Könyvesház

Liberális kiütések
Kell-e bemutatni Lovas Istvánt?
J. J.
Szent Ágoston példája jut eszébe az emberfiának; azé a Szent Ágostoné, aki fiatalkorában, kertjében ülve, felkapja a Bibliát, és hallja, amint a szomszédban játszogató kisgyermek azt kiáltja át: tolle et lege, azaz vedd és olvasd! S ez a különleges pillanat ad új értelmet ad az életének.
Igaz, Lovas nem Szent Ágoston. Írásai korántsem adnak új értelmet életünknek, hanem „csak” tágítják látókörünket. S ez nem is kevés. Különösen manapság. Lovas István afféle kuncogó anarchista, sőt, „terrorista”, aki mindenütt robbantgat. Régi struktúrákat. Aztán figyel és les, morrant és kaccant, várja a hatást. Tán még az sem állna tőle távol, ha Bin Ladenhez hasonlítanák, s meglehet, picinyt hetvenkedve húzná ki magát, hogy bizony, ő is csak egyenlő mércé(ke)t követel.
A Liberális kiütések szerzője tulajdonképpen igazi liberális; legalábbis e kötetbe válogatott (a magyar sajtóban már megjelent-elhangzott) írásai erről tanúskodnak. Témái ugyanis rendre leleplezik a honi álliberalizmus „vadhajtásait”, azét az álliberalizmusét, amely nem más, mint csökött és unni való posztkommunizmus, a baloldaliság álarcával mutatkozó képzetlenkedés. Ez ugyanis korántsem Tocqueville és Eötvös szellemisége, hanem olyan ideológia, amely
könnyen vedli a bőrét, és az indviduum tiszteletének jegyében hajlandó az inkvizítor köpenyét is magára ölteni, vindikálva magának, hogy ő állapítsa meg, ki a bölcs, és ki az ostoba, mi a norma és a mérce.
Nos, a szabadság védelmében olykor-olykor el kell végezni e magukat baloldalinak mondó képzetlenkedők szövegeinek elemzését.
Lovas István új, gyűjteményes kötete ezt teszi.
(Lovas István: „Liberális” kiütések. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1980 forint)

