Elismerés a magyarság szolgálatáért

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 45. évfordulójának tiszteletére a Magyar Szellemi Védegylet tíz személyiségnek adományozta a „Rendületlenül” diplomát. A rendszerváltás óta csaknem százan kapták meg ezt a kitüntetést. Az egyesület azoknak a személyeknek ítéli oda a diplomát, akik a magyarságot életükkel, cselekedeteikkel, alkotásaikkal rendületlenül szolgálták, és ezt elismerte szűkebb vagy tágabb közösségük. A Magyarok Házában tartott tegnapi ünnepi beszédében Fekete Gyula 1956-ra emlékezve kiemelte azt a tényt, hogy akkor mindenki természetesnek vette, új utat kell törnie a magyarságnak nemcsak maga, hanem a világ számára is. Az író szerint az azóta eltelt ötödfél évtized mind nyomatékosabban ugyanerre figyelmeztetett, új utakat kell törni az emberi fejlődésben: „a súlyosan lebetegedett kapitalizmus tézisén és a leprával fertőzött szocializmus antitézisén túl a megújulás, az életrevalóság szintéziséig”. A „Rendületlenül” diplomát idén Andrásfalvy Bertalan, Balogh János, Ciprusz Éva, Döbrentei Kornél, Horváth Sándor, Kiss Dénes, Kovács Bálint, Kozma Imre, Nemeskürty István és vitéz Tóth Károly kapta. A Magyar Nemzet két kitüntetettet szólaltatott meg.

Stefka István
2001. 10. 21. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha valakire, akkor Döbrentei Kornélra illik József Attila híres verssora: „Én nem fogom be pörös számat”. Azaz nem válogatja meg szavait, nem méricskél…
– Igen, mert olyan társadalomban nőttem fel, amelyik végképpen nem méricskélt velünk szemben, semmilyen toleranciát nem éreztem. Egy szűkkeblű, hamis tézisekre épülő, bármennyire emberarcúnak nevezett, de mégis embertelen társadalom lopta el az ifjúságomat, vette el tőlem a kimondás lehetőségét. Láttam azokat a nagyszerű előttem járókat, akiket megpróbáltak megtörni, különböző áttételes utakon mégis megkísérelték elmondani a véleményüket, mert azt vallották, hogy magyar költő történelmileg nemigen tévedhet. Emlékezzünk a forradalmat előkészítő írókra s szerepükre! Személyileg is nagyon szerettem Zelk Zoli bácsit, de mégis azok a művek, amelyek ezt a vad, embertelen ideológiát képesek voltak kiszolgálni, azokat nem lehet semmisnek venni. Mert hiába írta meg utána a költő a Sirály című verset, amely mindent elnyom és elfeledtet, úgy látszik, Magyarországon hagyománya van annak: mindenki más tévedhet, csak a költő nem, mert abban a pillanatban hitelét veszti.
– Vagyis a társadalom, a közvélemény nem bocsát meg. Nem lehet egyik rendszerben ezt írni, másik kurzusban azt írni.
– Erről van szó, és hiszek abban, hogy ez minden népnél ugyanígy van. Engem a családban igazságérzetre neveltek. Az igazságérzetem mindig tiltakozott azzal az eljárással, metodikával, politikai felfogással szemben, amely 1990-ig tartott. Utólagos csalódásaimról most nem akarok beszélni.
– Ennek a magatartásnak persze ára van.
– Bizony, van egzisztenciális ára, ám ezzel én nem törődöm.
– Gondolok például arra a legutóbbi jegyzetére, amely a Magyar Rádióban elhangzott, és bizonyos köröknél nagy felháborodást váltott ki. Tehát a szókimondás morális kényszerének meglehet a böjtje.
– Eldöntendő, hogy mi az okosabb, ha az ember saját hazájában, akár ötven évre, akár több évszázadra visszamenő genetikai örökséggel örök kussra ítélve hallgat, vagy vállalva a következményeket, kimond dolgokat. Elismerem, nagyon sok ember meghúzódott, meghúzódik a fal mellett. De képzeljük el, ha Dugovics Titusz a várfokról nem ugrik le a törökkel a mélybe, és a töröknek sikerül kitűzni a zászlót, az milyen erkölcsi kárt okozott volna a függetlenségért küzdő magyarságnak. Morális összeomlást jelentett volna. Igenis, néha a zászlóért, magunkért, a nemzetért ki kell mondani az igazságot, és ez nem butaság. Én ezt érzem természetesnek, s üzenem azoknak, akik bennünket bőgatyásoknak neveznek: az én kultúrám megalapozott.
