A Teremtés könyvének 5. fejezete részletesen megadja Ádám nemzetségének családfáját, egészen a bárkaépítő Noéig. Egy ma élő tudós szájából ez a genealógia így hangzana:
Ádám átadta Y-kromoszómájának másolatát Séthnek, Séth átadta Y-kromoszómájának másolatát Énósnak... A lényeg: a generációkkal később született Noé amennyiben szó szerint vesszük a Biblia családfájának leírását Ádám Y-kromoszómájának másolatát hordozta magában (egy genetikusra ezért talán hátborzongatóan hat, ha azt olvassa a Bibliában, magához hasonló, saját képmása szerinti fiút nemzett).
Az Y-kormoszóma amióta csak a XX. század genetikai kutatásainak eredményei beszivárogtak a közgondolkodásba a férfi szimbólumává vált. Tegyük hozzá, nem csak pozitív értelemben, hiszen, mint ahogy látni fogjuk, ez a kromoszóma a többihez képest meglehetősen furcsa, egyes rosszmájú vélekedések szerint egyenesen degenerált, és hosszú távon kihalásra van ítélve.
Az ember örökítőanyaga, a DNS sejtjeink magjában 23 pár kromoszómába szerveződik. A kromoszómák rejtik tehát azokat a DNS-részleteket, amelyek egy-egy örökletes emberi tulajdonságot meghatároznak: ezeket az értelemmel bíró DNS-részeket nevezzük géneknek (a kromoszómák igen nagy részében a DNS semmifajta információt nem hordoz, tehát a gének távolról sem fedik le az egész kromoszómát). A férfiaknál a 23. kromoszómapárban található az úgynevezett Y-kromoszóma (ennek a kromoszómának mintegy 98 százaléka nem bír szervezetünk számára dekódolható jelentéssel), amely kizárólag férfiágon öröklődik.
Ennek magyarázata nem is bonyolult. A női és férfiivarsejtek képződésekor minden kromoszómapár kettéválik, így egy-egy hímivarsejtben vagy petesejtben csupán 23 egyedül álló kromoszóma található. A 23. párt alkotó kromoszómák a nőknél, csakúgy, mint a többi 22 pár esetében, azonos felépítésűek (a 23. pár, formája miatt, itt XX-szel jelölhető). Épp ezért a petesejtben a 23. egyedül álló kromoszóma mindig X lesz. A férfiaknál a 23. párt egy X- és egy Y-kromoszóma alkotja, emiatt a hímivarsejt rendelkezhet majd X- vagy Y- kromoszómával is.
És itt jön a lényeg: az ivarsejtek létrejötte előtt a párban lévő kromoszómák amely párnak, mint ahogy azt most már sejthetjük, egyik fele az apától, másik az anyától származik kicserélik egymás között genetikai információikat. Ez nem okoz nehézséget, hiszen a párban lévő kromoszómák felépítése azonos. Kivéve a férfiak 23. kromoszómáját, ahol az X- és Y-kromoszómák formája és felépítése olyannyira eltér, hogy ez a csere többnyire lehetetlen. Épp ezért az Y-kromoszóma mindenféle változás nélkül öröklődik, de csak a férfiakban: amennyiben a petesejtet olyan hímivarsejt termékenyíti meg, amelyben a 23. kromoszóma Y, akkor a gyermek férfi lesz, hiszen a női petesejt 23. X-kromoszómájával összepárosodva létrejön az XY-kromoszómapár. Márpedig elsődlegesen ez dönti el a megszületendők nemét: ha a 23. pár XX, akkor leánygyermek jön a világra, ha XY, akkor fiú.
A megszületendő gyermek sejtjeinek magjában tehát mindkét szülő génjei megtalálhatók. A párok kromoszómái közötti információcsere következtében utódaik is mindkét (most már) nagyszülőtől továbbörökítenek tulajdonságokat, nemzedékenként természetesen mind kevesebbet, hiszen a genetikai információ generációnként keveredik. Kivéve a férfiak 23. kromoszómapárjában lévő Y-kromoszómát: mint ahogy említettük, itt géncsere nem megy végbe, tehát elméletileg az Y-kromoszóma férfiágon az idők végezetéig azonos marad. A fentiekből viszont az is következik, ha egy adott Y-kromoszóma nem öröklődik tovább, azaz ha a család férfiágon kihal, akkor ez a kromoszóma soha sehol nem bukkan fel többé ugyanebben a formájában.
