Mert – mondja a lap munkatársa – igaz, hogy nagyon helytelenül cselekszenek a vezető szocialista politikusok, ha nem akarnak „különinterjút” adni a Magyar Televízió hírműsorainak, ám erről természetesen a köztévé tehet mindenekfelett, mert – ismétli meg a szerző a szocialisták felzúdulását –, az m1 meghamisítja az MSZP-s politikusok szavait. Hiszen rosszindulatú pályaképet rajzoltak Vancsik Zoltánról. (Tegyük hozzá: az összeállítás tényeit senki sem cáfolta, nem is cáfolhatta volna.) Ráadásul azt is híresztelik a köztévében, hogy a szocialisták adott esetben érdeklődhetnek a kisgazdák és a Munkáspárt iránt. A szocialisták tiltakozóit viszont egyáltalán nem zavarja, hogy a Munkáspárttal magas szinten tárgyaltak a legutóbbi választás óta, s Torgyán sem ok nélkül került és kerül manapság is az MSZP-vel való kollaboráció gyanújába.
A Népszabadság publicistája szerint: „Az ellenzéki politikusok felháborodása érthető. Csak azonosulni nem lehet vele. Nehéz például akkor, amikor az igazságérzetében megbántott ellenzék (ez a Lake által sérelmezett helyzet) a kuratóriumi sérelmek orvoslásáig nem szavazza meg azokat a törvénymódosításokat, amelyek az uniós normáknak megfelelően a gyermekeket védenék meg még a tévéelőzetesekben látható erőszaktól, vagy megakadályoznák, hogy a vásárlásra biztató reklámokban gyerekek szólaljanak meg. Ha álságos is, ahogyan a kormánypártok a MIÉP-et maguk előtt tartva kitolják a közmédiákból az ellenzéket, ilyen kérdésekben akkor sem lehet jó érzéssel nemet mondani.” (Csupán zárójelben: érdemes figyelni, hogy mily finoman dorgálja a publicista a szocialistákat, holott, mint ő is írja, magatartásukkal, sérelmi politizálásukkal az EU-csatlakozást veszélyeztetik. S korántsem mellesleg: ezzel a szocialisták magukat zárják ki a fontos kérdésekhez nagy nyilvánosság előtt való hozzászólásból, ellentmondva a demokrácia által rájuk is rótt kötelezettségnek.)
A cikk tehát azt sugallja: a szocialisták elhatározása talán nem helyeselhető, ám akceptálható, hiszen – kerül elő a sokszor használatos bunkó – még a Nemzetközi Újságíró Szövetség jelentésében is, mint a cikkíró idézi, ez olvasható: „ indokolatlan politikai befolyásolás már a sajtószabadságot veszélyezteti Magyarországon.” Tehát „…érthető volna, ha az ellenzék, látván, hogy már megint arra megyünk, mint 93–94-ben, elvesztené a fejét”. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá: a publicista úgy kezeli a kérdést, mint Kuncze Gábor kezelte saját zseniális találmányát, a „megélhetési bűnözést”. Vagyis: lopni (felindulásból csúsztatni, netán hazudni) ugyan bűn, de kétségtelenül érthető, különösen akkor, ha egy megadott kör teszi ezt. Ilyenkor legrosszabb esetben is bocsánatos bűn. Nyilván a bocsánatosak közé tartozik az is, hogy a szocialisták, általuk meg nem nevezett forrásra hivatkozva újabban azt állítják: a közszolgálati rádió nemrég hivatalba lépett alelnöke, akinek fő bűne a miniszterelnöki interjúk készítése, olyan utasítást adott ki, amely korlátozza a hírműsorokban elhangzó kormány-kritikákat. Forrás tehát nincs, természetesen bizonyíték sincs; csupán egy állítás van, amit csak sokszor kell tálalni, s érvényesülhet a goebbelsi teória, miszerint nem baj, ha nem igaz, ha rágalom, csak sűrűn kell mondani, s az emberek igaznak hiszik.
