Az új hadviselés nyelvezete

Nehéz helyzetbe hozta Bush elnök a mérsékelt gondolkodást szeptember 21-i beszédével. Feltételezem, nem voltam az egyetlen, aki felszisszent, amikor az amerikai államelnök kijelentette: „vagy velünk vagytok, vagy a terroristákkal”. Biztosak lehetünk abban, hogy a Fehér Házban ritkán emlegetik Rákosi Mátyás nevét, így ezekkel a szavakkal a kommunista vezér emlékét ennyire világosan felidézni tiszta véletlen lehetett, de egy sokatmondó véletlenről van szó.
Rákosi gondolkodási stílusának kegyetlen következményei voltak a gyakorlatban, és itt fontos leszögezni: az USA nem egy sztálini diktatúrát akar a világra ráerőszakolni. Ugyanakkor Bush mondatának mégis van jelentése, jelentősége, így tévedés lenne ezt egy vállrándítással, esetleg egy fölényes mosollyal elintézni.
A nyelvezet stílusa a fő pont ebben az összefüggésben. Aki a „vagy-vagy”, fekete-fehér kategória-rendszerben gondolkodik, az eleve kizárja a másféle gondolkodás jóhiszeműségét, létjogosultságát, a józan ellenvéleményt egyszerűen ellenségesnek titulálja, és ezzel megsemmisíti azt a semleges térséget, amely nélkül a vita, az egyezkedés, maga a demokratikus gondolkodás nem létezhet: a posztkommunista világ az elmúlt évtizedben nehezen hagyta maga mögött a szovjet típusú gondolkodást, amelyben nem létezett, nem létezhetett ellenvélemény. Most egyszerre egy hasonló kijelentéssel találja magát szemben Európa (Keleten, Nyugaton egyaránt), amelynek nem tudatosított következményei között ott lappang az a veszély, hogy az eddigi demokratikus gondolkodás terjedését is gyöngítheti. Természetesen ez a típusú gondolkodás egyszerre jellemző a szélsőjobb, valamint a szélsőbaloldalra, így még szembeszökőbb egy amerikai demokratikus politikus szövegében.
Sajnos itt még nincs vége az esetleges negatív következmények halmazának. Az angolszász gondolkodásra nagyon is jellemző az úgynevezett pragmatizmus: mindent alárendelni a közvetlen célnak, és később törődni az ezáltal nem szándékolt okozatoknak. Például a Jugoszlávia elleni blokád anyagilag óriási károkat okozott a környező országoknak, jelentős mértékben hozzájárult a macedón elit elkorrumpálódásához, és ezáltal az ottani macedón–albán viszony mostani elmérgesedéséhez.
Milyen következményekkel számolhatunk a mai válságban? Elsősorban Oroszország szerepe kétes: az USA már kérte Moszkva támogatását, és ezt valószínűleg meg is kapja, de nem ingyen. A legkevesebb, amit Moszkva most követelhet: szabad kezet kapjon a Kaukázusban, Csecsenföld ellen és attól délre is. Grúzia amúgy is ingatag függetlensége ezáltal még gyengébb lehet. Nem zárnám ki a balti államok jövőjét érintő árat sem: köztudomású, hogy a most küszöbön lévő NATO-bővítés a három balti államot is érintené, illetve érintette volta. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezt a bővítést most elnapolják, mivel Oroszország bizonyosan ezt fogja követelni, és mivel az USA most hajlandónak tűnik mindent alárendelni a kizárólagos célnak, nehéz lesz huzamosabb ideig ezeknek a kisállamoknak a jövőjét a nyugati biztonsági szférában elképzelni. Az orosz hatalmi törekvéseket viszont könnyen megerősítheti a mostani, egy célra összpontosított amerikai külpolitika: ennek pedig részben Európa, valamint kisebb részben maga az USA fogja meginni a levét. Ez pedig semmiképpen nem fogja elősegíteni Európa összbiztonságát.
Európai szemmel nézve eléggé furcsán hangzik a „háború”, a „terrorizmus elleni hadviselés” nyelvezete, valamint a NATO hivatalos bevonása ebbe a különleges, alig tudatosított újításba. Múlt héten a NATO először fogadta el hivatalos stratégiai célkitűzésként a terrorizmus ellen irányuló offenzívát, és persze ez eddig soha nem tartozott hadviselés általánosan elfogadott fogalmához. Így tehát Magyarország is valamilyen szinten és intenzitással hadilábon áll – de ki az ellenség? Oszama bin Laden és hálózata csak elsődleges célpontot jelent, de mi lesz utána? Hogyan lesz vége ennek a „háborúnak”? Milyen kritériumok mellett lehet kinyilvánítani a győzelmet? Mi ennek a vállalkozásnak a kiútja, az amit angolul exit strategy-nek neveznek? Nemcsak hogy ezekre a kérdésekre nincs válasz, de a puszta kérdésfeltevés is áttételesen ellenségesnek értelmezhető, mivel „aki nincs velünk, az ellenünk van”.
Az USA nem diktatúra, hanem egy nagyon is nyitott, pluralisztikus demokrácia, azonban ez a tény önmagában nem mentesíti a válsággal küzdő washingtoni kormányt az autoriter típusú gondolkodástól. Az ideiglenesen összeállított terrorizmusellenes koalíció minden bizonnyal el fog érni valamilyen célt, de hogy az európai társadalmak milyen politikai, kulturális, talán erkölcsi árat fizetnek ezért a sikerért, az nagyon is homályos e pillanatban.

A szerző egyetemi tanár (London)