Persze a gyakorlatban az Y-kromoszóma is változik, ám eltekintve néhány kisebb területtől nem a párjával végbemenő géncsere következtében, hanem apró, véletlen mutációk következtében (amelyek legfőképp a kromoszómának azt a nagyobb részét érintik, amely nem rendelkezik semmiféle funkcióval, épp ezért a változás az utódok tulajdonságait nem érinti). Ilyen mutációk a többi kromoszóma esetében is végbemennek, de ott jó esély van arra, hogy a kromoszómák közötti géncserével az esetleges hibák kijavítódnak. A magányos Y-kromoszómának erre azonban semmi esélye nincs: a hosszú évezredek, százezer évek során a különböző mutációk miatt a kromoszómán található gének közül egyre több elveszti funkcióját (vagy az adott gén szerepét egy másik, frissülésre képes kromoszómán létrejövő gén veszi át). Ennek következtében a kromoszómán egyre több gén tűnik el. Az egész folyamat egy ördögi kör, hiszen így a megváltozó Y-kromoszóma egyre kisebb területen képes a tőle egyre inkább különböző X-kromoszómával az információcserére, ami miatt az esetleges mutációk kijavítása egyre reménytelenebbé válik.
Nem túl jó kilátások hosszú távon.
Ezek a mutációk viszont segíthetnek a kutatóknak abban, hogy felrajzolhassák egész népcsoportok családfáját. Hiszen egy-egy jól elkülöníthető mutáció épp az Y-kromoszóma változatlansága miatt nagyobb közösségekre is jellemző lehet, annak hiánya pedig az Y-kromoszóma egy korábbi állapotát tükrözheti. A fentiek értelmében amennyiben sikerül őseink maradványaiból olyan DNS-részletet kinyerni, amely az Y-kormoszómában helyezkedik el, az összehasonlítható a kései leszármazottak örökítőanyagának hasonló részleteivel. Ezzel a módszerrel egy-egy csoport vagy egyed származása apai ágon elméletileg genetikailag is visszakövethető. A probléma az, hogy minél régebbi csontmaradványokról van szó, annál nehezebb a sejtmagokban található DNS használható részleteit fellelni.
Nagyobb sikerrel kecsegtet egy másik módszer: a tudósok nem a sejtmagban található DNS után kutatnak, hanem a sejtek egy másik részét vizsgálják meg. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis örökítőanyagunk más formában sejtjeink energiatermelő egységében, a mitokondriumban is megtalálható. Hogy teljes legyen a kép, az itt megbújó DNS viszont kizárólag női vonalon öröklődik, azaz a mitokondriális DNS kinyerésével a kutatók egy-egy családfa anyai ágát tudják elméletileg reprodukálni. Ennek magyarázata az, hogy az ivarsejtek mitokondriuma a megtermékenyítés során nem jut szerephez, azaz a mitokondriumban található örökítőanyag mindig az anyától származik. A mitokondriális DNS-ben éppen úgy felléphetnek mutációk, mint a sejtmag örökítőanyagában, ezért az Y-kromoszóma esetén ismertetett módszerrel itt is következtetni lehet a rokonsági kapcsolatokra.
Elvileg tehát a genetika segítségével egy-egy családfa anyai és apai ága is visszakövethető, egy-egy régebbi lelet használható DNS-részleteit kinyerve és az utódok örökítőanyagával összehasonlítva pedig meghatározható, hogy a kései leszármazottak mennyire rokoníthatók azokkal az ősökkel, akiknek földi maradványait a régészek feltárták.
Az utóbbi években ezzel a genetikai eljárással számos izgalmas kutatást végeztek el. A dél-afrikai, bantu nyelvet beszélő lemba törzs például régóta azt állítja magáról, hogy ősei zsidók (ismeretes, hogy a hagyomány valóban tud elveszett törzsekről). A genetikai kutatások kiderítették, hogy a lemba férfiak környezetüktől eltérően valóban olyan Y-kromoszómát hordoznak magukban, amely a sémi népekre jellemző. Az eredmény megerősíti azt a lemba tradíciót, amely szerint a törzs férfiai, akiket honfitársaik egykor egy kolónián hagytak hátra, azt a hírt kapták, hogy szülőföldjük elesett, ezért helyi feleségeket választottak, és új otthonukban telepedtek le (mivel az arab és zsidó közösségek genetikailag igen nehezen különböztethetők meg, természetesen nem zárható ki az sem, hogy a legenda nem igaz, és a lembákban az Afrikát járó arab kereskedők vére keveredik az őslakosokéval).
Hasonlóan érdekes vizsgálat volt, amikor egy haifai intézetben azt vizsgálták, vajon a zsidó papi rendben, a kohének között mennyire tartották meg a közösség törvényeit. Ismeretes, hogy a kohének Áron egyenes ági leszármozottainak tartják magukat, ők, a rabbiktól eltérően, tisztségüket apai ágon öröklik: a hagyomány szerint Mózes testvérének Isten adományozta a papi méltóságot, amely aztán fiaira szállt. A kutatóknak a kohének közösségében sikerült kimutatniuk az Y-kromoszómán olyan mutációkat, amelyek a zsidó közösségeken belül csak erre a csoportra voltak igazán jellemzőek. Igy a genetika ha azt nem is bizonyította, hogy ez a tradíció valóban egészen a mózesi időkig vezethető vissza alátámasztotta, hogy a kohének igen régóta betartják azt a törvényt, hogy e papi tisztség csak fiúágon öröklődhet.