Alaptétel továbbá: keress egy prekoncepciókkal beetetett, tájékozódni rest szervezetet – esetünkben a Nemzetközi Újságíró Szövetséget –, tálalj elé féloldalas információkat, s biztos lehetsz a sikerben. Mert a NÚSZ jelentése szinte teljes egészében, helyenként szóról szóra megegyezik Bajomi Lázár Péternek, az Orbán-kormány médiapolitikájáról írott tanulmányával. Még az idézeteket is innét vették, melyet maga a szerző is liberális szempontú kritikai analízisnek minősített. (Nem baj, hogy használták. A baj az, hogy felrúgva a sokoldalú tájékozódás kötelezettségét – melyről, minden valamire való újságíró-tanfolyamon szó esik –, csakis ezt használták.) Arról pedig, és esetünkben ez így volt természetes, tudomást sem vettek, hogy egyetlen mértékadó nemzetközi szervezet sem vitatja, miszerint a magyar kormány tiszteletben tartja a szólásszabadság és a véleményalkotás jogát. Ezt az Európai Unió országjelentése is megállapítja. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma értékelésében pedig az áll, hogy Magyarországon az alkotmány elviekben, a kormány pedig gyakorlatban is tiszteletben tartja a véleményalkotás szabadságát. S végül, de korántsem mellékesen: a Nemzetközi Újságíró Szövetség akkor nem vizsgálódott, s értelemszerűen dörgedelmes jelentést sem fogalmazott, amikor a Horn–Kuncze-kormányzat idején a Freedom House a magyarországi médiát háromszor is csupán félig szabadnak minősítette.
A kép teljességéhez tartozik: a csonka kuratóriumok miatt az EU-jelentés valóban rosszallását fejezte ki. Nézzük tehát, miért féloldalasak, vagy ha tetszik, csonkák a kuratóriumok? Nézzük annál is inkább, mert a közvélemény túlnyomó része az okokat, azok gyökereit nem ismeri, hiszen ezekről vajmi keveset szokás beszélni.
Ma a három közszolgálati médiumban (Magyar Rádió Közalapítvány, Hungária Televízió Közalapítvány, Magyar Televízió Közalapítvány) működik kuratórium. Ha a helyzet olyan, amilyen, s érteni akarjuk az okokat is, az 1996-os médiatörvény szövegéig kell visszanyúlnunk. Eszerint: a közszolgálati médiumok kuratóriumának legalább nyolctagú elnökségét az Országgyűlés választja. A törvény 55. paragrafusa értelmében a tagok felét a kormánypártok, másik felét pedig az ellenzéki képviselőcsoportok jelölik. Mégpedig úgy, hogy minden képviselőcsoport legalább egy jelöltjét meg kell választani. A kuratórium elnöksége a törvény szerint akkor alakul meg, ha minden tagját megválasztják. Ám a szövegben az is olvasható, hogy az elnökség megalakulásának nem akadálya, ha az ellenzéki vagy a kormánypárti oldal valamelyike nem állít jelöltet.
A mondottakból világosan következik, hogy a parlament két oldala egyenlő arányban ajánl kurátorokat. Ezt a kormánykoalíció úgy értelmezi – és ezt az Alkotmánybíróság határozata is megerősíti –, hogy a két oldalnak először meg kell állapodnia a jelöltekben, majd a jelöltekről az Országgyűlés szavaz. Az MSZP és az SZDSZ tehát az Alkotmánybírósággal szemben is úgy véli: az ellenzéki egyetértés híján a parlamentnek kell döntenie az ellenzéki oldal jelöltjeiről. (Ismeretes: a szociálliberális csoportosulás a MIÉP-et kvázi kormánypártnak tekinti, így jelöltjét sem fogadja el ellenzékiként.) Az Alkotmánybíróság 22/1999. határozata így fogalmazott: „A képviselőcsoportok közös jelöltet tehát csak akkor állítanak, ha a parlament egyik vagy másik oldalán lévő képviselőcsoportok száma négynél kevesebb… Vagyis nincs törvényi akadálya annak, hogy a közös jelöltállítás helyett a képviselőcsoportok több jelöltet állítsanak, és ennek folytán nagyobb létszámú elnökséget válasszon az Országgyűlés.” (Emlékeztetőül: egyik oldalon sincs négy képviselőcsoport.) A testület leszögezi: „Az már nem alkotmányossági, hanem a képviselőcsoportok együttműködésére és politikai felelősségére tartozó kérdés, hogy az Országgyűlés a jelöltek létszámában az alkotmányos keretek között megegyezzen.”
