Kelet és Nyugat között

Az ötven méter magas oszlopon álló tizenkét méteres, kezében faágat tartó, arannyal díszített bronz nőalak az új Ukrajnát jelképezi. S hol is emelhették volna ezt a kolosszust, mint Kijev központjában, a Függetlenség terén. Tíz éve ellenére is meglehetősen friss azonban ez az önállóság. Jól érzékelteti ezt, hogy az idősebbek ezt a helyet még most is csak az Októberi forradalom tere néven emlegetik. A főváros azonban nem csak szobrokkal készült a mai évfordulóra. Már hónapok óta építkeznek, csinosítják a várost, aszfaltoznak, parkosítanak. Csupán a főutca, a Hrescsatik rendbetételén ötezer ember dolgozott. A nagyszabású beruházások, a fényes rendezvények, a hivatalos Kijev optimizmusa sem feledtethetik azonban azt a tényt – amelyet egyébként egy friss felmérés is csak alátámaszt –, hogy a túlnyomó többség örül ugyan a függetlenségnek, de elégedetlen a mai helyzettel.
A lakosság jelentős része 120–150 hrivnából, alig több mint húsz dollárból él. Pontosabban túlél. Persze, még ez is elképzelhetetlen lenne a gazdaság mintegy felét lefedő szürkeszféra nélkül. A szegénységi küszöb alatt tengődik az emberek közel kétharmada. A bérek tekintetében az európai rangsorban Ukrajna legfeljebb Moldovát és Albániát előzi meg. Egy vezető tanár vagy orvos alig harminc dollárt keres, míg a fogtömés hivatalosan ugyan ingyenes, valójában azonban fél hónapot kell dolgozni érte.
Az élet nehéz szaga rátelepszik a mindennapokra. Természetesen itt is vannak újgazdagok, akiknek elitjét ugyanúgy oligarcháknak hívják, mint Oroszországban.
– Az ukrán oligarchák éppen olyanok, mint az oroszok, uralják a politikai életet, befolyásuk alatt tartják az országot A különbség csak az, hogy nekik jóval kevesebb a pénzük – pontosít Mikola Csurilov szociológus, a SOCIS-Gallup Közvélemény-kutató Intézet igazgatója.
A szakember erősen viszonylagosnak tartja az elit elnevezést is. – Ne csodálkozzunk a politika s az üzleti világ krémjének itteni provincializmusán, hiszen a kádereket egykor Moszkva választotta ki, így itt még a kimazsolázott maradék trónol, amely csak nevében elit, valójában azonban a nagy többség kisstílű, szürke és felkészületlen a változásokra – mondja. Szavait mintha csak visszhangoznák az utóbbi majd egy év botrányai.
Az ország közben folyamatosan igyekszik megtalálni a XX. században majdnem teljesen elsorvasztott identitását. Ez eleve nem egyszerű dolog a Kelet és Nyugat, Róma és Bizánc, a katolikus és pravoszláv kultúra keresztútján fekvő Ukrajnában. Tovább nehezítette e helyzetet a több évszázada elveszített függetlenség, amelyet betetőzött a szovjet éra. Nem véletlen tehát, hogy a pénztelenségben senyvedő ukrán filmgyártás a függetlenségi harc és az önállóság elvesztésének témájára azért talált fedezetet. Most forgatják például a Dovzsenkóról elnevezett híres stúdióban a Bogdan Hmelnyickijről szóló filmet. Ez az identitáskeresés azonban – amelyen azért most valamelyest lökött a pápalátogatás – érthető módon még mindig valahol az első szakaszában van.
– Legalább húsz évre van szükség a nyelv ismét szervessé tételéhez, az eltemetett kultúra felélesztéséhez. Ehhez olyan rétegnek kell kinevelődnie, amely hordozni tudja ezt a kultúrát, s azt közelíti majd a néphez – húzza alá Csurilov.
Mindez azért is nehéz, mert a krémet már a szovjet időszakban elszippantotta Moszkva, míg a maradék az elmúlt tíz évben nagyrészt nyugatra ment.
