Tisztelt Szerkesztőség!

Egy tragédia margójára
Tombol a nyár, augusztus közepe. Huszonöt éve nem látott ismerős hív telefonon. Képviselő úr, emlékszik? Persze, gyere, egy óra múlva az irodaház melletti téren. Ahogy közeledik, nem sok a változás. A kézfogásnál látom, mennyire megtört.
„Karesz, segíts, baj van! Bepereltem a fiamat! A huszonkét éves fiamat! Muszáj gondnokság alá helyeznem, csak így tudom kényszergyógykezelésnek alávetni.”
És mesélni, magyarázkodni kezd, hogyan jutott idáig.
„A fiunk, a huszonkét éves fiunk évek óta kábítószereket szed, de erről csak két esztendeje tudunk. Családi beszélgetések, rábeszélés, meggyőzés, könyörgés – minden eredmény nélkül. Az első segítség, az első külső segítség, amit még önként vállal: a Nyírő Gyula Kórházé. Reménykedni kezdünk, de a fiú néhány nap után megszakítja a kezelést, hazaszökik. Jön az ambuláns kezelés, heti egy alkalommal, szülői kísérettel. Nyugtató, fájdalomcsillapító, altató. És lassan megindul a mentális és a fizikai leépülés. Az aktuális tanfolyamot abbahagyja csakúgy, mint az autószerelő, vagy korábban a szakácsképző iskolát. A kezelés mellett tovább szedi a drogot. Jövedelme nincs. A drog árának megszerzéséért kivetkőzik magából, meglop minket, a nagyanyját és idegeneket is. Másfél esztendeje biciklilopás, rendőrség, bíróság, a pénzbüntetést mi fizetjük ki. Zsarolja a családot, ami mozdítható, azt elviszi, eladja. Ha felelősségre próbáljuk vonni, öngyilkossággal fenyegetőzik. Több alkalommal mentővel szállíttatjuk kórházba túladagolás miatt. Újabb kezelési kísérlet, ezúttal a Szent Imre Kórház pszichiátriai osztályán. Két nap után innen is megszökik. Ismét ambuláns kezelés, Antaxon. A negyedik alkalom után ez is abbamarad, annak ellenére, hogy enyhülnek az elvonási tünetek. A miértre nincs válasz. Ez év január: újabb próbálkozás az Országos Pszichiátriai Intézet addiktológiai osztályán. Már az első kezelés is elmarad, mert a fiam drogos állapota miatt képtelenek vagyunk megjelenni. Egyszerűen nem tudjuk, mit tegyünk. Nem tudjuk, hová forduljunk, minden kísérletünk kudarccal végződött. A drog erősebb a fiunknál és erősebb nálunk is. Sajnáljuk a fiunkat. Tiszta pillanataiban sírva látja be, hogy pokol az élete, és pokollá teszi a család életét is. Ezekben az egyre ritkább pillanatokban fogadkozik. Tehetetlenek vagyunk. Sajnáljuk őt, hiszen édes fiunk. Féltjük, nehogy olyan kárt tegyen magában, ahonnan már nem tudjuk visszahozni. De féltjük a lányunkat is, nehogy a fiunk agresszivitását távollétünkben a húgán töltse ki. Ezért kell gondnokság alá helyeztetnem, talán a kényszer segít.” Barátom attól fél – ismerve a bíróságok túlterheltségét –, hogy a tárgyalásra hónapok vagy évek múlva kerül sor. Szerencsénk van. A bírónő, átérezve a dolog súlyát, október másodikára tűzi ki a tárgyalást.
