Örökké rakva bajval

A csángók többsége a Kárpátoktól keletre él. „Magyarul maradtak”, mert tudták, hogy ahhoz a néphez tartoznak, amely továbbvonult „messze, ott, hol nap szentül le”, s mely nép elfeledte őket. Mi lesz velük a XXI. században?

– Mikor a bubecska megszületik, hogyan szólnak hozzá legelőször?
– Románul.
– Becézik-e magyarul? Altatják-e a „beli, bubá”-val?
– Mind csak románul. Nem tanóltunk magyart. Románul kell tanissuk a gyermekeket, hogy mennek az eskolába, kell tudjanak románt. Merre mensz, ugyes román, az espitályban ha kérsz egy pohár vizet, kell románt tudjad. Mikor nagyobbat nőnek, akkor aztán tudják ezt a csángót es.

– Te tizenhét éves vagy, tudod-e a csángó nyelvet?
– Értek, de nem tudok. Végezem ki az iskolát, én már nem csánok [csinálok] semmit.
– Nincsen pénz, hogy menjen előre, nincsen helyzet. Menen a kapához. Kapának nem kell nagy iskola, kapának kell jó kéz.
– Tesvérem járt Ungárébe, keccer.
– Tudsz-e magyarul olvasni?
– Nem tudja kirendítni. Pici korában, akkor már neki külföldi nyelveket kell tanulni, három osztálytól. Kötelező.
– Fráncséz és ingléz még latin.
– A magyart hamarébb béfogná, mint a másikakat.
– Nem visz az eszem nekem, én, mondani, öreg vagyok, s nem es szabad beszélljek, mert nem ér semmit nekem. De én nem tudom, ezket ez idegen nyelveket, többikeket minek tanullják. Tízéves lesz, akkor azt se tudja, hogy hány ujj van az egy kezén. Elhiszi nekem ezt? Mük itt születtünk, itt, ezeken e heljeken itt, s itt kőteztünk, s itt szaporodtunk e dédiapókáktól idefelé. S akkor minek, hogy nem kell ezt e, hogy beszéltek azok? Attól elférne a romány beszéd es.

– Mesélte, hogy reggel három órakor indult a gyárba, kilenc kilométert gyalogolt, este ugyanígy, s egyszer, mikor hazajött…
– Kilencvenben volt egy Farkas János. Magyar könyveket adott a gyerekeknek a kezükbe, s én néztem, hogy meljiket tudnám olvasni, persze az az irodalomnyelv, az nekem nehezebb volt, nem annyira tetszett, de csak akartam olvasni, mert a gyerekek kéváncsiak voltak, hogy na, olvassak nekik valamit. És akkor találtam egy könyvecskét, ameljikben – régi nyelven – nem volt szó, amit ne lehetett megérteni benne, tehát akármilyen csángó megértette volna, elfogtam [elkezdtem] olvasni.
– Mi volt az a könyvecske?
– Mesekönyv, valami ilyesmi. Esetleg otthon megtalálom, mert annyira olvastuk annak idején, hogy a kávájai már le vannak szakadva. S akkor a gyerekek persze nem az irodalmi könyvre tették a kezüket, hanem erre, amelyikből megértették, hogy mi az, hogy anyuka, vagy mi az, hogy kucsa, macska vagy iljesmiket, míg a másikban nem tudták, hogy mi az, értelmiség, viszontlátásra, ezek nekik furcsák voltak. S akkor belékaptak oda babirkálni. Aztán azt mondja a fiam: hát, tátika [édesapa], halltam, hogy mennek magyar eskolába is, minket nem tudna elvinni? Mér’ ne, mondom, megpróbálljuk, de hát ti nem is tudtok olvasni magyarul, most nyolcadik osztályban fogsz megtanulni? S akkor úgy juttam ki én Csíkszeredára, s megtudtam, hogy igenis van egy ilyen iskola, hova csángó gyerekeket fogadnak.