Az amerikai archeológia kedvelt kutatási témái közé tartozik, hogy honnan és mikor érkeztek az első törzsek a kontinensre. A genetikai vizsgálatok itt jól kiegészítik a régészeti és nyelvészeti kutatásokat: a jelenleg élő amerikai indiánok és szibériai lakosok meghatározott DNS-részleteit öszszehasonlítva a genetikusok arra a következtetésre jutottak, hogy a vizsgált embercsoportok 20-30 ezer évvel ezelőtt közös ősökkel rendelkeztek. Ez az adat egybevág a más területeken végzett kutatások döntő többségének eredményeivel. Az összehasonlító DNS-vizsgálatok másik előnye, hogy nemcsak az állapítható meg, vajon két embernek génállománya alapján belátható időn belül van-e közös őse, hanem az is, hogy ez a közös ős hozzávetőlegesen hol helyezkedhet el az összetalálkozó családfákon, azaz mikor élt az ősanya, ősapa.
Éva hét leánya ezzel a címmel jelent meg a napokban Bryan Sykes, az oxfordi egyetem genetikusának könyve. A mű valószínűleg az idei év népszerű tudományos bestsellere lesz az angolszász világban (legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy az elmúlt három hétben szinte valamennyi világlap foglalkozott a könyvvel). A kutató az olaszosztrák határon jégbe fagyva talált ősember genetikai vizsgálatának regényét írta meg. Sykes azonban nem elégszik meg Ötzi genetikai elemzésével, hanem az emberiség közös őseit keresve felállítja elméletét, amely szerint Európa népei hét ősanyára vezethetik vissza eredetüket, akik legidősebbike 45 000 évvel ezelőtt élt.
A szerző a mitokondriális DNS-t hívta segítségül és a rosszmájú kritikusok szerint meglehetősen élénk fantáziáját is. Mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy a genetikai vizsgálatokkal Sykes olyan horderejű kérdésre adhat tudományos választ, mint például az, hogy a polinézek tényleg Dél-Amerikából származnak-e, mint ahogy azt Thor Heyerdhal állította (Sykes szerint nem), és hogy az eddigi feltételezésekkel szemben éltek-e jelentős számban emberek Európában, mielőtt a kőkorszakban keletről érkező törzsek elárasztották a területet (Sykes szerint igen).
Kevésbé felemelő, ám mindenképpen szükségesnek mondható felhasználási területe ugyanezen tudományos eljárásnak térségünk utóbbi tíz évének legmegrázóbb epizódjaihoz köthető: az ENSZ eltűnt személyek után kutató nemzetközi bizottsága a Balkánon olyan DNS-adatbázis felállításán dolgozik, amely révén azonosíthatók lesznek a Jugoszlávia felbomlását követő háborúk kihantolt tömegsírjaiban talált áldozatok földi maradványai. Két hete a bizottság munkatársai már Koszovóban is gyűjthetik azokat a vér- és csontmintákat, amelyek szükségesek az azonosításhoz. Alig egy év alatt több mint 12 ezer ember adott olyan vérmintát, amelynek segítségével a megtalált csontokból megállapítható, hogy az adatbázisban szerepelők egyikének hozzátartozóját rejtette-e a jeltelen sír. A bizottság szakértői egyaránt használják a mitokondriális DNS és a sejtmagban található örökítőanyag kínálta lehetőségeket. Egyedül Boszniában 30 000 eltűntről beszélnek, akik közül a hagyományos eljárásokkal eddig mindössze 124 embert sikerült azonosítani. A bizottság munkatársai, akik Boszniában és Horvátországban már felállították központjaikat, valamint ilyen mintavételi helyet kívánnak létesíteni Jugoszláviában is, azt remélik, hogy 100 ezer vérmintával már megkísérelhető az öszszes névtelen áldozat azonosítása.
A cikk szakmai részéhez főként a következő munkák szolgáltak forrásul:
Neil Bradman, Mark Thomas: Why Y?, Science Spectra 1998., no.14.
Sasha Nemecek: Trends in Archeology, Scientific American, September 2000
Venetianer Pál: Az emberi mitokondriumok genetikája, Természet Világa, 1998. november
Richard Dawkins: Folyam az Édenkertből, Kulturtrade Kiadó, 1995
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