Kedves Konrád György! Akkor, augusztusban levelet akartam írni önnek. Vitát provokálva, segítséget, tanácsot kérve! Öntől, aki konzekvensen kiáll a lágydrogfogyasztás liberalizálása mellett. Öntől, aki vitriolos szavakkal ostorozta a drogtörvény szigorítóit. Öntől, aki az emberi szabadságjogokat a közösségi jogok és érdekek fölé helyezi. Mi, képviselők, közéleti szereplők általában elvi vitákat folytatunk, néha a valóságtól teljesen elszakadva. Vajon egy ilyen esettel szembesülve mit tegyünk? Ön milyen tanácsot adna a családnak? Ilyenkor az alapvető emberi jogokról okfejtegetni dőreség. Arról beszélni, hogy mindenkinek joga és szabad akarata dönteni élete vezetéséről most és itt szót ejteni hülyeség. De akkor mit mondjunk, és mit tegyünk? Azért nem írtam akkor, mert tudtam, egyikünknek sincs használható válasza. Vita nem lett, csatát nem nyert sem ön, sem én. Veszítettünk. A versenyfutást az idővel elveszítettük. Október elsején reggel ismét csörgött a telefon. Régi ismerősöm a vonalban: „Képviselő úr, a fiam megnyerte a pert! Múlt hét pénteken kábítószer-túladagolásban meghalt.”
Élt huszonkét évet. Valóban élt huszonkét évet? Herényi Károly, Budapest

Kik a valódi gyűlöletkeltők?
Hallgatva az ellenzék gyűlölettől szikrázó mocskolódásait, melyeket a kormánypártok tagjaira, elsősorban Orbán Viktorra szórnak a parlamenti vitanapon, magasra szökik az ember vérnyomása, főleg azért, mert nincs mód rá, hogy válaszoljon. Elképesztő hazugságokat vernek nagydobra, úgy állítva be, mintha mélyen titkolt botrányos ügyekről rántanák le a leplet, ők, az igazság makulátlan bajnokai. Céljuk az agymosás: belesulykolni az emberekbe, hogy a hatalom mai birtokosai korruptak, hazugok, az országot a tönk szélére vezetik, dölyfösek, arrogánsak, Orbán Viktor pedig egy zsarnok diktátor, aki öntelten tetszeleg szerepében, magas lóról beszél alattvalóival.
Nem tudom elképzelni, hogyan lehet ekkora valótlanságokat állítani. Én még nem hallottam és nem láttam a képernyőn egyetlen mozzanatot sem, amely alátámasztaná a fen-tieket, még csak azt sem láttam, hogy a miniszterelnök kijött volna a sodrából. Nyugodtan, udvariasan, mosolyogva válaszol a legsértőbb, a megalázására szánt kérdésekre is. Gondolok itt Baló György csöppet sem burkolt, ellenséges, vizsgálóbírókat túllicitáló vallatására, aki nyíltan, minden kérdést az ellenzék oldaláról közelít meg. De Orbán Viktort nem tudja sarokba szorítani. Tényekre épülő, kristálytiszta logikával megfogalmazott válaszai nemcsak védekezések a párbajban, hanem ismételt csapások a hazugsághalmazokra.
Már maga az, hogy kész volt Baló Györggyel leülni a tévékamerák elé, jellemző az óriási különbségre ő és elődje között. Emlékezzünk vissza, micsoda interjúk készültek Horn Gyulával! A riporterek szolgai alázattal fogalmazták meg kérdéseiket, melyek alkalmat adtak arra, hogy szüntelenül hangoztassa a nem létező eredményeket, a kisemberek iránti elkötelezettségüket. Hát persze, az ő érdekükben készült többek között a Bokros-csomag is. Elképzelem, mi lenne, ha most születtek volna hasonló megszorító intézkedések... Ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire nem érdekli az ellenzéket a valóság, hogy még a csillagot is lehazudják az égről: Kökény Mihály örökös handabandázása. Hogyan lehet neki erkölcsi alapja, hogy az egészségüggyel kapcsolatban még csak ki is nyissa a száját? Ő építette le az egészségügyet arra a színvonalra, amely már túlhaladta a tűréshatárt. Ő szüntette meg az ingyenes fogorvosi kezelést, nevéhez fűződik az ágyszámleépítés, és folytathatnám a felsorolást. Az Aktuálisban leül vitatkozni Harrach Péterrel a nyugdíjkérdésről, és mondja, mondja a százszor megcáfolt vádat a nyugdíjasok megrövidítéséről. De mit érdeklik őt a tények? Sok mindent fel lehetne sorakoztatni a szoc.-lib.-kormány „nyugdíjasbarát” intézkedései közül, például a félszázalékos nyugdíjemelést. Harrach Péter nem beszélt erről, egyébként sem ő, sem a kormány többi tagja nem hivatkozik folyton a múltra, párhuzamba állítva a négy év előtti helyzetet a mai eredményekkel. Pedig megtehetné, nem ártana egy kis sulykolás az ő részükről sem. Így is csak kevéssé lehetne ellensúlyozni a baloldali média ízléstelen durvaságait.
