt hittem, hogy az anyukám. Kiderült, hogy nem az.
– Nem látogatták?
– Nyolcéves koromban az udvaron sétáltam, amikor szembejött velem egy fekete öltönyös, ősz hajú, borostás arcú ember. Megkérdezte tőlem, nem ismerem-e Mocsár Gizellát? Ez Berkeszen történt, ahol megismerkedtem három testvéremmel is, Gizella volt az egyik. Szóltam neki, hogy keres téged egy férfi. Elkezdett röhögni rajtam, mi az, nem ismered meg az apukádat? Annál a találkozásnál megígérte, hogy eljön értem, és elvisz innen. A következő nyári szünetben tényleg eljött, kaptam tőle egy ötforintost, aztán elment. Két-három évig őriztem azt a pénzt, aztán rájöttem, hogy többet már nem fog jönni. A pénzből cukrot vettem. Ennyit apámról. Azt hallottam, hogy meghalt.
– Mit jelentett önnek a nevelőintézet?
– Sok rosszat, és nagyon kevés jót. A vidéki otthonokban a fizikai nevelés mindennapos volt.
– Ki volt a vezér? A nevelő vagy a gyerekek közül valaki?
– A fizikai nevelés által nem az lesz a vezér, aki szellemileg kitűnik a többiek közül, hanem az, aki erősebb. Volt egy gyerek, akit úgy hívtunk, hogy az erős srác. Nagyjából mindenki köréje csoportosult, és hozzá fűződtek a többség érdekei.
– Mi volt az ön pozíciója?
– Nem voltam az erős srác mellett, nekem mindig akadt barátom. Ezért a függetlenségért állandóan meg kellett küzdenem. Nem szerettem verekedni, általában rosszul jöttem ki belőle. A gyengébbeket pedig nem szerettem bántani.
– Milyen okok miatt robbantak ki a verekedések?
– Be kellett bizonyítania, az illetőnek, hogy milyen erős, és akkor belekötött a legkisebbe. A verekedésnek általában nem volt oka, vagy ami oka volt, annak nem volt jelentősége. Verekedtünk. Körbeálltak bennünket, mindenkinek volt szurkolótábora, és az egyik mindig vesztett.
– Mikor lett vége?
– Ha a másik behúzta magát, feltette a kezét, elkezdett sírni, vérzett.
– Ha elkezdett sírni, akkor abbahagyták?
– Igen, mert az a gyengeség jele volt, ilyenkor már a másik uralkodott. A győztes bármit megtehetett a vesztessel, a nemi erőszaktól bármilyen megalázásig. Berkeszen történt, hogy odakerült hozzánk egy hétéves új srác. Megérkezéskor, mint mindenkinek, leborotválták a fejét, kapott egy számot, formaruhát. Be akarták törni. Elkapták a nagy fiúk, ledobták a földre, lepisilték a fejét, aztán bevitték a mosdóba és megerőszakolták. Aki gyengébb volt, azzal ezt többször is megtették. Ugyanúgy, mint a börtönben, voltak csicskák és a köcsögök. A csicska mosta az alsónadrágot, odaadta az uzsonnáját, a köcsögöt pedig lánynak használták. Szerintem a gyerekek sokkal brutálisabbak, mint a felnőttek.
– Vajon miért?
– A felnőttek valamilyen szinten tisztában vannak a határokkal. Uralkodik egyfajta törvény. A gyerekek nem tudják, hogy meddig mehetnek el, ha nem figyelmeztetik őket.
– A nevelők nem avatkoztak közbe?
– Néha tudták, és nem figyeltek oda. Úgy viselkedtek, mintha ez természetes lenne, és nem szólhatnának bele. Amikor például ez az eset történt, mi se mertünk beleszólni. Volt olyan, hogy annyira erősek voltak a vezérek, hogy még a nevelők is féltek tőlük. Aztán előfordult, hogy az erőszakoskodót zárt intézetbe vitték, és attól a pillanattól kezdve megszűnt a terror. Ilyenkor örültünk, de mindig született új vezér.
– Mi lett azzal, aki panaszkodott a nevelőknek?
– Úgy hívták az árulkodókat, hogy beköpős srácok. Nagy szégyennek számított. Nem nyúltak hozzájuk, vagy ritkán elverték őket, de a társaságból kiestek. Voltak csodabogarak, mint én, aki kerülte a konfrontációkat, de kevesebb rangja volt, mint bárkinek a csapatból. Kitűnni úgy lehetett a nevelők szemében, ha az ember jól tanult. Én voltam a legjobb. Később segített is, ha megírtam az erősebb házi feladatát. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már óvodás korom óta mindig volt olyan tanár, aki felfigyelt rám, szeretett, nagyon akarta, hogy jó irányba menjek el, és sokszor pozitívan értékelt. Emlékszem, egyszer megszöktem az intézetből, és a végén, amikor visszakerültem, az igazgató azzal fogadott, hogy örül, hogy itt vagyok. Az igazgatóhelyetteshez is be kellett mennem, akit nagyon tiszteltem, időnként dolgozhattam is nála. Ott várt egy hosszú vonalzóval – ez volt az egyik verőeszköz –, és kijelentette, hogy azért nem ver el engem, mert tisztel. Ha egy tízéves embernek ilyet mondanak, annak nagyon nagy a hatása. Azt mondta, hogy tanuljak. Ez erőt adott.
– A büntetésnek milyen formái voltak?
