Kelet találkozik Nyugattal. Kit ne csigázna fel egy ilyen ígéret? A Japán Alapítvány – no meg a járatlan művészeti utaktól sem idegenkedő menedzser, Pesti Attila – jóvoltából olyan koncertnek lehettünk tanúi az Akadémia budavári kongresszusi termében, amilyet ritkán hallhat a magyar polgár. East Meets West – hirdeti az internacionális cím, amivel a felkelő nap országából érkező művészeknek tényleg végig lehet turnézniuk fél Európát; de az az igazság, hogy a természetet furcsa dogmatizmussal imádó klasszikus japán muzsika épp olyan felfejthetetlen a számunkra, mint a nó színház, a könnyed ecsetvonásokkal operáló nipponi festészet vagy a leheletnyi haikuk világa. Ha mégis „összetalálkozunk”, az a japánoknak köszönhető, akik hajlandók voltak befogadni az európai zene legjobbjait, Beethoventől Bartókig. Tradicionális hangszereik, a sakuhacsi meg a koto leginkább bambuszfuvolaként meg császárnéfából készült citeraként „fordíthatók” magyarra, a zene azonban mintha a Hold túlfeléről jönne. Ezt ők maguk is tapasztalhatták, mert az est második részében engedményeket tettek az európai publikumnak: a muzsikusok átöltöztek nyugati gúnyába, előkerült egy zongora is, s a házigazda kontinensnek hódolva több operettes motívum is megszólalt az autentikus hangszereken. Amikor pedig felcsendültek a Csak egy kislány van a világon taktusai, eltűnődhettünk: erre gondoltunk vajon, amikor az ellentétes égtájak randevújának örvendeztünk?
*
Így főz a Tisztelt Ház – áll annak a tetszetős albumnak a címlapján, amelyet a rutinos parlamenti tudósító, Őszy-Tóth Gábriel álmodott és valósított meg. Irritálhatta, hogy a honatyák és honanyák többnyire csak marakodnak a tekintélyes falak között, s meglelte a konszenzust, ami pártállásra való tekintet nélkül létrejöhet közöttük: jó magyar emberként szeretik a hasukat. A szerkesztői kitartásnak köszönhetően mind a száz szerepeltetett politikus (ennyi képviselő amúgy elég is volna e csonkolt országnak) egy-egy recepttel szolgál. S bár a politikai pozíciók már a könyvzártához képest is romlandónak bizonyultak, e receptek alighanem túl fogják élni a hozzájuk mellékelt portréfotót. A szerző így nem csupán egy rendhagyó szakácskönyvet, hanem egy megkerülhetetlen politológiai segédirodalmat is letett az asztalra: melyik közszereplőnek milyen étel áll közelebb a szívéhez (gyomrához). Ez még akkor is árulkodó adalék, ha tudjuk: nyilván kerülni kellett az átfedéseket. Kapitány Ágnes és Gábor három éve, a pártok szubkultúrájában rejtőző szimbolikus elemekről szóló tanulmányában (Magyarország politikai évkönyve, 1998) még úgy vélte, hogy a magyaros ételek kultuszában egy platformon áll a Fidesz, az SZDSZ és az MDF hátországa, bár a Fidesz-tábor rántotthús-kultusza ott még multikulturális hatásokkal keveredett, míg az MSZP-szavazók akkori „alsó középosztálybeli ízlését” a parlamenti szakácskönyv is visszaigazolja. Ami a személyes választásokat illeti, Áder János házelnök – aki szerencsés egybeesés folytán nemcsak rangban, de alfabetikusan is az Országgyűlés élén áll – baconszalonnába göngyölt süllővel indít, míg Wekler Ferenc alelnök dióval töltött tepsis csukával zár: ebből csak annyi derül ki, hogy a horgászat nem kormányzásfüggő szenvedély. Vannak azonban meglepő választások is. Boros Imre PHARE-miniszter például esküszik a dödöllére. Bauer Tamás bécsi szelete még megfelel a kozmopolita papírformának, ám Balsai István mexikói pizzája, Őry Csaba vietnami levese vagy Selmeczi Gabriella tenger gyümölcseivel megbolondított spagettije nem feltétlenül illik a sugalmazott népnemzeti sablonokba. Izgalmas feszültséget teremt Deutsch Tamás indiai csirkelevese és Vastagh Pál kínai csípős raguja. A lokálpatrióta meggondolásokra ékes példa a nyíregyházi polgármester aszszony, Csabai Lászlóné nyírségi gombóclevese és Torgyán József szatmári tőtikéje. A pártszimbolika szemszögéből maradéktalanul Fidesz-konformnak tűnik Halász János narancsos kacsája; s egyaránt vöröses árnyalatú Horn Gyula lecsója, Lendvai Ildikó csípős