Félbehagyott kirakójáték a Balkánon

Vajon ki lehet-e úgy rakni a bájos és ártatlan Hófehérke képét, hogy az arca helyén egy sötét folt éktelenkedik? Nagyjából ezzel egyenértékű kérdés az, amin most több nagyhatalom fővárosában törik a fejüket a politikusok. Rendet lehet-e tenni Macedóniában anélkül, hogy az öt (ha némileg elébe megyünk az eseményeknek, és Szerbiát meg Montenegrót külön számítjuk) országba szétosztott albánság sorsát megoldanák?

Az illírek utódai, avagy az albán sasok, ahogyan magukat nevezni szeretik, összefüggő tömbben éltek az oszmán-török birodalomban egy, a mai Albániát jóval meghaladó méretű, a történelmi Szerbia, Montenegró, a mai Macedónia és Északnyugat-Görögország egy részét is magában foglaló területen. Éledező nemzeti öntudatukat és függetlenségi törekvéseiket a XIX. század derekán az európai hatalmak sokkal kisebb rokonszenve kísérte, mint például a szerbekét. Míg a török uralom alól még jószerével ki sem szabadult Szerbia, Ilija Garasanin, a Kossuthtal is levelező szerb államférfi személyében már megszülte első nemzeti stratégáját az ő programja (1840) alapján folyt és folyik jelenleg is a nagy és kevésbé nagy Szerbia-tervek megvalósítása, amelyet buzgón propagálnak a szerb nagykövetek szerte a nagyvilágban, így például Ausztráliában és Görögországban , az albánok még az önrendelkezés jogát sem tudták kivívni maguknak. A nagyhatalmaknak ugyanis más elképzeléseik voltak az általuk benépesített területtel kapcsolatban. Az orosz török háborúban győztes Oroszország például egy Nagy-Bulgáriában látta a haldokló török birodalom legalkalmasabb utódját és a gyógyírt minden esetleg felmerülő etnikai problémára. Ezt tükrözte a háborút lezáró San Stefanó-i béke (1878), amely azonban olyan súlyosan sértette több európai hatalom köztük az OsztrákMagyar Monarchia és Nagy-Britannia érdekeit, hogy kis híján ölre mentek miatta. A helyzetet Bismarck német kancellár mentette meg a berlini kongresszus összehívásával (1878), amelyen helyreállították a békét az európai hatalmak között, ennek azonban többek között az volt az ára, hogy az albán lakosságú területeket, egyelőre csak három államhatárral, szétszabdalták. Szerbia megkapta a már akkor is többségi albán lakosságú Koszovót, Montenegrónak is juttattak egy keveset, az ugyancsak albánok lakta Epirusz egyes részeit pedig a már korábban függetlenné váló Görögországhoz csatolták.

Az albánok jogos elégedetlenségét Berlin után a török Porta igyekezett a maga javára kihasználni, e célból készségesen támogatta az Albán Liga létrejöttét, amely a török birodalmon belül törekedett egy egységes albán nemzeti terület kialakítására. Amikor azonban túl hangosan kezdte követelni az autonómiát (albán nyelvű közigazgatást és albán milícia felállítását) a négy albánok lakta vilájet számára, némi véráldozat árán 1881-ben feloszlatták. Az 1897-es görögtörök háborúban ismét a törökök oldalán harcoltak abban a reményben, hogy lojalitásukkal most már aztán igazán kiérdemlik az autonómiát. Nem így lett. Nem teljesítették az albánok jogos kívánságát az ifjútörökök sem, akik pedig nem kis részben nekik köszönhették hatalomra kerülésüket. Az első Balkán-háború idején, 1912-ben vívott albán felkelés azonban végre sikeresnek bizonyult, s a Porta kénytelen-kelletlen megadta az önrendelkezés jogát az albánoknak, a balkáni államok és patrónusaik azonban jobban szerették volna a területet felosztani egymás között. AusztriaMagyarország és Olaszország diplomáciai támogatásával Vlorában kikiáltották az albán függetlenséget, Oroszország és Franciaország azonban az úgynevezett Balkáni Szövetséget (Bulgária, Görögország, Montenegró és Szerbia) támogatta. Az első Balkán-háborút lezáró londoni békekonferencián (1913) kompromisszumos megoldás született: Albániát független államnak nyilvánították, a határait azonban úgy húzták meg, hogy a Balkán albán népességének több mint a fele a határain kívül rekedt. Később, 1918-ban ismét felmerült a felosztásának terve, ekkor Amerika ellenállásán bukott meg. 1939-ben Olaszország megszállta és fájdalomdíjul a széthullott Jugoszláviából hozzácsatolta Koszovót és Észak-Görögország egy részét. A második világháború után Tito a változatosság kedvéért nem a feldarabolással, hanem az egységesítéssel, Albánia Jugoszláviába olvasztásával próbálkozott. A tervnek voltak is hívei Tiranában, azok azonban Belgrád és Moszkva 1948-as szakítása után nemcsak a hivatalukat, hanem a fejüket is elveszítették, s így a tervből nem lett semmi.

