Történelem, érdek, politika

Az alábbi sorok írója nagyra becsüli Oplatka Andrást a Neue Zürcher Zeitung kiváló újságíróját, noha többször is előfordult az, hogy nem értett egyet vele. Oplatka szinte klasszikus formában képviseli azt a nyugati polgári újságírást, amely nem volt kénytelen megtapasztalni egy totális baloldali diktatúra társadalmat nyomorító gyakorlatát, s a nem demokratikus veszélyeket mindig csak pár éves háborús veszélyként létezett – Svájcban még annyi sem! – szélsőjobboldali totalitarizmus oldaláról tudja igazán „értelmezni”. A mérsékeltek tudják azt, hogy az a pár év háborús nyomorúság és diktatúrás szörnyűség a mai helyzetben megismételhetetlen, de minthogy mindenkinek szüksége van mumusra és a gonosz etalonjára, hát „harcolnak” és minősítgetnek az (örök) „fasizmus”, igényesebbek az (örök) nácizmus kárhoztatása jegyében.
Elmérgesedő civilizációs konfliktus
Hát igen, Nyugaton tényleg eltűnt az idő, az a (mélységes) mély dimenzió – amelyet az érzékeny Proust már a múlt század elején is keresett –, vagyis nincs már sok értelme – az esetleges szórakoztatáson túl – a történelemnek sem, mert a mindent elfedő és megoldó fogyasztói (idióta) jólét időtlenségét immár csak a jóléti anyagi forrásai körüli érdekkonfliktusok zavarhatják. Vagyis a jóléti „polgár” már csak akkor ideges, ha távoli térségekben „bennszülöttek” megzavarják a jóléthez szükséges olcsó nyersanyagok áramlását. Vagy azzal, hogy direkt a fenébe akarják küldeni az európai „civilizáció” ottani egyoldalúan üzletes képviselőit, vagy azzal, hogy „obskurus” helyi konfliktusokba menekülve zavarják meg ugyanazt.
Legfeljebb ilyenkor felhősíti be a történelem a boldog emberek pragmatikus hétköznapjait, vagy akkor, ha „peremvidéki” vad, ismét csak a történelemből táplálkozó indulatok robbantgatnak Korzikán, Baszkföldön vagy Észak-Írországban. Figyelmeztető lehetne ugyan ez a történelmi európai „kövületsor” is a legmélyebben humanista Nyugatnak, de ezt ugyanúgy lesöprik, mint az egyre jobban elmérgesedő belső civilizációs konfliktust, amely a nem európai bevándorlók körül és közül robban ki rendszeresen. A figyelmeztetésen azért kellene mélyebben elgondolkodni, mivel, bár mind a bevándorlók, mind a fenti európai sor bennszülöttei szegényebbek az átlagnál, de a világ más részeihez képest ők is magasan jóléti polgárok.
Tehát nekik is el kellene felejteni a történelmet, s az élet reális élvezetének álláspontjára kellene helyezkedni, hiszen az élet egyenlő anyagi érdekeink érvényesülésével, s annak belátásával, hogy... Ha alkalmazkodsz, jut neked is, vagyis hogy mindenkinek jut elég. Én azt hiszem, ott tévednek óriásit a nyugati pragmatikusok – a hazai ideológiából jött ideológiátlanokról már nem is szólva –, hogy ők még mindig a világ egy kisebb része rajnai vagy skandináv jóléti modelljének jórészt múlóban lévő közegéből táplálkoznak, s az új neoliberális globalizmus szabadpiaci (gátlástalan) profitmaximalizáló következményeit még negligálják. Pedig azok egyrészt kijózanítanak a jelenlegi pragmatizmusból, másrészt a hátrányos helyzetűeket önmaguk védelmére mozgósítják. Ehhez pedig legjobb módszer annak tudatosítása, hogy mások vagyunk, mint azok, akik a verseny, a szabadság és a demokrácia jegyében mindig legyőznek minket, akiknek mindig a jobbik rész jut, még akkor is, amikor mi „a tövit törjük, s mégis, nekünk csak a gallya jut”.
A politika történelmi közelsége
Vagyis hát a valóságban az érdekek, ugye, mindig az erősebbek érdekeiként jelennek meg, egy olyan „játéktér” és szabályai szerint, amelyben az elkésettek vagy csak eleve peremvidéki megfigyelői státusúak akkor sem rúghatnak labdába, ha róluk vagy az övékről van szó. S ez az utóbbi különösen fontos, mivel a jóléti világ mai formájában egy percig sem tudna működni a nem jóléti térségek erőforrásai nélkül. De a nem jóléti térségek érdekérvényesítő képessége gyenge, ahogyan a mi posztkommunista régiónké is az. Ilyen összefüggésben azok, akik a saját érdekeket erősen hangsúlyozzák veszélyes populisták vagy Nyugat-ellenes elemekké lesznek, míg azok, akik saját vezető helyükért cserébe érdekegyeztetnek a Nyugattal, azok szinte nem képviselik, nem képviselhetik népük érdekeit.
