A mi fővárosunk

A forradalom jellegzetesen városi műfaj. Három dolog kell hozzá: szellemi központ, megfelelő népsűrűség és alkalmas politikai légkör, hogy berobbanhasson az az eleinte szűk közegben gerjedő feszültség, amely felszabadítja a kritikus tömegben felgyülemlett energiát. Az országos intézmények – egyetem, kollégium, pártszékház (vagy kávéház), szerkesztőség – a nagy városokban vannak, ott terjednek a leggyorsabban a hírek. Helyben vannak a népfelkelés kiváltó okaként és elérendő céljaként megjelölt hatalmi központok. A leghíresebb XIX. századi forradalmak Párizsban, Bécsben, Prágában, Lipcsében, Pest-Budán törtek ki, a következő évszázad történelmi fordulatai is többnyire ugyanott ismétlődtek meg. A hely szellemét sosem lehet kiirtani.
1956. október 23-án délután a budapesti egyetemek diáksága vonult a Bem térre, hangot adni az előző hónapok alatt lábrakapott kritikának. A rendszer megreformálásánál többet nem is álmodó értelmiségiek mellé-köré azonban odasereglett a pesti tömeg, amelynek belső feszültségét kritikus szintre emelte a lengyelországi felkelés híre és a gyűlölt Gerő utolsó szózata, amellyel be akarta tiltani a „csőcselék” demonstrációját. Az eredeti programot túlhaladták az események: az emberek lehurrogták a reformelvtársakat, kivágták a nemzeti zászlóból a poloskacímert, az 1848-as polgári forradalomban kivívott szabadságjogainkat kezdték el követelni. Most vagy soha! Aki magyar, velünk tart! Ruszkik haza! Vesszen Gerő! – zengett az utca, amit ismét birtokába vett a nép.
A velejéig nemzetidegen rákosista hatalom azonmód összeomlott, a közel milliós taglétszámú párt pelyvaként szerteszállt. Este a Rádió székházánál lövöldözés tört ki, de másnap reggel győztes forradalomra ébredt a főváros. Megkezdődött az „aprómunka”: a felkelés élére állt értelmiségiek programpontokat szövegeztek, szabad újságokat szerkesztettek, pártokat alapítottak. Ezalatt a pesti flaszteren csodát műveltek a nép egyszerű fiai. A hét és félméteres Sztálin-szobrot lángvágó segítségével döntötték le a csepeli ifjúmunkások, a szobor egyik lába térdben tört ketté, egy ormótlan bronzcsizma maradt a generalisszimuszból a Felvonulási téren. A piedesztálra valakik ráírták: „Csizma tér.” A száztonnás tetemet a Városligettől a Múzeumkertig vonszolták a pestiek, szaftos kritika kíséretében. A „szobrászok” (így hívták őket később a börtönben) mellett szorgoskodtak a „csillagászok” is, hihetetlen leleménnyel szerelték le a magasba rakott ötágú önkényuralmi jelképeket.
A nép a következő napokban világhírű példát mutatott önfegyelemből, szolidaritásból, s végül hősies önfeláldozásból is. Az ismét berendezkedő hatalom gyűlöletét, gonosz bosszúját leginkább mégis a pesti emberek elpusztíthatatlan humorától, szabad szellemétől elszenvedett megszégyenülésük táplálta. Kádárék a későbbi ünnepeiken is a Csizma térről integettek a nép felé.