Karrier a falragaszon

Ilyen még nem volt a szegedi ifjúsági házban. Azok a magyar cégek hirdettek munkahelyet, amelyek részt vesznek a jugoszláviai privatizációban. Átrándultak a határon túlról a vajdasági vállalatok képviselői is a munkaerő-toborzásra. Magasan képzett, több nyelven beszélő fiatalokat keresnek. Ezen a téren felértékelődött Szeged, már csak földrajzi helyzete miatt is. Egyetemein, főiskoláin több száz erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar tanul, és szinte felbecsülhetetlen azok száma, akik részt vesznek a különböző szakmai részképzéseken.

Szabadkáról autózott át Szegedre Márton Gábor faipari mérnök, aki Sopronban szerezte a diplomáját. Amikor megismertem, az egyik állást hirdető tacepao előtt állt, és halkan fütyörészett. Egy magyar bútorgyár címét, telefonszámát másolta, amely Szabadkán és Újvidéken vesz vagy telepít üzemet. Ez a szándék nem derült ki a hirdetésből, mint ahogy az sem, hogy mennyit fizetnek. A huszonöt éves Gábor abbahagyja a fütyölést, komoly képpel mondja:
– A szüleim csaknem egymillió forintot költöttek arra, hogy Magyarországon szerezzek diplomát. Most már látni szeretnék a hozadékát. Egy éve nem tudok elhelyezkedni. Minden héten átutazok Szegedre tájékozódni. Ez a mostani börze az utolsó esély számomra. A szüleim miatt otthon, Szabadkán szeretnék letelepedni, de ha nem sikerül, akkor elmegyek Kanadába. Ott az itthoni tízszeresét kereshetem, de nem a pénz dominál, hanem a kedvemre való munka.
A huszonhárom éves Balogh Attila Zomborról jár át Szabadkára, ahol a magyar Gábor Dénes Főiskola kirendeltségén tanul, és jövőre végez informatika szakon. Édesapja is eljött vele a börzére, hogy saját szemével győződjön meg a lehetőségekről. Az édesapa, Balogh István megélhetési forrása egy autószerelő műhely, amely rajta kívül öt beosztottjának ad kenyeret. Sokat nem tud fizetni, csak százötven márka értékű dinárt, ami a magyarországi minimálbér alatti összeg. Attila nem titkolja édesapja előtt, hogy valamelyik szegedi cégnél szeretné elkezdeni a pályáját. Már fel is vette a kapcsolatot egy multinacionális vállalattal, ahol százötvenezer forintot ígértek. Dühös is ezért az apa, nem akarja elengedni a fiát otthonról, így aztán ő jegyzeteli a vajdasági ajánlatokat azzal a jelszóval: minden városban szívesen alkalmaznak informatikust, mert hiányszakma. Miután a noteszlapot teleírja a cégek címével, ráförmed Attilára:
– Jössz velem haza Zomborba!
Nem találkoztam többet a két fiatalemberrel, így aztán nem tudom, beváltak-e az állásbörzéhez fűzött reményeik. Az ő és társaik sorsa azonban kíváncsivá tett. A Szegedi Tudományegyetemen tanuló határon túli magyar hallgatók számára szakkollégiumot alakítottak ki a Tisza-parti városban. A Márton Áron nevét viselő intézmény ünnepélyes megnyitóján az Oktatási Minisztérium közigazgatási államtitkára, Gál András Levente arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a szakkollégiumi hálózat – amely már több egyetemi városban működik – színvonalas képzést nyújt a határon túli magyar diákoknak. A pluszsegítségre azért van szükség, hogy a hallgatók szerteágazóbb ismeretekkel térjenek vissza hazájukba. A szakkollégiumi hálózat a státustörvény hatálybalépése után fontos szerepet tölt be a nagyobb számban részképzésre hozzánk érkező határon túli magyarok életében, jövőjük alakításában.
Tökéletesen eurokonform a közelmúltban átadott, százötven diákot befogadó szegedi Márton Áron Szakkollégium. Kormánytámogatással, csaknem háromszázmillió forintos költséggel építették, pontosabban az egykori textilgyári leányszállóból alakítottak ki háromcsillagos hotelnek megfelelő épületet. A másodéves csillagászhallgató Nagy Botond nem talál kifogásolnivalót a körülményekben. Erdélyből jött, magyarországi tanulmányaihoz a biztatást szüleitől kapta, akik egy magyar újságból vették az ötletet a szegedi továbbtanuláshoz. A rendkívül magabiztosnak látszó diák a folytatást illetően is kész tervekkel rendelkezik:
– Mikorra végzek, remélhetőleg Kolozsváron és Csíkszeredában is megnyílik a magyar egyetem. Ott szeretnék csillagászatot tanítani.