pásztortarhonyája és Gál Zoltán céklalevese, s kis megszorítással Kovács László pekingi kacsája is. Kiss Péter rizlinges csirkéje viszont fehérborral készül. (Nem lesz ebből neki baja? Jóllehet Szűrös Mátyáson már a vörösboros marhapörkölt sem igen segít, mióta szembeszavazásait megelégelve Jánosi György a figyelmébe ajánlotta: mennyi szép foglalkozás van még a politikusi pályán kívül is.) Eltűnődhetünk: Horváth Béla mákos gubája és Bognár László mákos-szilvás gombóca között van-e bódító összefüggés; s milyen viszonyban állnak Magyar Bálint diós patkójával. Nomen est omen: Kökény Mihály ajánlata az aszalt (vad)szilvával töltött pulykamell; viszont Szakács Imre ISM-államtitkártól a neve alapján többet vártunk volna a gesztenyés palacsintánál. Kapitányék szerint a „szegényételeket” a kisgazdák és a MIÉP-esek preferálják – ám ennek ellentmondani látszik Kuncze Gábor káposztás paszulya és Orbán Viktor tanyai levetlenje (amely gasztronómiai költemény lebbencstésztából és avas szalonnából készül). Fodor Gábor öntött kiflije és Pokorni Zoltán körözöttje arról tanúskodik: a politikai boszorkánykonyha hivatásosai nem feltétlenül konyhatündérek is egyben. Szívesebben (és pártsemlegesen) megkóstolnánk Dávid Ibolya rácpontyát vagy Kósáné Kovács Magda besameltekercsét. Szimbolikatudomány ide vagy oda, a kötet legfontosabb tanulsága: félre kell tenni a forgalomban lévő előítéleteket. Ki gondolná például, hogy ifj. Hegedűs Lóránt megrögzött kólaimádó?
*
Sir Peter Ustinov teljesen magától, mindennemű befolyásolástól mentesen előítélet-kutató központot alapított Budapesten, s kezdeményezéséhez Udo Jürgens, a németek Korda Györgye is teljes mellszélességgel csatlakozott. Szinte egymásnak adják a kilincset a magyar fővárosban a közkedvelt sztárok, s természetesen szép nagy interjúk készülnek velük mindazokban a sajtóorgánumokban, ahol a szerkesztők úgy vélik: épp ideje volt már előítéleteket kutatni a festői Duna-parti metropoliszban. Igaz, azt nem állítják, hogy másutt a világban ne volnának sokkal virulensebb előítéletek – tény viszont, hogy magyar földön is vannak ilyenek (ezeknek a nagyvilágban való folyamatos menedzseléséről jól fizetett hazai médiacsapat gondoskodik); a szállodák és az éttermek viszont sokkal jobbak, mint a tömény előítéletesség országaiban. Az isteni Udo pedig (akinek nagyapja bankár volt, apja még Moszkvában született, ma azonban karintiai kastélytulajdonos, de nem tudjuk, Haiderre szavaz-e) lazán összemossa a még oly megalapozott globalizációellenességet a „hagyományos” előítéletekkel, s ezzel ezt a kétségbeesett életmódkritikát akaratlanul is egy szintre helyezi olyan egyértelműen kárhoztatandó előítéletekkel, mint például az antiszemitizmus vagy a szőke nők korlátozott elmebéli képességeit feltételező viccfasizmus. Igaz, Jürgens (kevésbé elegánsan: Bockelmann) első slágere, a Siebzehn Jahr, blondes Haar idején még más volt a humordivat. (A Tizenhét év, szőke haj magyarul nem rímel, viszont melegen lehetne ajánlani az 1956-ban épp ennyi idős, ezért a véres megtorlás miatt jogutód pártelnökként semmiféle felelősséget nem érző Kovács Lászlónak.) A globalizáció könnyű műfajú önkéntes pápája persze annyiban téved, hogy az előítéletek főcsapása Budapesten nem „korunk rákfenéje”, az idegengyűlölet – sokkal prózaibb annál. Egyszerűen nem hisszük el, hogy a komolytalanság komolyra fordulhat. Én például – nem tehetek róla – Peter Ustinovot már sohasem lovagként, hanem a Fekete szakáll szelleméből megszeretett láthatatlan kalózként fogom tisztelni. S ugyanez az előítéletesség munkál bennem, amikor a kiöregedett szexbomba, Brigitte Bardot állatvédő akcióiról hallok, vagy ha Jimmy Carter Vác határában a Falu végén faragnak az ácsokat fütyörészi. S bevallom, nem tudnám kellő komolysággal kezelni a Dustin Hoffmann adományaiból létesült békásmegyeri Rain Man Autista Centrumot és a Julia Roberts által alapított józsefvárosi Pretty Woman Feminista Kríziskezelő Központot sem.
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