– Én nagyon utáltam a magyar nyelvet, tény és való, ezt bevallom. Iljen természetű vagyok én! De azér’, hogy megkeressem magam kényerit, kéntelen vótam megtanolnom, vótam kint négy évig. Kihasználnak a magyarok. Hogyha észreveszik, hogy egy kicsit olyan bugyuta vagy, akkor, istenem, mért ne. Nem mindenki, de hát a többsége. De mint a magyar kikéri őmagának, hogy ő a magyar, úgy mi is kikérjük, hogy románok vagyunk.
– Maga román? Mi a neve?
– Katalin.
– Román állampolgár, de a nemzetisége?
– Román, hát persze.
– Az édesanyja is, édesapja is román?
– Igen.
– Mert itt születtek?
– Itt születtek, de akkor is románok!
– Mi a nevük?
– Demsa meg Illés. Mind csak románok.
– De hát ezek nem román, hanem csángó nevek!
– Én nem tudom annyira ezt az istóriát!
– Én is mondanék egy szót azért. Én is voltam Magyarban. A rendőrség nagyon-nagyon sokat hibázik. Nem azokat keresi, meljikek rablók. Na, te román vagy, útlevelet! Annyira zsiványok, hogy külön csuda. Mikor meglátsz egy rendőrt, azt sem tudod, hogy meljik utcán ugorj el, mert mintha ördög jönne szembe. A jattot oda kell adjad, köteles vagy, azért, hogy engedjen el. Pedig a magyar nem akar elmenni ötezer forintér’ sem, a román meg keres háromezer forintot. Rendesen, becsületesen elvégzi azt a munkát, na jó, hogy ő nem adózik, de ha azt mondják, kisfiam, te fizessél adót, akkor azt mondom, hogy kifizetem. Bárki kifizetné. De hát így, erre a módra szórakoznak.
– Ezt éri a magyarnak a csángó. Ha jókedve van, akkor pártol, ha nincs jó passzba’ meg az őmaga kedvin, akkor így vüselkedik veled.

– Mit tudom én, minek hívták az én férjemnek a családját. Azért van neki román neve, mert régen, ugye, abba’ az időbe’ elhoztak ide egy román titkárt. S az a titkár sok mindent nem tudott leírni. Egyszerűbb vót, hogy írja románul. Azt mondta, hogy hát neked mindegy, ugye, ugyes tudják, hogy hívnak, akkor felírom ide románul. S akkor ugye, elváltották [megváltoztatták] a nevüket. A nagyapám vót egyszerűen Nagy Ferenc, s akkor őt tették románnak. Az anyámnak nem tudták leírni a nevit az iskolában, azt mondták, hogy legyen Szetyán. A sógoroméknál van egy család, azoknak kilenc gyereke, egyik Duma Márton, másik Szetyán János, s így. S aztán kinek hogy maradt, mert hát azok nem tudtak írást. Sokat elkereszteltek itt.
– A polgármester idevalósi ember.
– Menj oda a hivatalba, egy szót se tud szólni magyarul. Ez valami: nem szabad! Ez a nem szabad, ez belé van mindenkibe vésve gyermekkorától. Nekem is örökkön azt mondták, hogy szégyen, s nem jó, s nem szabad, s ameljik akar, menjen Magyarországba, mert itthon áruló, ha magyarul fog beszélni. S ezt ha meghallod egyezerszer, tízezerszer, milliomszor, ugye, akkor ha elhiszed, ha nem hiszed, azt mondod, hogy hát hogy váljál ki. Most az anyósom hetvenesztendős. Azt mondja, vót egy csutak, egy oljan kétkilós, háromkilós, mekkora lett lesz, elég nehez csutak vót, s vót lánc teve neki. S azt mondja, hogy meghatták e tanárok az eskolába’, hogy nehogy beszéljenek e szüneten es magyarul. Meljiket megszentették [megneszelték], hogy magyarul szólott egymáshoz, akasztották bé csutkot e nyaka után, tették bé nyakába, s tartotta szegény e kezivel valahogy. Azt mondja, hogy „elig vártam, hogy valaki még szólamolljék meg magyarul, hogy vegyék le ez én nyakamról, s tegyék fel annak e nyakára”. Azt mondja: „én hordoztam csutkot, én félek e magyar beszédtől. Most, mikor hallom e papot, hogy »ne beszélljetek, mert nem jó«, én hiszem, lányom, mert én csutkot hordoztam e nyakam után magyar beszéd miatt.” Való. S vótak ezek e bulletinek, s azt mondták, hogy ameljik nem román nemzetiségű, szedik fel, s viszik el Magyarországra, s hogyne félljenek ez ismeretlenségtől! Nem tudták – ugye, ezer esztendeje, hogy el vagyunk szakadva a magyarságtól –, nem tudták, hogy miljen lehet. Mert most nézed a televizorba’, én most nem félnék, ha mondaná valaki, hogy felszed ingem, s elvisz Magyarországba, de akkor televizor nem vót, akkor rádió nem vót, akkor semmi nem vót, tényleg féltek, s hogyne félljenek.
– Na és most hány esztendő, hogy demokráciában vagyunk, s még akkor is azt mondják az iskolában, hogy tü románok vagytok szépecskén, s az szégyen, az nem létezik, hogy valaki magyar. Ez öregek vótak, mik vótak, valami elbolondítás, elcsábítás, elkábítás, mit tudom én, miféle, de ti, ugye, legyetek rendesek.
– Nem biztos, hogy mindenki rosszindulatból mondja. Ők így tudják.
– Így tudják. Van egy tanár, olyan részeges, hogy a gyermekeket megveri, esik neki ez asztalnak. Voltak kérvények sok esztendőn keresztül, hogy cseréljék ki, s azt mondták, mért legyen valaki más, aki elismeri a magyarságot, inkább legyen egy részeges.
– Honnan tudod, hogy ezért nem cserélték ki?
– Azér’, hogy vótam az iskolához, s én es mondtam, hogy mért nem cseréllik ki, s azt mondták szépen, hogy nem. Há’ mért ne legyen olyan komoly valaki, aki tudja, hogy román gyermeknek románul köll tanulni.
– Nagyon sokan mondták nekem, hogy románok, és nem magyarok.
– S magyarul mondják. Hát nem? Nem igaz? Magyarul elmondogassák szépen, hogy ők románok. Mióta vót ez a kommunista rendszer, azóta van ez a nagy román öntudat.
– Az új évezredre mit kívánsz a magyaroknak, beleszámítva persze a csángókat is?
– Mit tudnák én kévánni, hát leginkább azt szeretném, hogy kapják meg ez öntudatikat. Hogy tudják, hogy merjék elismerni őszintén, hogy honnat s miképp. Hogy jó, Romániában élek, ezt tudom, de tegyék fel ezt a kérdést, hogy hát miért: nagyapám s másik s harmadik, mind magyarok.