– Költészete, egyáltalán a mai magyar költészet eljut oda, ahová kell?
– Nem jut el. Meggyőződésem, hogy akármit beszélnek itt médiatörvényről, sajnos nyolcvanöt százalékban nem juthatnak el magyar értékek és kultúra a magyarsághoz. A magyar néplélektől idegen kultúrát erőltetnek ránk. A globalizáció kifejezést valakik nagyon félreértik. Egyfajta globalizációtól Balassi Bálint révén egyszer már megvédtük Európát, aztán volt a monarchia, amely egészen jól működött – bár speciel én detronizáló családból jövök –, de az is terhes volt számunkra. Úgy érzem, hogy akik ma a globalizációról beszélnek, azok valamiféle arctalan, tartás nélküli népet szeretnének látni. Pedig a globalizáció nem csupán uniformizációt jelent, hanem feltételezi egyes népek karakterének megtartását, ahogyan mi eddig a zenében, a festészetben, az irodalomban és a tudományban is hozzátettünk a világ szőtteséhez. Tehát akkor maradhatunk meg, ha hagyományainkat is megőrizzük.
– 1956 mit jelent Döbrentei Kornélnak?
– Nekem cezúrát jelentett. Tízévesen az első, döbbenetes közösségi élmény ért. Öcsémmel kiszöktünk a házból, amikor a Nagykőrösi úton jöttek be az oroszok, és Pestszentimre alsón vagonokat fordítottak el, síneket szedtek fel az emberek, rakták az útra, hogy késleltessék a szovjet katonák bevonulását. Egy öreg szaki mellé álltam, segíte-ni szerettem volna, mint egy igazi férfi, és akkor az öreg azt mondta: jól van, fiam, fogd, majd ide fordítjuk! Számomra ez volt a közösségi élmény. Ez azt jelentette, hogy azok között vagyok, ahol a gyökereim vannak. Ezt az azonosságtudatot máig őrzöm.
Tíz és fél év börtönben
– Vitéz Tóth Károly hány évet kapott?
– Tizenöt évre ítélt a katonai bíróság első fokon, majd ezt a katonai kollégium helyben hagyta.
– Gyakorlatilag 1963-ban, az amnesztia idején ön nem szabadult.
– Nem szabadultam, ez ránk nem vonatkozott. Engem hűtlenség miatt ítéltek el.
– Mit csinált?
– 1948-ban kiszöktem Nyugatra, először Ausztriában dolgoztam mezőgazdasági cselédként, majd Franciaországban éltem, a francia Alpokban voltam hotelmunkás. 1951-ben kapcsolatba léptem egy magyar katonai emigráns szervezettel, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségével. Ennek volt egy különleges részlege, ahol az embereket arra képezték ki, hogy hazajöjjenek, át a zöld határon, és építsenek ki ellenállási sejteket. Ennek az volt a célja, hogy ha majd eljön Magyarország felszabadítása, akkor már itt legyenek bázisok, amelyek segítenek a felszabadító harcban.
– Hitt ebben?
– Nagyon hittem benne.
– Hányszor jött át Magyarországra?
– Kétszer voltam bevetésen. A Rákosi-korszakban egy nagyon szigorúan őrzött határon kellett átjönnöm, drótsövényen, érintő- és taposóaknán keresztül, jelzőrakétáktól kísérve. Zalába jöttem haza, Boncodföldére, a szülőföldemre, és ott a barátaimat szerveztem be.
– Hány embert szervezett be?
– Két ellenállási sejtet hoztam létre, amit aztán 1952-ben lelepleztek, felgöngyölítették őket. Erről nem tudtam. 1953 őszén hazajöttem, és akkor tudtam meg, hogy lebukott a társaság. Azonnal visszafordultam.
– Mégis hogyan került börtönbe?
– Úgy, hogy 1956-ban még többször hazajöttem. December elején a szüleim meglátogatása után Csákánydoroszló közelében igazoltattak, és e szerencsétlen véletlen folytán lebuktam. Egyébként 1952 óta köröztek.