Tóth Gy. László folyamatosan gyűjti az ellenzéki politikusok, közírók sajtóbeli megnyilvánulásait, amelyek jó része még ma is nehezen viseli el a nyomdafestéket. Javaslom az ellenzéknek, kövessék a példát: végezzenek hasonló gyűjtőmunkát a kormányoldal politikusainak beszédeiből, ne csak vaktában vagdalkozzanak és akasszanak jelzőket gyűlöletük tárgyainak nyakába. Akkor össze lehetne vetni a kettőt, és megállapítani, kik a valódi gyűlöletkeltők. <iyDr. Gürtler Magda, Maglód

Olimpiai érmeseinkről
A szeptember 29-i számban a Hálátlan olimpiai bajnokainkról írnak. A Repka–Gutman–Görcsös-ügyet a botrányosabb esetek közé sorolják. Az is! Birkózósportunkban vannak azonban „hálás” érmesek is: Gáspár Tamás, a Magyar Birkózószövetség főtitkára főnökét, a szövetség elnökét jelölte meg az edzői életjáradék kedvezményezettjének. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen 1984-ben Hegedűs Csaba töltötte be a szövetségi kapitányi posztot, tehát az edzője volt. Később, elnökké választásakor ő javasolta főtitkárnak, így még akár hálás is lehet neki. A gond csak az, hogy ezzel saját egyesületi (FTC) edzőjét fosztotta (volna) meg a megérdemelt járadéktól, aki történetesen az édesapja. A megoldás egyszerű, ha nem is felel meg a valóságnak: Hegedűs Csaba a Vasas olimpiai bajnokaként, főtitkára édesapját nevezte meg edzőjének, aki sohasem volt az.
Komáromi Tibornak, a válogatott szakágvezetőjének ugyancsak van oka a hálára, hiszen kizárólag Hegedűs Csabának köszöntheti, hogy Atlanta előtt (minden szakmai képesítés nélkül), őt bízták meg szövetségi kapitánynak – az eredmény ismert. Ő az FTC versenyzőjeként lett ezüstérmes Szöulban, s nem kis megrökönyödésre az elnök testvérét jelölte meg edzőjének, aki soha, sehol nem edzősködött. Tóth István, a bíróbizottság elnöke a már megszűnt Ganz-Mávag színeiben nyert ezüstérmet Moszkvában. Ő sem egyesületi edzői valamelyikét juttatta a járadékhoz, hanem Maróthy Istvánt, a szövetség alelnökét, aki természetesen soha nem volt edzője, de még klubtársa sem. A hála útjai kiszámíthatatlanok! Világosodik a kép, ha az említett neveket beosztás és időrendben vizsgáljuk: Hegedűs Csaba elnök, Maróthy István alelnök, Gáspár Tamás főtitkár, Komáromi Tibor szakágvezető, Tóth István bizottsági elnök. Ez esetben megkapjuk az atlantai kudarc vezetőinek szinte teljes névsorát, amelyik megegyezik a jelenlegivel. Így már az összefüggések érthetőbbek, nevezzük azt hálának, lojalitásnak, vagy kompenzációnak. Bolla József mesteredző, UTE
*
Tisztelt Bolla József!
