Bolgárok, királyi többesben

A nyugati közvélemény nem foglalkozik vele kellő mértékben, de jelenleg Bulgáriában olyan események bontakoznak ki, amelyek következményei hosszú távon jelentőséggel bírhatnak Európában.

A bolgár II. Szimeon Nemzeti Mozgalmának győzelme a legutóbbi parlamenti választásokon nincs ínyükre az Európai Unió vezető politikusainak, nem illik bele egynémely állam, illetve tömegmédiánk általános koncepciójába. A múltban túl keveset foglalkoztak Bulgáriával, ezért okozott ennyi meglepetést ez az esemény, amelynek bekövetkeztét egyébként már jó néhány hónappal ezelőtt előre lehetett látni.
Így került a bulgáriai események középpontjába az államforma kérdése, amely kétségtelenül korábban is jelen volt, de a felvetés Szimeon személyén keresztül konkretizálódott.
A posztkommunista kormány, amely a rendszerváltást követte, a „háromszáz család kormánya” volt, ahogy ezt Bulgáriában nevezték. Azaz ugyanazok a személyek álltak a hierarchia csúcsán, akik a kommunizmus alatt is magas beosztásban voltak, és leginkább csak arról ismertek, hogy szégyentelenül meggazdagodtak, mialatt a lakosság sora nagyon rosszra fordult. Ezért alakult ki e párttal szemben olyan erős ellenérzés, amely nemcsak oda vezetett, hogy a következő általános választásokon a szocialista táborban is felbukkantak olyan személyiségek, akik nem szimpatizáltak a korábbi vezetéssel, hanem a konzervatívoknak sikerült jelentős győzelmet aratniuk. Az ő tragédiájuk viszont az lett, hogy olyan sokat vártak el tőlük, amennyit gyakorlatilag képtelenek voltak teljesíteni. A lakosság ezért egyre kétségbeesettebben kereste a kiutat, amelyet az egykori király, Szimeon személyében látott meg. Ő jó bolgár patrióta hírében állott. Spanyolországi száműzetésében csinált karriert, különböző, főként arab országok kormányainak gazdasági tanácsadója volt, és olyan megbecsült gazdasági szakértőként vált ismertté, aki soha nem keveredett kicsinyes pártcivakodásba. Így vált egyre növekvő mértékben népe reményének hordozójává.
Amikor aztán Szimeon visszatért hazájába, bebizonyosodott, hogy nem azt teszi, amit az akkori konzervatív kormány várt volna tőle: nem lett pártember, és a kormány különféle manipulációiba sem keveredett bele. Végigjárta az országot, beszélt az emberekkel, és azok egyre nagyobb lelkesedéssel fogadták. Végül eljött a parlamenti választások ideje, majd később az elnökválasztás. Egyre valószínűbb volt, hogy ha indul, akkor sikeres lehet. Csatlakozott hozzá mindenekelőtt a fiatalság és az ország értelmiségi rétege, illetve a kisebbségek, különösen a törökök, akikkel annak idején a bolgár kormány nem bánt túl barátságosan, és akik az új kormánytól igazságosságot reméltek.
Egyre láthatóbbá vált, hogy ezek a fejlemények nincsenek ínyére a konzervatív kormánynak, amelynek vezetője eddig a monarchia hívének számított. A konzervatív erők nemtetszése abban is kifejeződött, hogy épp ez a párt volt az, amely lehetővé tette egy olyan törvény keresztülvitelét, amely kizárta volna Szimeont az elnöki tisztségre való jelölésből. Ehhez jött később a kísérlet, hogy akadályozzák annak a mozgalomnak a tevékenységét, amelynek élén Szimeon állt volna. Kisstílű trükkökkel és parlamenti intrikákkal próbálkoztak. Mindez, no meg a nép nyomása arra kényszerítette Szimeont, hogy megalapítsa nemzeti mozgalmát, amely egyetlen (!) éjszaka alatt maga mögött tudhatta a lakosság többségét.
Az akkori kormány egyébként nem is hitte, hogy a volt uralkodó sikereket érhet el. Csak az elnök volt elég okos ahhoz, hogy távol tartsa magát a viszálytól, így aztán amikor megszületett a nem várt eredmény, azt a szerepet tudta játszani, amely megfelel a funkciójának: ki kellett neveznie Szimeont az ország vezetőjévé, azaz miniszterelnökké.
Szimeonnak nem állt szándékában, hogy igazi pártot alapítson. Mozgalmába mindenféle irányultságú embert bevett, akiknek csak egy feltételnek kellett eleget tenniük: hazafiak legyenek, és bizonyítsák be, hogy képesek ellátni feladataikat. Mindez az akkor kormányon lévő konzervatívoknál öngyilkos politikai fordulathoz, Szimeon elleni nyílt kampányhoz és ezzel megsemmisítő vereséghez vezetett.
Szimeon még ezek után is koalíciót ajánlott nekik. Ezt azonban nyersen elutasították. Velük szemben a szocialisták lényegesen ügyesebbek voltak. Őket ma olyan emberek képviselik a kormányban, akik közel állnak hozzájuk, különösen pedig olyan polgármesterek, akiket a szocialisták idején választottak meg. A legjobban képzett emberek ezek, akik élő példaként bizonyítják a mostani kormány baloldal felé való nyitottságát, amely kormány ugyanakkor a jobboldalt is széles körben képviseli. Szimeon irányvonala nem párt-, hanem állampolitikai.
Itt az állam- és a pártpolitika éles szétválását láthatjuk. Bulgária jelenlegi kormánya állampolitikát képvisel, azaz minden erőt magában foglal, legyen az bal- vagy jobboldali, hogy a nép javára lehessen. Amit viszont a konzervatívok folytatnak, az nem más, mint kicsinyes pártpolitika.
Jóllehet Szimeon kormánya súlyos nehézségekkel küzd, mivel elődei sok hibát követtek el, az a mód, ahogyan az új vezető felállította kormányát, talán az egyetlen forma az igazi megoldás eléréséhez, mert széles szövetségről van szó, amelyet a kisebbségek és a nagy politikai irányzatok egyaránt támogatnak. Csak az a sajnálatos, hogy a konzervatívok nem ismerik fel a soha vissza nem térő lehetőséget.
(Fordította: Lipthay Erzsébet)