Göncz és a fuvolázó Eörsi

Aki átlépte árnyékát címmel a hét elején jelent meg Moldova György legújabb könyve Kardos Györgyről. A Moldova György szíves közlése szerint Kasztreiner Györgyként született (hogy egy későbbi ávós milyen néven született, azt csak a megboldogult Kubinyi Ferencnek nem lehetett büntetlenül megemlíteni a magyarországi médiatálibok kasztja által irányított közéletben) későbbi kiadó a Katonapolitikai Osztályon (a rettegett „Katpol”) szolgált, ahol 1948-ban alezredesi rangot kapott. Hogy azután az Andrássy út 60. pincéjébe zárt Kardost korábbi elvtársai kegyetlenül megverjék.
Kardos, akárcsak Aczél György, már halott, és így nem tud beszélni. Sokak szerencséjére. Ezért is tett szolgálatot Moldova, aki Kardos iránt egyáltalán nem leplezett megbecsüléssel és szeretettel tette hozzáférhetővé egy részét annak is, aminek nem sokan örülnek. Például Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság volt elnökének (akinek átvilágításának szövegét egyébként máig nem ismerjük) viszonyát Kardossal. Idézzünk Moldovából: „Göncz sejthetően neheztelt és talán még ma is neheztel Kardosra – 1994-ben, majd 10 évvel Kardos halála után egy riporter szóba hozta nála, hogy a könyv »híres alapmondatát«: »a több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb« – ki kellett hagyni a kiadó igazgatójának – nyilvánvalóan Kardosnak – a kérésére.
– Hát hogy kérés lett volna, az kicsit enyhe! – jegyzi meg Göncz, a riporter rögtön szabadkozva helyesbít:
– Bocsásson meg: utasításra! – aztán a beszélgetés más témákra terelődik.
Minden Göncz Árpád iránt érzett tiszteletem ellenére fenntartással fogadtam ezt az állítást. Számtalanszor ültem szemben Kardossal benyújtott kézirataim sorsáról vitatkozva, tapasztalataim szerint Kardos szinte soha nem kötött bele egyes mondatokba, főleg olyan jól hangzó, de az általánosságban elvesző frázisokba, mint a fentebb idézett. Van okom azt hinni, hogy az adott esetben sem hangzott el részéről semmiféle kérés vagy utasítás. Idézek abból a levélből, melyet Göncz 1973. október 4-én intézett Kardoshoz:
»– szeretnék a szövegen némileg módosítani, de a módosítást nem írtam bele, csak ceruzával, mert előbb szeretném, ha Ön, mint legilletékesebb, egyetértene vele…«”
Vagyis a Sarusokban (mely címet Kardos javasolta Göncznek) a szerző Kardost előre felkérte végső cenzornak. Göncz Kardost nagyra becsülte, mint olvashatjuk az 1971-es regényét Kardosnak felajánló soraiból: „Ön, aki irodalmi életünkben az elvtelenségnek és dogmatizmusnak is szinte közmondásosan az ellenpólusát képviseli, mindenki másnál pontosabban érzékelheti nem csak a mű esetleges irodalmi, hanem morális értékét is.”
Kardos az iránta érzett nagyrabecsülés viszonzása helyett inkább jóindulattal kezelte Göncz könyvét, noha úgy vélte, a későbbi államelnöknek nincs meghatározó, gondolatait mozgósító élménye. Melyhez Moldova hozzáteszi: „Ez akkor is érvényes, ha jól tudjuk, hogy Göncz élete nem szűkölködött különböző megpróbáltatásokban. Megjegyzendő, ha egyedül az élmények mennyisége és minősége íróvá tehetne valakit, akkor magának Kardosnak is lettek volna esélyei, hogy akár a klasszikusok közé emelkedjen.”
