Kulcsszerepben

Bolognában a múlt hét végén felavatták a Magna Charta Universitatum obszervatóriumát, azaz figyelőszolgálatát. E nonprofit szervezetnek az a célja, hogy gyűjtse és a nyilvánosság elé tárja az egyetemek alapértékeire és jogaira vonatkozó értesüléseket, és ha kell, fellépjen védelmükben. Az egyetemi autonómiát és a felsőoktatás szabadságát védő Magna Charta Universitatumot a világ 388 egyetemének képviselője írta alá 1988 szeptemberében Bolognában.

Milyen lehet egy negyvenezer lakosú város, amelynek egyetemén több mint százezer diák tanul? Fiatal. Fiatalok tömege nyüzsög gyalog, kismotoron, biciklin az utcákon. Fiatalok ülnek a földön, jegyzetfüzettel az ölükben, a professzorukkal együtt Bologna egyik legszebb terén, a Szent Istvánról elnevezett, hét egymás mellé épült templom és kolostor bejáratánál. Igaz, ma már nem kizárólag diákok igazgatják az egyetemet, mint hajdanán, de ők határozzák meg ennek a terrakotta- és okkerszínű városnak a hangulatát. Pedig itt minden a múltat és a hajdani gazdagságot idézi, és azt az igyekezetet mutatja, hogy minél többet őrizzenek meg abból az örökségből, amely Bolognát híressé tette:
A több évszázad stílusjegyeit mutató árkádos épületek (csak a belvárosban 34 kilométernyi van belőlük). A híres nemesi családok erődítménynek is beillő palazzói. A márványmozaikos járdák. A Piazza Maggiore a befejezetlenségében is gigantikus San Petronio-bazilikával. A XVI. századi Neptunus-kút, a városháza, amelynek főbejárata fölül a bolognai születésű XIII. Gergely pápa tekint le a térre… És persze a régi egyetem, a XVI. századi Archiginnasio (ma ritka kincseket őrző városi könyvtár), amelynek árkádjait és falait több mint ötezer címer díszíti: az egykori diákok családjának címerei, köztük magyaroké is. Első emeletén a két aula magna: az egyik a jogászoké (legisti), a másik a szabad mesterségeket művelőké (artisti) volt. Ez utóbbi ma olvasóterem. A falakon itt is címerek. A belső udvar fölött körbefutó galéria északi oldaláról lépünk be a teatro anatomicóba, az anatómiai előadóterembe, amelynek teljes berendezése és díszítése fából készült. Középen boncasztal. Fölötte, a mennyezeten lebegő Apolló. Körben a kor híres orvosainak remekmívű szobrai. A régi egyetemnek ezt a részét a második világháborúban bombatalálat érte, de az újjáépítők a legapróbb töredékeket is gondosan megtisztították és újra felhasználták.
Valahogy így, darabonként rakták össze tudós emberek azokat a régi és új elemeket, amelyekből az eszményi egyetem felépülhet(ne). A Pepoli család XIV. században épült palotájában fogadta Bologna polgármestere és az egyetem rektora a múlt hét végén azt a hatvan vendéget – volt oktatási minisztereket, professzorokat, rektorokat, az UNESCO, az Európa Tanács, az európai diákszervezet, az ESIB képviselőit és egy csapat újságírót –, akiket a Magna Charta Universitatum obszervatóriumának felavatására hívtak meg. A pozsonyi Comenius Egyetem rektora most írta alá a chartát, az elődjének 1988-ban ezt megtiltották.

