Ötnapos nyaralás és egyféle teszt volt. Arra akartunk rájönni, hogy miért töltik szabadságukat külföldön oly természetességgel azok a magyarok, akik Magyarországon is nyaralhatnának. A szomorú válasz: sok milliárd forint vándorol külföldre vélhetőleg csak azért,mert Magyarországot járva nehéz jót és jól enni.
Mottó:„Amikor 1992-ben végigjártam az országot, megdöbbenve vettem észre, hogy a tájjellegű konyhák eltűntek (nemcsak a vendéglőkből, hanem a háztartásokból is) ... hiányzik a fundamentum, és hiányoznak a falak is a magyar gasztronómiai épületből.”(Cey-Bert Róbert Gyula, Magyar Nemzet)*„Ismét vannak... világszínvonalú magyar borok... borászat igen, gasztronómia nem? Miért hiányoznak a borászokhoz hasonló megszállottak a szakácsszakmában? Miért számítanak itt kivételnek a magasan képzettek, a szakmájuk fejlődését követők és azok, akik a hagyományosat jó ízléssel, egészségesen gondolják újra?”(Molnár B. Tamás, Magyar Nemzet)
A Bakony szívében, Zircről Porvába érve tűnik fel a Szépalma felé mutató tábla. A kanyargós, kis út végére érve a szemünket dörzsöljük. Szinte a térképre kell nézni, hogy ellenőrizzük, vajon nem léptük-e át az országhatárt, netán kétszer is? Az idilli, lankás tájon bújik meg az a komplexum, amelyet az Esterházy család ménestelepeként kezdtek használni még a 17. században. A birtokot 1994-ben vásárolta meg svájci tulajdonosa. A kastélyszálló, az arborétum, a parkok, a tó és a díszkert, az istállók mindegyikét mintha óránként takarítanák. Csönd, elegancia és udvariasság.Ebéd a kastélyszálló belső udvarában. A fácánerőleves konzervízű, barna lé. Az étlap magyar és svájci (olasz) ételeket hirdet. A tenger gyümölcseivel készült tolltészta közepes – lenne, ha nem ropogna a homoktól. Ehhez jön a borjúpaprikás galuskával és a borravalóval együtt otthagyott hétezer forint. Kár, hogy a szakács nem jobb. Ott maradtunk volna éjszakára. De így inkább Szombathelyre indulunk.Több mint tíz év telt el a rendszerváltozás óta. Ha a nyugati régióban, a határ mellett, már csak az odalátogató üzletemberek miatt is elkelne valahol egy jobb szálloda, az Szombathely – gondoltuk. De nem. A „csúcs” továbbra is az ugyanazon cég kezében lévő Savaria és a Claudius szálló. Estére érjük el a belvárosi Savariát. Az étteremben rendezvény. A hangos zene betölti az egész szállodát. Egyetlen megmutatott szoba sem nyújtana menedéket. A légkondicionáló zümmögésével sem lehetne kiszűrni a külső zajt, mert légkondicionált szoba nincs. A kárpit nehéz szagot áraszt.A Savariát hol két-, hol háromcsillagosnak tüntetik fel. Szemben a Kádár-időkben modernnek számító Claudiusszal, amely konzekvensen háromcsillagosként szerepel. Mellette szól az is, hogy kijjebb fekszik a belvárostól, a tónál, ahol talán picit hűvösebb lehet az éjszaka.A parkolóban a miénken kívül egyetlen, külföldi rendszámú kocsi. Tulajdonosával együtt érünk a recepcióhoz. „Végre nem vagyok az egyedüli lakó”, mondja mosolyogva, erős akcentussal, angolul a recepciós hölgynek, aki válasz nélkül gépiesen visszamosolyog. Látszik, hogy nagyon elfoglalt a vendég nélküli szálloda papírjaival.Megkérdezzük, hogy a reggeli svédasztalos-e vagy kontinentális? „Megkérdezem”, mondja kedvesen. Nyilván még nem volt ideje tájékozódni.Lefekvés előtt vacsorázni indulunk a belvárosba. A járókelők a Pannóniát ajánlják. Nem nehéz dönteni: szinte nem is látunk éttermet.A Pannónia teraszán csak néhány asztal foglalt, könnyű helyet kapni. A pincérek az udvarban lévő konyhából hozzák ki az ételt és italt, nagy, nyitott bejárón kilépve, amelyet egy félkörív alakú neonfelirat koronáz. Világító betűi hirdetik németül: „Svájci fogorvos”. A belváros kellős közepén vagyunk.Mint kiderül: a lávakövön sült csirkemell nélkülöz minden izgalmat, a vegetáriánus tál pedig egyszerűen ízetlen. Az asztalt takaró üveglapok ragadnak a zsírtól.Ennél jobbra vágyunk. Reggel Röjtökmuzsaj felé indulunk. A Szidónia kastélyszálloda helyén a 16. században egy vadászház épült, majd klasszicista stílusban ráhúztak egy emeletet. Verseghy Nagy Elek, Magyarország vatikáni nagykövete