– Maga román vagy magyar?
– Románnak vagyok feladva [beírva], mikor katonának mentem, érti-e, katonának, akkor úgy kellett feladjam, mert ha nem, akkor pufáltak el erőst.
– Tudnak-e valamit a magyar történelemről?
– Hát nem tudunk, el van dugva. Nem hagynak, hogy tudjunk.
– Nincs ki tanisson. Nincsenek nekünk magyar tanítóink.
– S lehetne lenni fiam, mert ezelőtt es vót, mikor mü küsdedek vótunk, de miljen szép beszédünk vót nekünk akkor! Nem beszéltünk, hogy most: fele oláh, fele magyar! Mámókám azt mondta nekem, hogy soha az az ének, Jézusnak az énekje el ne maradjon, amit nekem tanétott. Meghót, hatvan esztendeje meghót, Isten nyugissa meg, azt mondta, ez az ének, mondjam [tanítsam] meg a gyerekemnek, mondja gyermeked gyermekinek…
– Most tanólni fognak Klézsén, a kommánában [közösségi házban]. Meljik akar lesz, az tanól egy nap vaj kettőn e’hhétbe’. Magyarórákat tesznek bé. De sokan nem akarnak. Vótak el Magyarról [jöttek Magyarországról], hogy csánnyanak [csináljanak] iskolát, esszeverték [őket], nem akarnak sokan.

