Az európai egység megálmodói a kontinens jövőjét eddig kétféleképpen képzelték el. Az egyszerűség kedvéért nevezzük az egyiket föderációs, a másikat pedig nemzetállami modellnek. Az Európai Unió elnökségét július elseje óta betöltő Belgium miniszterelnöke, Guy Verhofstadt egy harmadik út modelljének kidolgozására hívta fel az immár több mint ötven éve megegyezésre nem jutó felek figyelmét.
Az unió intézményeire irányuló reformok adta keretek között Verhofstadt az Európai Bizottságot egy központi kormánnyá alakítaná át, míg annak vezetőjét, az elnököt közvetlenül választatná meg az unió állampolgáraival. Annak érdekében, hogy a tagálla-mok szuverén kormányai továbbra is gyakorolhassák állampolgáraik által reájuk ruházott jogköröket, a jelenlegi Miniszterek Tanácsát (amelyben a tagállamok kormányának tagjai foglalnak helyet) jogalkotási hatáskörét tekintve második kamarává alakítaná át. Ezzel egy időben a kül- és biztonságpolitikáért felelős főképviselő (jelenleg Javier Solana volt NATO-főtitkár tölti be ezt a posztot) jogköreit kiszélesítené egy kvázi európai hadügyminiszteri tisztség kijelölésével.
Kis ország lévén Belgium mindig az élen járt az integráció elmélyítésében. Ötletével azonban a belga miniszterelnök egyelőre nem aratott osztatlan sikert a tagállamok körében, egy-két kisebb tagot és Németországot leszámítva. Washington hivatalos állásfoglalása még nem látott napvilágot, de feltételezhető, hogy szívesen látja az Európa országai közötti szálak szorosabbra fűzését, amit mindig is támogatott és ami biztonságának elemi érdeke. A hidegháború befejeződésével nemcsak az európai államok közössége, hanem a transzatlanti kapcsolatok is egy szublimációs folyamaton mentek keresztül, amelynek következtében nem azonosan ítélik meg szövetségük külpolitikai céljait. Az Európa stabilitását közvetlenül fenyegető szovjet expanzionista politika hirtelen megszűnt. Az új ellenfél, Kína – és potenciális szövetségesei –, úgy tűnik, egyedül csak az Egyesült Államoknak jelent veszélyt. Az európai döntéshozók inkább egy kimeríthetetlen felvevőpiacot látnak Kínában, amelyik túl messze van ahhoz, hogy közvetlenül veszélyeztetné Európa békéjét, és túl fejletlen ahhoz, hogy igazi nagyhatalomnak lehessen tekinteni. Még hosszú távon sem valószínű, hogy a stratégiai rivalizálás Kínával be tudja tölteni majd a szovjet birodalom bukása után hátrahagyott űrt. Ez jellemzően a két stratégiai szövetséges, Amerika és Európa között régóta fennálló nézeteltérések (ipari kémkedés, volt gyarmatok támogatásának megítélése, környezetszennyezés, amerikai kulturális dömping, hormonkezelt élelmiszerek, ballisztikus rakétavédelmi program) hangsúlyozásához vezet a kereskedelmi (OECD, WTO) és a védelempolitikai (NATO, CSCE) fórumokon.
Vannak azért közös problémák is természetesen, amelyek nagy arányban fokozzák az együttműködési kézséget. Új kihívások, veszélyek tartják mozgásban a biztonsági erőket, mint az egyre terjedő nemzetközi bűnszövetkezetek, terrorista szervezetek, a feltartóztathatatlan migráció és a válságövezetek katonai jellegű kezelése. Jelenleg az USA az egyetlen ténylegesen globális szuperhatalom. Fejlődési üteme oly mértékű, hogy védelmi, illetve hadászati képességének növelésével senki sem tudja felvenni a versenyt. A szeptember 11-én történt példátlan terroristatámadás mindenesetre egy új hadászati koncepciót készerít ki a washingtoni vezetéstől, aminek költségvetési fedezetei (40 milliárd dollár) máris rendelkezésre állnak.