Kardos nem szenvedhette a neki hízelgő, de a háta mögött őt úton-útfélen mocskoló, „állandóan agresszivitásban szenvedő” Eörsi Istvánt. Moldova elmondja, mit jósolt egyszer Kardos Eörsivel kapcsolatban, akinek „ellenzéki” magatartására jellemző, hogy 1969-ben már Párizsból írogathatott Kardosnak levelet (háttér, írja Moldova: Kardos rendkívüli nívódíjat adott Eörsinek). Vagyis húsz évvel azelőtt, hogy az egypártrendszer által valóban kemény ellenfeleinek tekintett magyarok egyáltalán nyugati útlevelet kaphattak. Kardos írásban közölt jóslata tehát Eörsivel kapcsolatban:
„Bár ígértem, hogy nem idézek eddigi levelezésünkből, engedd meg, hogy egyetlen mondat erejéig szavamat szegjem. 1969. október 22-én Párizsból írott leveledet ezzel a mondattal zártad: »Előre köszönök mindent (és utólag is köszönök mindent), de remélem, nem leszek mindig kérelmező.«
Erre a levélre széljegyzetként ezt firkáltam: »Rövidesen, átkozódó!« Csak az időpontban tévedtem…”
De vajon hol lehet az idézett Eörsi-levél eleje? Nos, megtaláltuk a már megszűnt Reform c. hetilapnak még a rendszerváltás előtt megjelent egyik számában, amely Hej, más ez a szerelem, Eörsi pajtás címen Kardos Györgyné – Kardos özvegye – levelét tette közkincsé:
„Nemrég jelent meg egy könyv, LEVELESKÖNYV a címe. Írók, művészek hatvanas–hetvenes években írt leveleit gyűjtötték össze a kötet szerkesztői. A könyv Eörsi István néhány, férjemhez, Kardos Györgyhöz, a Magvető Könyvkiadó néhai igazgatójához írott levelét is tartalmazza. Győrffy Miklós a levelek kapcsán interjút készített Eörsivel a Gondolat-jel című rádióműsorban. Ebben az interjúban Eörsi István megrágalmazta férjemet. Férjem hagyatékában találtam az alábbi három levelet, mely három levél a kettőjük viszonyáról enyhén szólva más képet fest, mint amelyet Eörsi a riportban érzékeltetni próbált. A leveleket a riportot írásban megjelentető 168 Óra c. lap mind ez ideig nem volt hajlandó közlésre elfogadni. Ezért fordulok Önökhöz.
Budapest, 1989. október 19. ”
Ezután következik a három Eörsi-levél. Az egyikük a Moldova-könyvben részben idézett levél, melynek – hogy rekonstruáljuk teljességében – eleje így hangzik: „Kedves Kardos Elvtárs! Szégyen gyalázat: Ismét kéréssel jelentkezem. Valószínűleg engedélyt kapok arra, hogy egy hónappal tovább maradjak idekint. Nagyon szeretném, ha lehetővé tennéd, hogy – amennyiben november elején nem jelenek meg személyesen – még egy hónapig kapja családom a kétezer forintot. (Azt hiszem, van rá elegendő fedezet.) Ezenkívül az utolsó hazulról kapott levél tanúbizonysága szerint a harmadik porció nem érkezett meg. Remélem, csak adminisztrációs hibáról van szó, és nem támadtak előre nem látott nehézségek? Ha lehet, kérlek, intézkedj ebben az ügyben is.”
Majd következik a Moldovától idézett Eörsi-zárómondat.
A Kardosné által idézett másik Eörsi-levél pedig így hangzik: „Kedves Kardos Elvtárs!
Nagyon köszönöm az elismerést (és velejáróját). Az előbbi mindig jókor jön, az utóbbi a legjobbkor jött. Az igazsághoz tartozik az is, hogy az előbbi ritkábban látogat meg, mint az utóbbi – innen magyarázható a váratlan öröm. Minthogy a köszönőlevél nem testemre szabott műfaj, zavartan elhallgatok.”
És egy képeslap a franciaországi festői Antibes-ból:
„Kedves Kardos elvtárs, ezen a szép vidéken próbálok én szépen fuvolázni, mint a túloldalon fellelhető rokonszenves faun – innen is meg szeretném köszönni, hogy segítségemre voltál (megint segítettél), és így (legalábbis magamhoz képest) nyugodtan fuvolázhatok. Baráti üdvözlettel, Eörsi István.”
Eörsi István az évek során, akárcsak Bismarck ökre, semmit nem változott: agresszív, de pénzért fuvolázik.