Az albánok, talán azért, mert olyan hűséges alattvalói voltak a Portának, jó katonái a török hadseregnek, és csendőrként gyakran vállalkoztak rendteremtésre a szakadár balkáni népek között, sohasem voltak különösebben népszerűek a szomszédaik körében. A délszlávok a két világháború között szisztematikusan igyekeztek megszabadulni tőlük. Rendőrségi zaklatásokkal, nem túl barátságos lakótársak betelepítésével próbálták kifüstölni az albánokat. Sőt megállapodást is kötöttek a Török Köztársasággal több tízezer albán család befogadásáról, az aprólékosan szőtt terv megvalósítását azonban a második világháború kitörése megakadályozta. Belgrád nagy bosszúságára tehát továbbra is maradt és sokasodott Jugoszláviában a szegény, vallásában és kultúrájában a szerbektől markánsan különböző albán rája. Az 1968-as tiltakozó megmozdulások amelyek egyébként Tetovóban kezdődtek ismét ráirányították a figyelmet az albán problémára. Belgrád a tüneti kezelés mellett döntött. Pristinában, a viskók tőszomszédságában világvárosi főutcát, modern közhivatalokat emelt, a munkahelyteremtő beruházásoktól azonban Észak-Koszovó, Koszovszka Mitrovica és környéke kivételével tartózkodott. Az egyre növekvő fiatal népesség (a jugoszláviai albán lakosság 60 százaléka 30 éven aluli) foglalkoztatásáról a pristinai egyetem bővítésével gondoskodott. A végzettek elhelyezkedési lehetőségei azonban a nulla felé tendáltak. A Jugoszláviában szétszóródott albánságról általában elmondható, hogy szakképzettséget nem igénylő, többnyire nehéz fizikai munkát végzett, s a társadalomban kevesebb megbecsülés övezte, mint a cigányságot. A századfordulótól kezdve jelentős volt az albánok külföldre vándorlása is, s a diaszpóra a mai napig jelentős szerepet vállal az otthon maradottak támogatásában. A szerbek nagy bánatára súlyt helyez arra, hogy minél több ingatlant és földtulajdont szerezzen az albánok lakta területen. Hátrányos munkaerő-piaci helyzetük miatt az otthon, vagyis Jugoszláviában maradt albánok nem annyira az állami tulajdonú gyárakban, mint inkább a magánszektorban dolgoztak, vagyis őket kevésbé érinti az állami vállalatok csődhulláma. Ugyanakkor viszont ez egyáltalán nem fokozza majd az egyetértést köztük és egyre nagyobb számban utcára kerülő szerb vagy macedón szomszédaik között. A gazdasági és tulajdoni szerkezet átalakítása pedig még éppcsak hogy elkezdődött ezekben az országokban. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy jelenleg csak két nép szaporodik Európában, s az egyik az albán, be kell látnunk, hogy az albán kérdés nem oldódik meg magától. Vagy átfogóan rendezik végre, vagy Hófehérke továbbra sem lesz szép, mert hiányozni fog az arca.