– Mük a másét szeressük, nem a mihénket, nem magunkat. Mük az oláht kell szeressük, mert muszáj, s magunkat nem szeressük, mert há’ mük mik vagyunk, s mük akkor nem kéne legyünk, ha magunkat nem szeressük. Nem úgy van-e?
– Ha nem szeretik az oláht, akkor mi történik?
– Azt es szeressük mük, mert ez az országba’ vagyunk, kell szeressük. De ezek e mük magyarjaink! Mind magyarok vagyunk e faluba’, ebbe’. De ezek elrománosíttak, e sok üdők. S azt’ attól mük azt muszáj valljuk, ez országnak e nyelvit, azt muszáj tudják gyermekek, mert kell tudni.
– Igen, ez természetes.
– De há’ attól a mihénket es kéne tudjuk. Meljikvel há’ születtünk, mert mük anyáink magyarul beszélgettek, s mámókáink s mámókáinknak minden őseik – hogy mondja ezt?
– Így.
– Azok mind magyarul beszélgettek, de há’ aztán most idefelé [mostanában] marad fel [elhagyják].
– Kellene hogy legyen magyar iskola?
– Kéne legyen, de ha e népség, ne: kinek gyermeke van, kicsike, a’hha nem vergődik, akkor az állam nem enged.
– De hisz vergődik, nem?
– Vergődik, de há’ ölik le [törik le]. Ameljik vergődik, az mind jégyezett mindenütt. Érti maga? Érti. Semmi rossz, sem nem csufolom az országomat, sem nem dicsérem azt [Magyarországot], mert mindenik ez övét kell fenntartsa – hogy mondjuk? de mük, ha itt élünk, itt es, ehogy parancsollja e gazda, úgy kell e szolga hogy dolgozzék. Úgy van-e?
– Magyarok is ellenzik a magyartanítást?
– Magyarok vagyunk mind, de úgy es haragszunk mük magunkra, akkor ez így menen. Nem úgy menen? S nem kéne magunkra haragunni, mert még csak e cigánok es kevélek az ők nemzettikvel. De mükféle magyarjaink, ezek az övékét utálják. Így van-e? Ha nem engedik, hogy énekelljünk egy éneket, mesét, valamit mük nyelvünkön. Azkat az énekeket, szakad meg e szüvem, u’sszerettem. S nekem erőst rosszulesik, hogy nem lehet. Mondom, nem csufolom ez országomat, gyefil [egyáltalán nem]. Mert jól van, itt élünk, szuszogunk, hogy birunk s kész. Mikor birunk, dolgozunk, mikor nem birunk: az orvosház, oszpitál – hogy mondják? városon van sok.
– Kórház.
– Há, igen, kórház, halltam ezt, de nem jut eszembe. Ott nagyon jól ügyelnek [vigyáznak az emberre]. Mert annyi sokszor vótam én ott, s én örökké munszumit vótam. Hogy menen magyarul: munszumit?
– Nem tudom.
– Elégedett vótam. Én örökké elégedett vótam ez orvosságval is, mert én jöttem haza lábon. Egészségessen örökké. Nekem oljan jólesett, hol mentem, mükor halltam, vaj egy beszél, ugye, mük nyelvünkön. De há’ ha itt nálunk nem lehet, itt nem s nem s nem s nem.
– Én mindig azt hallom a csángóktól, hogy „nem tudok magyarul rendesen”.
– Mük, hogy itt beszéltünk, mük csak úgy tudunk, megértekezünk [megértjük egymást] úgy es. Meg lehet értekezni, ha ez ember akar, hogy hallgasson oda.
– Maga szerint ez a nyelv nagyon csúnya?
– Nem csunya, én erőst szépnek tartom.
– Végre valakitől ezt hallom!
– Én erőst szépnek tartom. Csunya e mindenik nyelv, meljik csunyán beszél [amelyiket csúnyán beszélik], de mikor böcsületessen beszéli ez ember, akkor mindenik nyelv szép. Úgy van-e?
– Jár-e Csíksomlyóra?
– Hoztak kászétákat [kazettákat], meljikek onnat való búcsúénekek. S nekem, hogy nincs mivel bétegyem [lejátsszam], nincsen rádióm es, s u’sszeretném meghallgatni azkat az énekeket, hogy szakad meg e szüvem nekem. Erőst szeretnék menni, de mikor menj oda, ha mindörökké, örökké rakva bajval, örökké rakva bajval.

– Hétéves vagy. Beszéltek-e itthon magyarul?
– Igen, egy picit, mikor jövök iskolából, akkor én magyarul beszilek osztán, mert nem még [tovább nem] akarom románul. Iskolában csak románul beszilek, haza [itthon] magyarul beszilek.
– Szeretsz magyarul beszélni?
– Igen, szeretem, csak ezt beszilem sokat, de nincs kivel. A tesvéreim nem akarnak, anyu akar, de nem birunk, a papa alszik. Egy picit ez a tesvérem tud, mikor mamával beszilek magyarul, ő is itt áll, hogy tanulljon. Ő is akar tanólni.

– … úgy hozzák ide, ekkora ni, mint egy alma, sárig [sárga], reszelik meg, s közepit eszik meg. A közepi elválik, ilyen darabocskák.
– Savanyú, nem?
– Savanyócska es, betegnek adják, csapólják a levit, hogy isszák meg, összevegyittik vízvel, s isszák meg.
– Mekkora?
– Akkora, mint egy tojás.
– Citrom.
– A’llehet, hát.
– Hogy hívják a gyermekeit?
– Francsi, Valeru, Máricsi, Gabi, Ana, Móna, Róbert. Ennyi van, hét.
– Téged hogy hívn