Az amerikai impérium mellett Európa eltörpül és komplexusait a fokozottabb önállósulási folyamatban képes csak feloldani. Sokan úgy ítélik meg, hogy ez idővel töréshez vezethet a transzatlanti kapcsolatrendszerben. Én mégis azt mondom, hogy ez fikció, hiszen az Atlanti-óceán két partja között húzódó érdek-összefonódások olyan jelentősek kereskedelmi, gazdasági és biztonságpolitikai szempontból, hogy lehetetlen lenne ezt egyik napról a másikra felszámolni. Ugyanakkor nem kétséges az sem, hogy az azonos politikai értékeket (demokrácia, jogállam és piacgazdaság) valló államok nem kezdeményeznek konfliktust egymással. Sőt, az amerikai tragédia utáni események is bizonyítják például a NATO katonai együttműködésre tett ajánlatát. A kisebb összecsapásokra most és a jövőben is alkalmasak lesznek a nemzetközi szervezetek.
Európa önállósulása politikai identitásának kijelölésével folytatódik. Ez az identitás, mind a védelempolitikában, mind pedig a társadalom és a gazdaság megszervezésében tetten érhető. Európa integrálja nemzetállamait, hogy erősebb és hatékonyabb legyen, anélkül, hogy feloldaná a nemzeti és kulturális egységeket. Az „egységben az erő” elvét ugyanaz az érv indokolja, ami az EU jogelődjeit, az Európai Közösségek megalakítását is indokolta: a németek ellenőrzése, illetve a stabilitás, a prosperitás és a biztonság fenntartása. Amíg egyes nemzetek (Németország, illetve Franciaország) túlontúl ambiciózus politikai törekvéseit az államközösség egységében fel lehet oldani, az Európai Unió továbbfejlődésének belső feltételei fennállnak. Ellenkező esetben az egység megbomlik és eltérő politikai akarattal rendelkező csoportokra, horribile dictu államszövetségekre morzsolódik fel. Hasonló forgatókönyvek már régóta léteznek. Éppen Németországból származik a koncentrikus körökbe rendeződő, eltérő fejlettségi szinttel rendelkező tagállamok elmélete.
Az unió reformja természetesen nem tart még itt. Egyelőre még a közös adópolitika, a szociális kedvezmények összehangolása, a munkaerőpiac körülményeinek javítása, az új közös valuta bevezetése, illetve a negatív kimenetelű ír népszavazás hatásának tompítása és az új szavazás megszervezésének előkészületei jelentik a rövid távú kihívást.
De vajon mennyire foglalkozik az európai államok uniója jövőképével maga az érintett lakosság? Az Európai Unió tagállamaiban végzett felmérésekből egyértelműen kiderül, hogy a lakosság 34 százaléka semmilyen, 44 százaléka kevés információval rendelkezik a kontinens, illetve az államközösség jövőjét illetően. Szerény tizenhét százalék állítja csak, hogy kellőképpen tájékozott a kérdésben. A nizzai szerződésről, amelyet tavaly decemberben írtak alá, a lakosság 41 százaléka semmit sem tud, sőt, még a kérdésben megfogalmazott szerződés létezése is újdonságként hatott rájuk. A 2002. január elsején készpénzforgalomba kerülő új európai közös valutáról az emberek 58 százaléka állítólag alultájékozott. A legérdekesebb mégis az, hogy a belgák 40 százaléka mit sem sejt arról, hogy idén július elsejétől Belgium vette át az Európai Unió elnökségét fél évre. Fél év nagy idő. Kevés arra, hogy valódi reformokat lehessen véghezvinni, de sok arra, hogy felszínre hozza a tagálla-mok között meghúzódó ellentéteket.
Új pénz kerül forgalomba, egyetlen érme értéke is háromezer forint