– Valójában ön parasztember, gazdálkodó, földdel foglalkozott akkor is és most is. Hogyan juthatott olyan munkához, amit általában képzett kémek végeznek?
– Ez ellen tiltakoztam a bíróság előtt is. Nem kémkedésért ítéltek el, egyszerűen az ellenállási mozgalom tagja voltam, nem pedig kém.
– Katona volt?
– Csak rövid ideig, hiszen mint leventét vittek bennünket ki Nyugatra, ahol egy páncélvadász egységnél képeztek ki bennünket, és a Berlin környéki harcokban akartak bennünket bevetni, de erre szerencsére nem került sor. Utána fogságba estem.
– Térjünk vissza a forradalom idejére, kik vizsgálták az ügyét?
– A KGB, a szovjet titkosszolgálat foglalkozott velem, a Fő utcában csak szovjetek voltak, még a börtönőrök is szovjetek voltak, magyarral kezdetben nem találkoztam.
– Nem félt, hogy agyonlövik?
– Felkészültem a halálos ítéletre, mert többször is hangoztatták a kihallgatásom alatt, hogy kivégeznek. Szerencsémre arra vártak, hogy idővel több minden kiderül, ezért halogatták az ítélet meghozatalát. Végül tizenöt év lett belőle. Közben rabtársam és barátom lett Obersovszky Gyuszi, Mensáros Laci, Antall Pista bácsi, a volt igazságügy-miniszter. Sokat ültem Márianosztrán, oda vitték a legveszélyesebb politikaiakat. 1967. március 7-én szabadultam.
– Utána mit csinált?
– Először figuránsként helyezkedtem el a geodéziai intézetnél, aztán az Országos Fordító- és Fordítás Hitelesítő Irodánál kezdtem dolgozni. Tudtam franciául, németül, de főként angolul fordítottam. A börtönben tanultam meg angolul.
– Milyen végzettsége van?
– Gimnáziumi érettségim van, Innsbruckban jártam egyetemre, ahol a jogi fakultáson három szemesztert végeztem.
– Elvitte a haza iránti buzgalom.
– Igen. Azt hittem, tehetek valamit a hazámért. Nos, a fordítói karrier után leköltöztem vidékre. Hegymagason vettem egy malomépületet, és egy holdon gazdálkodom azóta. Teheneim vannak és lovaim.
– Megnősült?
– 1972-ben nősültem meg, három gyermekem van.
– Eszébe jutott olykor, hogy kellene ismét szervezkedni?
– Nem, mert később rájöttem, hogy ezzel sokat nem lehet elérni. Egyébként is, a rendszerváltásig minden lépésemet figyelték. Veszélyes embernek tartottak. De én mindig optimista ember voltam, és reméltem, hogy hamarosan vége lesz ennek a kommunista rendszernek. A börtönben is nagyon derűlátó voltam és naiv, hogy minden este azzal feküdtem le, holnap talán szabadulok. Ez volt a szerencsém. Ezért érzem boldog embernek magamat.
– A rendszerváltást hogyan élte meg?
– Eufóriában. Persze azt képzeltük, hogy a bűnösöket majd felelősségre vonják, de mindez elmaradt, nagy csalódásunkra. Egyébként felszabadultunk, s ez a lényeg. Mindenki utazhat, szabadon beszélhet. Ennél szebb pedig nincsen. Rehabilitáltak. A vitézi címet is a hazáért való tevékenységemért kaptam.

Döbrentei Kornél író, költő, újságíró 1946. november 3-án született Pestszentimrén. Elvégezte a felsőfokú gépjármű-közlekedési technikum hajózási szakát 1970-ben. Volt kocsikísérő, segédmunkás, tengerész. 1991-től a Hitel rovatvezetője, irodalmi szerkesztője. 1967-től jelennek meg versei, főbb művei: A Skorpió jegyében, Rebellis türelem, Sötét delelés. József Attila- és Kölcsey-díjas.

Vitéz Tóth Károly 1929. április 19-én született Keszthelyen. Édesapjának malma, péksége volt. Zalaegerszegen érettségizett. 1945 januárjában leventeként kivitték Nyugatra. Az angol fogságból megszökött, hazajött, de 1948-ban a bátyjával Nyugatra szökött. 1951-ben az MHBK beszervezte ellenállónak. 1956 decemberében elfogták, tizenöt év börtönbüntetést kapott. Jelenleg Hegymagason él.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.