– Az ennek ellenére pozitívum, hogy az ország megértette az elmúlt évtizedben, hogy immár független államban él – folytatja a szociológus. – Óriási problémát jelent viszont – teszi hozzá –, hogy nem formálódott ki egy, a nemzetet konszolidálni tudó eszme, és a társadalomnak fogalma sincs arról, miért is él önálló országban, milyen államot, gazdaságot épít. Ezt a modellt, víziót még nem találta meg Ukrajna.
A mai Ukrajna területén fejlődött ki egykor maga az orosz állam – a Kijevi Rusz ezért az identitáskeresés kavarta sokszor történelmietlen viták hálójába keveredik –, szembeszökő azonban, hogy a társadalom milyen nehezen vetkőzi le a „kisorosz” létből fakadó gátlásokat. Ezt a régmúltban gyökerező dilemmát jelzi már az ország neve is. Az Ukrajna elnevezés – hívta fel a figyelmemet szarkasztikusan kijevi beszélgetőpartnereim egyike – ugyanis az „okraina”, azaz a történelmi kontextusban Oroszország szélére, külső perifériájára utaló szóból ered. Csoda tehát – tette hozzá –, hogy a nacionalisták még nem követeltek névváltoztatást!
A „nagy szláv testvérhez” való viszony az európai integrációt hirdető mai ukrán külpolitikának is az egyik – tegyük hozzá, sokszor szégyenlősen bagatelizált – alapproblémája. Azért nem véletlen, hogy a függetlenségi rendezvények díszvendége Vlagyimir Putyin orosz elnök lesz, míg a Nyugatot a másik stratégiai partner, Aleksander Kwasniewski képviseli. A harmadik stratégiai partner, maga az igazi Nyugat azonban hiányzik. Ez magyarázza is valamelyest, hogy az ukránok körében a fejlett világgal szemben mintha erősödne a reménykedéssel vegyes csalódottság. Az mindenesetre nem véletlen, és sokat elárul, hogy a Kreml ura az utóbbi egy év alatt immár tizenharmadszor találkozik ukrán kollégájával.
Putyin érezhetően komolyan gondolja az orosz érdekek érvényesítését, és Ukrajna esetében a befolyási övezet határát kijelölve igyekszik megálljt parancsolni a Nyugatnak. Elsősorban Amerikának, amely az 1990-es évek második felében érezhetően azon munkálkodott – több jel szerint azonban nem eléggé hatékonyan –, hogy maga felé fordítsa Oroszország stratégiailag talán legfontosabb szláv testvérét. Moszkva ugyanakkor tanul is a Nyugattól. Például azt, hogy a nyílt politikai befolyásnál célravezetőbb a gazdasági. Azzal kezdte, hogy az ukrán energiafüggőséget, az adósságokat kihasználva gyakorolt nyomást, majd a gazdasági bekerítést azzal tetézte, hogy elővezette az Ukrajnát elkerülő gázvezeték tervét, amelyhez ráadásul megszerezte az Európai Unió hathatós támogatását is. Közben szintén Moszkva kezére játszott – emiatt egyesek ebben látni vélték a Kreml kezét – az egyre mélyülő ukrán belpolitikai válság, s Kijev – az európai egyensúly szempontjából szerencsétlen módon – megroppanni látszik a szorító testvéri ölelésben. Ezt a tényt mi sem erősíti szembetűnőbben, mint hogy egyes hírek szerint mindössze négymilliárd dollárért az orosz tőke kezébe került – többek között az adósság fejében a stratégiai ágak privatizációjakor szerzett részesédésével – az ukrán gazdaság mintegy hatvan százaléka. E folyamat szimbolikus megkoronázásának lehet tekinteni Viktor Csernomirgyin „helytartóvá” történt kinevezését.
A helyzet mindenesetre most valahogy úgy fest, hogy az identitásának keresésével (még sokáig) elfoglalt, valódi gazdasági szerkezetváltás előtt álló Ukrajna egyre nehezebben tud ellenállni a szintén helyét kereső, de egyre inkább magára találó Oroszországnak, s egyelőre kevésbé vonzó a stratégiai jelentőségét jól látó, ám ezért igazán komoly befektetések helyett a keleti befolyást inkább csak szavakban ellensúlyozni próbáló Nyugatnak, elsősorban az Egyesült Államoknak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Ukrajna visszatérne a múltba, a függetlenség gyakorlati kiteljesítése, tartalommal megtöltése azonban komoly feladat, egyben probléma Kijev számára.