Örömmel vettük, hogy írásunk gondolatokat ébresztett Önben. Tökéletesen egyetértünk abban is, hogy ez a rendszer nem a legmegfelelőbb módja a sikeres versenyzők edzőinek megbecsüléséhez, hiszen számos esetben visszaélésekre ad lehetőséget, más esetben pedig méltánytalanság történik. A rendszer alapvető hibája, hogy nem lehet mindenhol egységesen alkalmazni, és a klubedző, a szövetségi edző, a szövetségi kapitány közül csak egy részesülhet juttatásban. A birkózás szerencsés sportág, hiszen éppen eredményességének köszönhetően számos versenyzőt, illetve edzőt jogosít kedvezményezettségre. Éppen azért, hogy minél több szakember igénybe vehesse a járadékot, olykor nem mindig azt jelölik meg, aki valóban a legtöbbet tette a sportoló sikereiért, hiszen ebben az esetben egy edzőt több versenyző is jelölhetne, de a kedvezményt csak egyszer vehetné igénybe. A mi célunk a cikk megírásakor éppen az volt, hogy olyan feltűnő esetek kapcsán hívjuk fel a figyelmet a járulékrendszer problémáira, amelyek egyértelműen viszszaélésgyanúsak. Információink szerint az illetékesek is tapasztalták ezt a gondot, s remélhetőleg a törvény végrehajtásának finomításával a jövőben talán kevesebb sérelmet okoz az a kezdeményezés, amely éppen az eredményes munka megbecsülésére született.
Tisztelettel: Sütő-Nagy Zsolt

Dr. Skripecz Sándor (Budapest): A kései rehabilitálások sora immár elérte Hóman Bálintot is. Tudományos érdemeit, nemkülönben a népbírósági tanúkihallgatáson is bebizonyosodott emberségét nem csorbítja sem politikai tévedése, sem politikusi vétkessége. Kár, hogy a személyéről és temetéséről szóló megemlékezések fatálisan közel esnek nevezetes októberi dátumaink közül az 1944. évihez. (Sajnos, Hóman Bálint akkor sem ismerte fel – nem úgy, mint Szegfű Gyula –, hogy „valahol utat vesztettünk”...) A MN okt. 13-i számában tartalmas és tiszteletteljes cikk jelent meg (Kő András tollából). Emlékeim alapján csak egyvalamin akadtam fenn, amit nem tudok mire vélni: szellemesnek szánt tapintatlanságnak vagy boszszantó tévedésnek? A cikk ugyanis éppen arra a Málnási Ödönre (1898–1970) hivatkozik, akiről Borbándi Gyula (Magyar politikai pályaképek, 1938–1948, Budapest, 1997) a következőket írja: „M. Ö. (...) A magyar nemzet őszinte története című, 1937-ben megjelent könyvének a hatóságok nemzetellenes és társadalomfelforgató hatást tulajdonítottak (...), és szabadságvesztésre ítélték (...). A harmincas évek közepétől a nemzeti szocializmus felé orientálódott, és belépett a Hungarista Mozgalomba (...). A börtönből való szabadulása után összekülönbözött Szálasival (...), majd szász származása alapján csatlakozott a német Volksbundhoz. Az 1944. évi nyilas puccs után ismét Szálasi oldalára állt (...). Az amerikaiak kiadták a magyar hatóságoknak. A Népbíróság kilencévi fegyházra ítélte. 1945-től 1953-ig volt börtönben (...). 1956. október napjaiban nyugatra menekült (...). Nyilas múltja miatt a bevándorló hatóság letartóztatta és visszatoloncolta Ausztriába (...). A Magyar nemzet őszinte története c. fő művét, az 1937 és 1968 közötti események nemzeti-szocialista szellemű értékelésével kiegészítve 1959-ben Münchenben újból megjelentette.”