Az obszervatórium létrehozását Fabio Roversi-Monaco, a Bolognai Egyetem előző rektora, a Magna Charta Universitatum „motorja” és mai elnöke szorgalmazta. Eltökéltek arra, hogy az összefogásban rejlő erkölcsi erejükkel fellépjenek minden olyan törekvés ellen, amely ellentétes az egyetemek autonómiájáért és a felsőoktatás szabadságáért kiálló chartával, amelyre az 1993-as magyar felsőoktatási törvény preambulumának első mondata is hivatkozik. Egyik fő támogatója az a Josef Bricall, a Barcelonai Egyetem előző rektora, aki öt éven keresztül külső szakértőként vett részt az Országos Akkreditációs Bizottság munkájában, és állítja, hogy a kelet-közép-európai országokban bekövetkezett politikai változások adtak lendületet a Bolognában megkezdett munkának.
Mit jelent az egyetemi autonómia? Létezik-e gazdasági önállóság nélkül? Mi történik, ha az egyetem az autonómiára hivatkozva elzárkózik a világtól? Hogyan lehet tömegeket bejuttatni a felsőoktatásba úgy, hogy a legjobbak az átlagnál színvonalasabb képzést kaphassanak? Hogyan lehet kezelni a népek, országok közti gazdasági egyenlőtlenséget? Hogyan kaphat diplomát valaki, aki tanulmányai egy részét Bolognában, más részét a Harvardon vagy Budapesten végzi? Hogyan függ össze a klasszikus oktatás és a távoktatás? És így tovább… Bánatosan néz maga elé az orosz Alma Mater című lap főszerkesztője, és azt mondja: nagyon kritikusan fog írni erről a találkozóról, merthogy hol vannak mindezektől a problémáktól az olyan országok, mint például Türkmenisztán. A charta kitalálói, az obszervatórium kollégiumának vezetői erre viszont biztosan így felelnének: lefelé nem licitálunk.
Az egyik nagy kérdés a jó helyzetben lévő országokban is az, hogyan férhet hozzá a felsőfokú tanulmányokhoz a fiatalok legszélesebb köre, ha valóban meg akarjuk valósítani a tudás társadalmát, amely a világ nagy részén egyelőre csak jelszó vagy még az sem. A felsőoktatásra fordított pénz szinte mindenütt kevés. A fejlett nyugat-európai társadalmakban is csak annak az összegnek a felét költik rá, mint amennyit az Egyesült Államokban. Olaszországban sokkal kevesebbet, mint Franciaországban. A Távol-Keleten és Kínában viszont amerikai léptékű beruházásokkal fejlesztik az felsőoktatást, de Európa erre nem figyel eléggé – mondják a tudós rektorok. És nem figyel arra sem, hogy az egyetemet néhol parkolónak használják, míg másutt elemi szükségleteket sem tudnak kielégíteni.
Olaszországban is parkolópálya volt az egyetem az utóbbi időkben, 1993-ig, az ingyenes rendszerben – magyarázza Paolo Blasi, a Firenzei Egyetem volt rektora. Most az egyetemek költségvetésének hetven százaléka az államtól származik, ezzel szabadon gazdálkodnak. Húsz százalék a tandíjakból folyik be – ez konkurenciát teremtett az egyetemek között –, tíz százalék a kutatási szerződésekből, a régiótól, a városi önkormányzattól. Törvény határozza meg, hogy a tandíj nem lehet több, mint annak az öszszegnek a 20 százaléka, amelyet az állam az illető egyetemnek ad. Az államtól kapott pénz összege viszont nemcsak a beiratkozott diákok számától, hanem az egyetemi épületek méretétől és az egyetem eredményeitől is függ.