A tiszta érdekpolitikában ugyanis mélységesen nyilvánvaló lesz az ember gyarlósága és önzése. A „tiszta” érdek ugyanis csak akkor ismer önkorlátozást, ha magával egyenlő vagy nagyobb erőt érez másokban. A tiszta érdekben ugyanis nincs – honnan is lenne? – mértéktartás, hiszen nincs az értékvilágból származó mérték sem. A tiszta érdek ugyanis „zsigeri” jellegű, szinte korlátlanul gyűjti a biztonsági feleslegeket, többleteket, amelyek a materialista felfogásban egyet jelentenek a hatalommal és a biztonsággal. (Pedig a szentírás figyelmeztet: bolond, még ma éjjel eljönnek a te lelkedért!) Etika híján azonban – ami persze a korlátlan piaci célszerűség miatt felesleges luxus – a történelmi tudás, a múlt érdekelvű hagyományvilága némi korrekciókat jelenthetne. Ezért annál is inkább szükség volna rá, mivel az érdekpolitikus Nyugat is használja azt – időnként.
Használja pedig a szélsőjobboldalizásban, miközben nálunk illetlen, sőt diszkvalifikáló az ugyanazt jelentő kommunistázás. Nyugaton bármely szélsőséges radikális párt, eszköz, módszer „fasiszta”, még a szélsőbaloldali csoportok és irányzatok is a zsurnalisztikában fasiszta módszerűeknek minősülnek. Ugyanakkor maga Marx, Lenin, Sztálin vagy Brezsnyev és tanítványaik, valamint követőik elvileg jót akartak. Rengeteg nyugati tapsolt nekik, segítette őket, nagy kísérletnek tekintve eleven emberek és társadalmak széttrancsírozását. Sajnos, hozzánk a történelem belpolitikailag is túl közel van, köztünk élnek a megnyomorítottak és a haszonélvezők is (akiknek vagy gyerekeiknek jó része természetesen élvezi egykori rablások és gyilkosságok anyagi-tulajdoni előnyeit). S túl közel van külpolitikailag is: a megnyomorított magyar kisebbségeknek zömmel máig nincs elég joguk, nem biztosított fennmaradásuk.
Pénzt, pénzt, pénzt!
Ilyen helyzetben vajon mit jelent konkrétan a nyugatias érdekpolitika? Azt, hogy a Nyugat pillanatnyilag még jóléti többsége csak nyugalmat akar, vagyis azt, hogy a gyengébbek hallgassanak, fogadják el öröknek a ma már egy központú üzletes világ pillanatnyi rendjét, vagy legfeljebb egyénileg szálljanak be a versenybe, s akkor a „jók” érvényesülnek. Vagy gazdagodjanak meg a hátrányos helyzetűek, aztán átrendezhetik – mint erősek – a régi bútorzatot. Van tehát recept. Tessenek hát erős pénzemberek (pénznek élő) emberek lenni, vagy tessenek mindenben hasonulni és plazaközönséggé alakulni, amely a kemény munkával vagy munkanélküli-segéllyel szerzett pénzt mindig csak a kellemes jelenben élve elkölti, s legfeljebb virtuális világ megcsinált sztárjaiért rajong. A plazában – amíg pénz van – a lehető legliberálisabban nincs különbség népek, felekezetek, nemek és foglalkozások között.
Ez ám az álomvilág! Mi a jelentősége egy ilyen mindent áruként kínáló csodavilágban annak, hogy kik voltak szüleink, miért éltek vagy haltak elődeink, hogy mit és miért alkottak nagyjaink? Mindez már csak legfeljebb nyersanyag lehet ahhoz, hogy az üzletes médiavilág a maga képére formált időmúlatást készítsen belőlük – ha akar – bárkinek. S így lassan már mindenki csak azzá a bárkivé lesz, akivé az arra hivatottak üzleti alapon gyúrják tudatilag. Az anacionalizált humanoidok „bárkisége” azonban már egyenlő az üzletet hozó tömeg senkijével, akinek mindenre joga van – kivéve önmagát. Mert az veszélyesen független, ahogyan a történelem is, mert minden erőfeszítése ellenére sem lehet soha teljesen a pénz birtokában.