*
Dávid Géza (Budapest): Schulek Mátyás október 12-én közölt olvasói levelére reflektálva, melyben a magyar médiában az afganisztáni vezetésre alkalmazott talibán formát angolból való átvételnek és így a magyar nyelvhasználatból kiiktatandónak tartja, szeretném egy másik lehetőségre felhívni a figyelmet. Eszerint a vitatott alak az arab eredetű tálib szónak „án” toldalékkal ellátott perzsa többes száma, s az említett vallási vezetés saját magára vonatkoztatott és a nemzetközi sajtó által átvett elnevezése. A szó alapjelentése „kívánó, vágyakozó, (az igazságot) kereső”. A tálibok tehát saját felfogásukban az isteni igazság nyomába szegődtek, nem egyedül, hanem csoportosan. Mellékesen jegyzem meg, hogy a török újságokban nem is találunk mást, mint a tévesnek vélt verziót, márpedig kizárható, hogy ebben az országban angol–amerikai mintát majmolnának egy számukra is – bár kissé feledésbe merült – jelentéssel bíró fogalom esetében. Még egy apróság. A lapban rendszeresen az iszlám vallásról beszélnek, míg annak követőit mozlimnak titulálják. Ez azért hibás gyakorlat, mert a két szó szorosan kötődik egymáshoz, lévén az sz-l-m gyök származékai. Javasolható tehát, hogy az amúgy is szokatlan mozlim helyett írjanak muszlimot, ami napjainkban a legelfogadottabb változat.
*
Drávai Pál (Miskolc): Meddig kell még elviselnünk ezt a „9”-es reklámőrület? Csak nem gondolják komolyan a hirdetési szakemberek, hogy megnyerik a vásárlókat azzal a hatalmas árengedménnyel, miszerint 9999 forintért reklámoznak egy árucikket kerek tízezer forint helyett? Valóban jelentős megtakarítás! Tizennégy darab vásárlása esetén megtakarítható egy zsemle vagy kifli ára! Óriási haszon, nemde?! Az illetékesek két esztendővel visszamaradtak, mert az 1999. évben még lehetett volna némi aktualitása ennek a kilences mániának, de most, 2001-ben? Hogy milyen hatást vált ki ez a reklám? Tapasztalatom szerint dühbe hozza az embereket. Olyannyira, hogy azon nyomban ott helyben a postaláda mellett összetépik, a takarítószemélyzet nem kis bosszúságára, még annyira sem méltatva, hogy megillető helyére, a szemétgyűjtőbe dobják.
*
Németh Andor (Ják): A szocialista párt miniszterelnök-jelöltje – látva az ápolónők alacsony jövedelmét – megígérte, hogy győzelmük esetén 50 százalékos béremelést adnának, és két-három évenként hűségjutalomként kifizetnék éves keresetüket. Ha értesüléseim megalapozottak, az elegáns bankár azonos azzal a Medgyessy Péterrel, aki Németh Miklós és Horn Gyula kormányában miniszterelnök-helyettesként és pénzügyminiszterként szolgálta azt a rendszert, amely megalázó helyzetbe hozta az ápolónőket (is). A pártelnök szerint győzelmük esetén első dolguk nem az ünneplés lenne, hanem 52 milliárd forint kiosztása a nyugdíjasoknak. Jogelődjük már 1949-ben foglalkozott a nyugdíjak rendezésével, amikor több tízezren – többek között 63 éves édesapám és 82 éves nagyapám – kaptak olyan értesítést, hogy nyugdíjukat a jövőben nem folyósítják. Ez volt az egyetlen ígéretük, amit betartottak: az érintettek halálukig nem részesültek nyugellátásban. Negyven plusz négy éves uralmuk alatt a nyugdíjak reálértéke állandóan csökkent, kivéve 1997-ben (minő véletlen), a választások előtti évben. A polgári kormány azonban három év alatt mintegy 16 százalékkal növelte a nyugdíjak vásárlóértékét. Gáspár Sándor elvtárs legjobb magyar tanítványa szakszervezeti fővezérként egyetlen jogot gyakorolt a dolgozók „érdekében”, a (kormány döntéseivel mindenben való) egyetértési jogot. Amióta kapitalista nagytőkés lett, drága munkástestvérei érdekében a kormány minden szociális és életszínvonalat növelő intézkedését bírálja, mondván, hogy az MSZP ennek többszörösét nyújtaná. Csak hát ez az, amit már jól ismerünk.

Kedves olvasók!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74.