Az új törvényt Ausztriában alig öt éve fogadták el, és máris készül a még újabb. Szlovákiában hamarosan a kormány és a parlament elé terjesztik az új törvényjavaslatot, amelynek fontos része a gazdasági autonómia követelése. A minisztérium azonban két lényeges ponton már megváltoztatta a rektori konferencia által elfogadott szöveget, de ebbe a rektorok nem akarnak belenyugodni. A Zágrábi Egyetem a Magna Charta Universitatumhoz fordult segítségért autonómiájának megsértése miatt. A testület állásfoglalásáról azonban a sértettek kormánya nem vett tudomást, ezért a zágrábiak újabb közbenjárást kérnek. Ehhez képest szinte jelentéktelen problémának látszik a fizető-nemfizető képzés egymás mellett élése. Bulgáriában eltörölték az első diplomáért indított fizetőkurzusokat, mert úgy ítélték meg, hogy lehetetlen helyzetet teremtenek, de Magyarországon és Romániában megvannak. Eltérnek a vélemények az anyanyelvi oktatást illetően is, noha elvben az ehhez való jogot senki sem vitatja. Andrei Marga volt román oktatási miniszter, aki Budapestről érkezett Bolognába, azt mondja, orvosolták a magyar kollégák által korábban felvetett gondokat. A Babes–Bolyai Egyetemen 44 szekcióban lehet magyarul tanulni, a jogi és a közgazdasági karon is, amire sokáig nem volt lehetőség, de azt elismeri, hogy nincs elég magyar anyanyelvű professzor, a fiatalok pedig inkább romániai vagy magyar nagyvállalatoknál keresnek jobban fizető állásokat. A pozsonyi egyetem – magyar anyanyelvű – rektora szerint sem lehet diszkriminációról beszélni.
Aligha gondoltuk volna, hogy az 55 milliós Nagy-Britannia egyetemi integrációs gondokkal küszködik, ahogy Magyarország is (küszködött?). Diákjai 114 felsőfokú intézményben tanulhatnak, és ezt ott soknak tartják, annál is inkább, mert az angliai egyetemek európai mértékkel mérve kicsik. A legnagyobb harmincezer hallgatót fogad. A társulásokat az egyetemek kezdeményezik, és ők is határoznak róla, de a segítséget ott is az államtól várják hozzá. Az integráció ugyanis drága. Roderick Floud, a londoni Guildhall egyetem első embere az egyetemek iránti bizalom fontosságáról beszél. Meg kell győzniük a társadalmat – mondja –, hogy az egyetemek gondosan gazdálkodnak a rájuk bízott pénzzel, ez az érdekük, ettől függ, mennyire sikeresek. A nemzetközi diákszövetség svéd elnöke szerint ideje volna felhagyni azzal a mostanában divatos kifejezéssel, hogy a diák a „fogyasztó” az oktatási rendszerben. Szó sincs róla, az iskola nem szupermarket, ahol csak úgy lekapkodjuk a tudást a polcról. A diák nem passzív szereplője a rendszernek. A tanulás tanár és diák közötti interaktív kapcsolat, ha már divatos szavakat akarunk használni.
Hogy a tudás terjesztése veszélyes lehet, sőt fizikai fenyegetettséggel is járhat a nem demokratikus társadalmakban, alighanem közhely. De azt már ritkábban szokták bevallani, hogy az egyetem kritikai funkciója még a demokratikus társadalmakban is okozhat gondot. Bolognában elhangzott. Az egyetemek sok helyen ma is nehezen függetlenednek a kormányoktól, egyházaktól, ezért az autonómiájuk inkább vágyálom, mint valóság, ezt Claude Allègre volt francia kulturális miniszter mondta ki. Ő hívta fel a figyelmet azokra a visszásságokra is, amelyek abból következnek, hogy az egyetem a fejlett országokban a gazdaság motorja, gazdasági hatalom is. Ha különböző cégeknek végez kutatásokat, máris felmerül a kérdés – és ez csak egy a sok közül –, publikálhat-e szabadon a megrendelésre dolgozó kutató. A volt miniszter szerint viszont épp most olyan lehetőség nyílt meg az egyetemek előtt, amelyet nem volna szabad elszalasztaniuk. Amikor Európa egységesítését politikusok, üzletemberek, gazdasági, pénzügyi szakemberek irányítják, s a kulturális integráció, a sokféleség megőrzésének fontossága háttérbe szorul, az egyetemek mint a kulturális Európa kulcsszereplői tehetnek sokat az egységesülés politikai folyamatának meggyorsításáért. Biztos benne – mondta –, hogy a fiatalabb nemzedék erre az övénél sokkal fogékonyabb, ezért nagyon fontos, hogy a fiatalok minden lehetőséget megkapjanak arra, hogy világot lássanak. Mutatis mutandis, úgy, ahogy hajdan természetes volt.
Amint elbúcsúzik egymástól a társaság, a régi diákok nyomába eredek Miliczky Erzsébet tiszteletbeli konzul útmutatásait követve. Bolognába a világ minden sarkából jöttek tanulni. Volt magyar–horvát (illirico–ungarico), flamand és spanyol kollégium. A spanyolokét 1365-ben alapították, és azóta csak két-három évre zárták be a napóleoni háborúk idején. Könyvtárosuk kedvesen kalauzol a Via Colleggio di Spagnán álló pazar épületben, egyfolytában irigykedem. Működik a XV. században alapított flamand kollégium is. De a magyarokét és horvátokét, amelyet 1553-ban hívott életre Szondy Pál esztergomi kanonok, 1781-ben eladta a magyar állam. Elzarándokolok a Via Centotrecento 4. szám alatt ma is álló épülethez. Bemenni nem lehet, tatarozzák. A falon olasz nyelvű emléktábla őrzi az eredeti rendeltetés emlékét. Egy másik pedig arról tudósít, hogy a palota a város kiváló építésze, Angelo Venturoli nevét viselő alapítványé, fiatal képzőművészek tanyája, és itt őrzik a Venturoli-levéltárat.

Lakást ma sem könnyen találnak a diákok. A Bolognai Egyetem a 900. évfordulóra készülve több régi épületet megvásárolt és felújíttatott, hogy könnyítsen a kollégiumgondokon. Az egyiket magyar diákok elhelyezésére szánta. 1995-ben Fabio Roversi-Monaco adta át az új kollégiumot (Collegio Erasmus – Colleggio Ungarico) a magyar és más idegen nyelvek, irodalmak tanszéke mellett, ahol alig lehet előrejutni a vidám tömegben. Visszafelé jövet, a Via Archiginnasión ismerős dallamok ütik meg a fülemet. Egy szőke lány és három fiú muzsikál. Magyarok, a Benta együttes tagjai. A lány a Zeneakadémia szegedi tagozatán végzett, a fiúk főiskolások. Népzenét játszanak. Körülöttük jókora csoportosulás. Népszerűek. Visszajárnak.
Ami a hagyományokat illeti, az is lehet, hogy Bolognában, a dominikánusok kolostorában „vetette hártyapapírra” egy ismeretlen magyar szerzetes legrégebbi nyelvemlékünket, a Leuveni-kódexben fennmaradt Ómagyar Mária-siralmat, amint Ruffy Péter írja. A múzeumokban, az Archiginnasio kéziratos könyvremekeit és ritkaságait őrző termeiben járva ez nem is tűnik elképzelhetetlennek.