Egyértelmű, világos szövegezés.
A kormányzati többség és a házelnök megpróbált megoldást találni. Többször szorgalmazták a megegyezést az ellenzéki pártokkal, javasolva a kuratóriumi elnökség létszámának növelését, hiszen törvényi akadálya ennek nincs. A javaslatok eddig süket fülekre találtak. Jelen helyzetben ezért nincs is más lehetőség, mint a nyolcnál kisebb létszámú, csonka kuratórium. Mivel az ellenzéki pártok minden lehetséges egyéb kiúton barikádot emeltek, marad a status quo, mert, mint az Alkotmánybíróság is megfogalmazta: ez „…alkotmányos szempontból »kisebb veszélyt jelent« a véleménynyilvánítás szabadságjogára, mint az, ha az elnökség megalakulásának hiányában a közszolgálati médiakuratóriumok egyáltalán nem működnének”.
Vitathatatlan: valódi változást csak a médiatörvény módosítása hozhatna. A törvény azonban kétharmados, tehát a változtatáshoz az ellenzék együttműködésére is szükség van. A kisebbség eddig azonban minden erre vonatkozó javaslat elől elzárkózott. Az ok pedig nyilvánvaló: addig jó a szocialista–szabad demokrata blokknak, ameddig – mint egyéb kérdésekben is – azzal vádolhatja a kormányoldali többséget, hogy összejátszik a MIÉP-pel. Ez része annak a taktikának, melynek végcélja összemosni a kormánypártokat a szélsőségesnek minősített MIÉP-pel, s a sikeres EU-integrációs tárgyalások finisében ez által tenni hiteltelenné a Fidesz vezette koalíciót. Továbbá: végig lehet nyilatkozni, panaszkodni a világot a sajtószabadság magyarországi hiányának vádjával, a hazai szélsőjobboldali veszéllyel. Ebben, mint ismeretes, az ellenzékieknek és médiahátországuknak hatalmas praxisa van. Tán kevésbé ismert azonban, hogy a MIÉP meg sem szavazta a kuratóriumok elnökségi tagjait, tehát nem támogatta a kormánypártok javaslatait. S nem elhanyagolható szempont, hogy az ellenzéki MIÉP delegáltjai éppúgy nem foglalnak helyet a kuratóriumokban, mint a többi ellenzéki pártokéi. Ám az ellenzéki publicisztikákban, s a nemzetközi újságíró szervezet(ek) itthonról sugallt beszámolóiban minderről nem beszélnek!
Ebben a választási ciklusban változás aligha lesz. Az ellenzéknek mindennél fontosabb a jelenlegi helyzet fenntartása, hiszen egy jól bevált politikai fegyverről ki mondana le szívesen a választási harc hajrájában? Csak emlékeztetőül: az Antall-kormány idején sokszori egyeztetés majd megegyezés után, a végszavazás előtti percekben rúgták fel a szabad demokraták az akkori médiatörvény szentesítésére tett ígéretüket. Rájöttek ugyanis, hogy számukra – tekintve nyomasztó médiatúlsúlyukat – legjobb megoldás, ha minden marad változatlan. Most sincs ez másképp.
A szerző újságíró
Veszélyes Kétévesek
Kizárta a szüleit a lakásból a kétéves Misike, hogy olyat csináljon, amit normális esetben sosem vallana be