– A legenyhébb a körmös, a százötven guggolás, a takarítás. Elcsattantak pofonok, de a legdurvábbnak a bot számított. Azzal hurkásra verték a hátadat. Nem szabadott sírni, mert akkor még többet kaptál. Ha nem sírtál, akkor a verő ember hamarabb megunta.
– Milyen rosszaságok után járt a verés?
– Én azért kaptam, ha visszaszóltam. Ha nem tetszett vagy igazságtalannak tartottam valamit, akkor visszaszóltam. Emlékszem egy esős estére. Vitám volt az egyik tanárral, aki kivitt az esőbe, és kézzel elvert, de úgy, hogy a szám is, orrom is vérzett. Ököllel ütött, egészen addig, amíg összeestem a sárban. Amikor összeszedtem magam, lemosakodtam és lefeküdtem. Mindig az estéket vártam, mert akkor megszűnt a valóság.
– A fantáziájában külön életet élt?
– Igen, volt egy álomvilágom. A szüleimről, az otthonról ábrándoztam, ahol nincs verés, csengetésre ébredés. Abban a világban tudtam repülni a háztetők felett. Ott volt az akkori szerelmem, a szüleim. Nem voltak számok és gyerkek. Volt sok csoki.
– Mi történt tizennyolc éves kora után? Milyen lehetőségei voltak?
– Mindenki megy, ahova kedve tartja, utógondozóba, albérletbe... Az utógondozó olyan, mint a kollégium. Én cipészként végeztem, és aztán elmentem esti gimnáziumba érettségizni. Utógondozóban laktam, és egy pszichiátriai klinikán dolgoztam ápolóként.
– Mit jelent az ön számára a kiszolgáltatottság?
– Azt, hogy nincs háttér. Egyszer lementem a Balatonra dolgozni. Két és fél hónap alatt kerestem volna százötvenezer forintot, a végén kaptam huszonötezret. Amikor felértem Pestre, kiderült, hogy az albérletem megszűnt, mert a társaim, akikkel együtt laktam, hatalmas adósságot halmoztak fel, még a holmimat is elvitték. Huszonötezer forintból kellett valami megoldást találni. Felhívtam a fickót, akinél dolgoztam, de közölte, hogy nem tud fizetni. A többieket sem fizette ki. Akkor jöttem rá, hogy semmim sincs. Átmeneti otthonba, hajléktalanszállásra mentem. Csodálkoztak, hogy ilyen fiatalon és jól szituáltan mit keresek náluk. Elküldtek a Vöröskereszthez, ahol kulturáltabb körülmények között lehetett élni, mint a hajléktalanszálláson. A kínai piacon találtam állást, éjszakánként pedig egy közértben dolgoztam. Akkoriban találtam egy hirdetést, amelyben szociális gondozót kerestek az Oltalom Karitatív Egyesületnél. Jelentkeztem és felvettek. Most a menekültrészlegnél lakom, és egy éve főiskolára járok, szociális munkásnak tanulok. Mindig az volt a vágyam, hogy egyszer legyen diplomám.
– Miért fontos a diploma?
– Be akarom magamnak bizonyítani, hogy ugyanazt el tudom érni, mint a másik. Semmivel nem vagyok kevesebb, mint aki családban nőtt fel. Ugyanazok a képességeim és lehetőségeim, mint bárkinek, csak éppen nem tesznek alám semmit. Mindenért nekem kell megszenvednem. Hatszázszor annyi energiára van szükségem, mint a családban felnőtt embernek.
– Emögött van vallás?
– Nem vagyok vallásos, de hiszek a gondviselésben, abban, hogy az ember mindig ki tud mászni a kátyúból. Mindig jön egy pillanat, amit meg kell ragadnod, mert az a lehetőség. Ezeket nagyon ki kell használni. Mindig erre figyeltem, sose csüggedtem.
– Ha megismerkedik valakivel, elmondja, honnan jött, vagy fél az előítéletektől?
– Sokszor félek, és ezt szégyelltem. Ilyen háttérrel nem jó például munkát keresni. Sokszor megkérdezték, hogy nős vagyok-e. Van-e családom. Az ember kitalál magának egy történetet, amivel el tudja adni magát.
– Hogy szól ez a történet?
– Apám cselló- és hegedűművész, anyám titkárnő, és nincs testvérem. Volt, amikor azt meséltem, hogy a szüleim nagyon gazdagok, és Amerikában dolgoznak. Ezekből a hazugságokból akkor lett gond, amikor a barátnőimnek meséltem. Rögtönözni kellett. Egyik hazugság hozza magával a többit. Volt olyan barátnőm, aki azt hitte, hogy nagyon gazdag vagyok, de egyszer megkérdezte a tudakozótól az általam megadott számhoz tartozű címet, és kiderült, hogy egy hajléktalanszálló. Rájöttem, hogy fel kell vállalnom magam. Az igazságnak is van hátulütője, hiszen ha elmondom, akkor mindig sajnálnak az emberek. Szánalmasnak tűnök, pedig engem nem kell sajnálni.
– El tudja fogadni, ha valaki összeomlik?
– A hajléktalanszállóban, ahol most dolgozom, lakik egy villamosmérnök, aki elvált a feleségétől. Nem voltak túl gazdagok. Elment albérletbe, elkezdett inni, kirúgták a munkahelyéről, és még jobban ivott, kis idő múlva az utcára került. Annyira mély depresszióba zuhant, amiből nem tudott kimászni. Volt, hogy én is kezdtem lecsúszni, de nem ittam, hanem be akartam magamnak bizonyítani, hogy ebből is ki tudok mászni. Lent vagyok, fent vagyok, lent vagyok, fent vagyok. Örökösen bizonygatok.