– Mit gondol, előny vagy hátrány az elhelyezkedésnél, hogy nem román egyetemen, hanem Szegeden szerez diplomát?
– Biztosan nem hátrány. A szegedi universzitásnak jó híre van, s ezt nem udvariasságból mondom. De messze vagyok még az álláskereséstől.
– Előfordulhat, hogy Magyarországon marad, ha itt talál állást?
– Ez azért sem következhet be, mert édesapám úgy bocsátott el otthonról, a Kovászna megyei Barótról, hogy vissza kell menni. Nem azért költött a taníttatásomra annyi pénzt, hogy távol maradjak az otthonomtól. Egyébként Magyarország csábító, magasabb az életszínvonal, mint Erdélyben. Öcsém nyomdagépkezelő, körülbelül tizenötezer forintnak megfelelő a fizetése, és egy diplomás sem keres többet húszezernél.
A hazánkban tanuló határon túli magyarok háromszor akkora állami ösztöndíjban részesülnek, mint amekkora a magyar hallgatói normatíva. Emellett a szakkollégiumban térítésmentesen vehetnek részt a speciális ismereteket nyújtó tanfolyamokon. Ehhez a lehetőséghez megjegyzést fűz Botond szobatársa, a szintén csillagászhallgató Kiss Miklós, aki Csíkszeredából érkezett az egyetemre:
– Valóban dicséretes a magyar állam gondoskodása, de csak abban az esetben kapok annyi pénzt, amennyiből meg tudok élni, ha nagyon jó eredményt érek el. Ha becsúszik egy-két gyengébb jegy, akkor munkát kell vállalnom. A marosvásárhelyi vagy a kolozsvári egyetem magyar tagozatán szeretnék megcsípni egy tanársegédi állást, bár az ismerőseim arra biztatnak, nézzek körül Nyugaton, és csak akkor menjek haza, ha anyagilag megerősödöm. A diplomaszerzés után mindenképp hazamegyek Erdélybe, özvegy édesanyámat nem hagyhatom magára.
Meglepő adatokat közöl a szakkollégium igazgatója, Kanyári József, mert számításai szerint az itt tanuló határon túli magyar diákoknak mindössze tíz százaléka tér haza a diploma kézhezvétele után. Ez a statisztika ettől az évtől biztosan más lesz, mert most már szerződéssel is szabályozzák a vendéghallgatók elhelyezkedését.
– Ezzel az aránnyal nem vagyok megelégedve, mert az a cél, hogy minél több végzős diák térjen haza, és megszerzett tudásával erősítse a kisebbségben élő magyar értelmiséget. A Márton Áron-ösztöndíj azért magas – havi huszonhétezer forint –, hogy a diákok csak a tanulással törődjenek, és felkészültségükkel könnyen el tudjanak helyezkedni a szomszédos országokban terjeszkedő multik cégeinél. A kollégiumban mindegyik hallgató ingyen tanulhat angol nyelvet, informatikát, karriertervezést, gazdaságtant.
– Honnan tudhatnak a multik a Márton Áron-osok teljesítményéről?
– Budapesten már működik az a karrieriroda, ahol regisztrálják diákjainkat. Ez az iroda kutatja fel a jó munkahelyeket a szomszédos országokban.
Hamarosan búcsúzik Szegedtől a magyar nyelv és irodalom szakon végzett Takács Erzsébet, aki visszamegy Szlovákiába, és újságíróként helyezkedik el Pozsonyban az Új Szónál, de előtte doktorál a prágai Károly Egyetemen. Erzsébet jól ismeri a Márton Áron-osokat, akikkel az új kollégium nyitásáig évekig több diákotthonban lakott.
– Akkor is hazamennék, ha Szlovákiában alacsonyabb lenne az életszínvonal, mint Magyarországon, mert büszke vagyok és leszek arra, hogy a szlovákiai magyar értelmiséghez tartozom. A szegedi diploma nagyon jó, több magyar nyelvű szlovák gimnáziumba mehetnék dolgozni. Sok lány azért marad itt, mert szerelmes lesz, férjhez megy. Az életszínvonalbeli különbség a kárpátaljaiak döntését motiválja jobban. Ott nagyon keveset keresnek, de akit visszavár a környezete, az visszamegy még akkor is, ha otthon szegényesebbek a körülmények.