a múlt (XX.) század elején felújíttatta a kastélyt, amely a leginkább a gödöllői királyi kastélyhoz hasonlít. Héthektáros parkja, külső medencéje, belső fürdőkomplexuma, belső előterének és lépcsőjének elegáns faburkolata, a visszafogott ízléssel berendezett, szellős szobák párjukat ritkítják Magyarországon, de bárhol a világon is a „topon” lennének. Borospincéje tele Magyarország legnagyszerűbb boraival.Egyetlen apróbb hiányossága a konyha. Igaz, messze jobb a szépalmainál, de a felszolgált, füstölt lazacrózsákon érződik: mélyfagyasztott állapotból engedték fel.Sopron a magyar turizmus igazi állatorvosi lova. Ha nem Magyarországon lenne, minden méterét kihasználva nyitnák meg a vendéglőket. Az utcák konganak az ürességtől. Vajon azért, mert nincs vendéglő, vagy azért nincs vendéglő, mert kevés a látogató? Az ódon Fő téren két teraszos vendéglő. A Corvinus terasza a polgármesteri hivatal bejáratára néz. A rendelés után háromnegyed óra telik el. „Jó” hazai szokás szerint a vendég gyomra addig koroghat. Holott kitehetnének töpörtyűt, olajbogyót, körözöttet, pogácsát – bármit, persze a rendelés után, ha netán attól tartanának, a vendég a rágcsálnivalóval „tömi tele” magát. A pincér közli: még tíz perc. Megérkezik a rántott libamáj. Nyúlik és savanyú. Feleségem panaszolja, hogy romlott, de nincs időnk várni egy újabb órát. Nehogy másnak is adjanak, küldjük vissza. Kávét sincs kedvünk inni. Fizetünk. A rossz májat is felszámolják. Vajon csak e helyen hány külföldit győznek meg naponta arról, hogy a pénzét a jövőben ne hozzánk, hanem máshová vigye? A kongó Sopron mindenesetre jelzi, nem dolgoznak eredménytelenül ők és a kaszálásra beállt társaik.Az Őrség falvaiból éppen úgy hiányoznak a megállásra késztető kisvendéglők, mint az ország többi részén. De nem csak a kisvendéglők. A meglátogatott falvakból egy szál híján eltűntek azok a kontyos házak is, amelyekből néhány évtizeddel korábban még oly sokat lehetett látni. Két-három maradt Pankaszon, mutatóba, belépőjegyért megnézhetően.Délebbre, már a horvát határ mentén, Zákány és Gyékényes között terül el a gyékényesi tó. Partján „kastély étterem”, amelynek üres teraszán délidőben zene bömböl. A pincérek és az egyetlen foglalt asztalt körül ülő, maffiózókülsejű barátaik láthatóan jól elvannak egymással. Hogy bevétel nincs, nyilván nem zavarja őket. Talán a tulajdonost sem. A kőépület mellett bódék, ahol a fürdőruha és a tetovált hát dominál.Barcshoz érve megkérdezzük, hogyan lehet a Drávához jutni? A város végétől mintegy másfél kilométernyi, szemetes, bitumendarabokkal olykor félig elzárt poros út vezet a határfolyóhoz. Jégládából árul valaki üdítőitalt. Öt perc is sok belőle.„A zselici tájvédelmi körzet északi csücskéhez zamatos friss levegőt termelő bükkös, tölgyes, fenyves erdő csatlakozik, melyben a Sommsich grófok kastélyából átalakított kastélyszálló uralja a parkerdőt”, hirdeti magáról a Kaposvárral egybeépült kaposújlaki Szarkavár kastélyszálló. A szálló elhanyagolt. A „zamatos friss levegőt” pedig a kastéllyal szemben lévő disznóhizlalda trágyaszaga nyomja el oly erővel, ami valóban mellbevágó.A szupergazdag Villányban két kommersz evőhely. A csárdát választjuk. Bármelyik asztalhoz leülhetünk. A pult mögött öt komor hölgy. A ház bora – helyi oportó – felülmúlhatatlanul jó. Az ételekről nincs mit beszélni.Menekülésre fogjuk a dolgot. Hogy hitünk visszatérjen a magyar vendéglátásban, rövid időre megállunk Harkányban. A jobboldali vezetésű kisváros valódi oázis. A főúton egymást érik a hangulatos, teraszos éttermek. És mindegyik csaknem tele van. A 3500 lakosú Harkányban 47 vendéglő működik. Fürdőszezonban és szezonon kívül. Aki jegeskávét kér, nem kell magyaráznia üveges tekintetű pincéreknek, mit akar. Ott áll az étlapon is. Aki szénégető spagettit enne, ehet. Aki ropogós kacsacombot, húsz perc alatt megkapja. A harkányiak megtalálták a receptet. Jót kell adni, sok vendéglőt nyitni, és jön a vendég. Vajon ők – és Röjtökmuzsaj – miért tudták lerázni magukról a Kádár-rendszer vendéglátási szokásait, mint kutya a vizet?