Poéták hajója
Sebeők János
Akinek halálhírét keltik, hosszú életű lesz a földön a vonatkozó közmondás szerint. Isten él, tehát a közmondás igaz. Pedig hányszor keltették halálhírét. A felvilágosodás, akár a lehelet párállotta üveg, lassacskán elhomályosul, Nietzsche pedig, bár nimbusza és mítosza töretlen, lassacskán porrá őröltetik az imamalomban.
Úgy tűnik, a Gutenberg-galaxis sem akar megdögleni. Vagy ha igen, a vártnál sokkalta hosszabb az agóniája. Ebbe a tejútrendszerbe beletörik a számítógépek bicskája, csillagocskáim.
A nagy kettős könyvelő a költészetet is rég amortizálta. Raktárkészlet legföljebb, futott még, reményfutam. Úgy van elkönyvelve, hogy na ne, és már nem, a fiatalok pedig végképp nem. Merthogy ők könnyűzenét, meg diszkóba, acid és könnyű drogok, olykor nehézfiúk. Persze ne gondolkodjunk sommásan, hangzik az ellenválasz, Major Tamás idején sem volt mindenki „huligán”, s ma sem minden arany, ami fényes, legyen bármily megtévesztő is a látszat. Hinni és tapasztalni azonban két különböző dolog.
A Kötéltánc című antológia enged közvetlenül tapasztalni. Megtapasztalni, hogy a költészet haláláról makacsul keringő kósza hírek egyelőre koraiak. S a társaság, a közösség haláláról keringő hírek is törlendők a holnapi lap halálozási rovatából.
E kötet genezise legalább annyira érdekfeszítő, mint maga a mű. Tulajdonképpen egyetemi verstan-szemináriumból kifejlődött irodalmi kávéház termése ez, és tegyük hozzá: nem középiskolás fokon. A szeminaristák előbb-utóbb rájöttek, hogy maguk is költők. A verstanleckék pedig időről időre felolvasásba csaptak át, egy mindenkinek, mindenki mindenkinek. Amennyire örömteli, olyannyira szomorú is a történet, hisz példázza, hogy bár a költészet él, de a tiszta befogadás halott. Aki érdeklődik valami iránt, az maga is szeretné csinálni. Engem mindig lelomboz, amikor a reménybeli olvasó, miután lelkendezve gratulál legújabb opusomhoz, egyszer csak előjön a farbával, hogy tulajdonképpen ő is ír, és tudnék-e ebben segíteni neki. Az is külön történet, hogy nem költők verstant tanulnak, s nem írók olvasnak. A kötéltáncos-történet azonban nem passivity, hanem activity show. Creativus maximus.
Tizennyolc verselő egy kalap alatt. Hogy mind költő-e? Nem valószínű. Hisz amiként a bemutatkozás mélysége is egyenetlen – akad, aki csak egy vers erejéig mutatkozik meg, míg mások tízet, húszat is kifognak az óceánból –, úgy a vízszint, avagy a nívó sem egyenletes. De a nemzedék sohasem élcsapat, ahogy a Titanic, a Bolondok hajója vagy épp a World Trade Center társasága sem a kiválasztottaké. Egy antológia ugyanúgy sors, mint egy hajó, egy nagy ház vagy összedőlni akaró híd.
A sors, amely mind a tizennyolc osztályrészéül jutott, nyilván az adott szó erejébe vetett hit s egyfajta hagyománytisztelet. Ez a hagyománytisztelet a Szepes Erika által mintegy fúgai jelleggel az antológia utolsó harmadába szerkesztett sarkosabb, avantgárdabb egyéniségek ellenére is töretlen, ezek a költöncök – mondjam így, költők, percembereknél messze hosszabb életű versemberek? – immáron nem a határokat feszegetik, nem kívánják próbára tenni a nyelv jelentéstűrő képességét, hanem a határon belül, a nyelv országában próbálnak érvényre jutni. Mondani érvényeset. Érvényesülni. Akár sikerülhet is nekik.
(Kötéltánc. Fiatal költők antológiája. Szerk.: Szepes Erika. Nagy Lajos Alapítvány, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Géniuszok
100 portré a magyar panteonból
Dévényi István
Száz életrajz Janus Pannoniustól Latinovits Zoltánig – ez akár egy tankönyv-kiegészítő, felvételi előkészítő segédkönyv rövid összefoglalója is lehetne. A Rubicon Kiadó millenniumi Magyar Géniusz című portrégyűjteménye azonban lényegesen több ennél. A szerkesztő, Rácz Árpád szerint a könyv a már két kiadást megérő Nagy képes millenniumi arcképcsarnok második kötetének tekinthető, de míg az arcképcsarnok történelmi személyiségeket mutatott be, a Magyar Géniuszban az irodalom, a művészetek, továbbá a társadalom- és természettudományok jeles alkotói szerepelnek.
A száz portré ötven szerzője az életút és az életmű bemutatására vállalkozott. Az írások ismeretterjesztő jellegűek, stílusuk közérthető, olvasmányos. A könyv ennek ellenére nem hétköznapi alkotás, nem egy a hasonszőrű gyűjtemények sorában, s ezt már a kiadvány külseje is igazolja. Bár mérete a lexikonokét is meghaladja, mégis jó kézbe venni. A szerkesztők nemcsak közismert festményeket és felvételeket választottak illusztrációnak, hanem ritkán látható képeket is, sőt alkalmanként még a manapság helyhiány miatt kevésbé divatos, egész oldalas portré eszközével is éltek.
A belbecs természetesen nem marad el a külcsín mögött: az ötven szerző egyéni stílusának köszönhetően a gyűjtemény nem lexikon jellegű. A tematikai arányok a magyar kultúra irodalom-központúságát tükrözik – s ez a szerkesztők bevallott szándéka is –, hiszen a kiadványban e területet huszonkilenc alkotó képviseli. Érdekesség, hogy néhány portré nem csupán egyetlen személyiség, hanem apa, fiú, testvérpár vagy valamely szakmai együttműködés szereplőinek bemutatása, így a kötet valójában nem száz, hanem száznyolc híresség – többek között Bakfark Bálint, Szenczi Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Wartha Vince, Marek József, Bay Zoltán, Erdős Pál – életútját követi nyomon.
Hogy a válogatás mennyire bonyolult feladat lehetett, azt jól mutatja a Magyar Géniusz készítőinek bejelentése, miszerint készül a következő kötet a honi geográfia, az ásványtan, a csillagászat, a technika, a biológia, a kémia, az orvostudomány, a matematika, a pszichológia, a régészet, a muzeológia, az állam- és jogtudomány, a gazdaságpolitika, a közgazdaságtan, a történettudomány, a filozófia és bölcselet, a nyelvészet, az irodalomtörténet, a zeneművészet, a film, a színház és a fotózás jeles képviselőinek portréival.
(Magyar Géniusz. 100 portré a magyar panteonból. Rubicon Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 9450 forint)

Börtönszag
Beszélgetés Bodor Ádámmal
Major Anita
„Abban az életkorban kerültem rács mögé, amikor az embernek egy életre szóló érvénnyel kialakul, megszilárdul a morális szemlélete, értékrendje. (…) Ez jelölte ki életpályámat, jórészt sorsomat” – vallja Bodor Ádám, mégsem börtönregényt olvashatunk. A Balla Zsófia tartózkodó kérdéseivel megszakított interjú inkább monológ: töprengés a kelet-európai abszurditásról, frusztrációról, erkölcsi válságról, diktatúrákról, túlélési stratégiákról. Arról a világról, amelyben megtörténhet, hogy néhány tizenéves fiatalember Illegális Kommunistaellenes Szervezetté alakul, s azt tervezi – egy kiváló krimit lekoppintva –, hogy fagyasztott kígyóméreg-lövedékkel kivégzi Nagy és Barkas elvtársat. 1952. május 1-jére virradóra pedig teleszórják Kolozsvár utcáit a „vörös kutyák” ellen izgató, játéknyomdával készült, jórészt vécépapírra nyomtatott cédulákkal. Ezek a tizenhét éves fiúcskák a börtönben ébrednek és eszmélnek. Két év múlva a szabadulás is kelet-európai mese: 11 centiméterrel magasabban, teljes körű rehabilitáció ígéretével léphetnek vissza az életükbe. Azaz csak léphetnének, ha nem áradna belőlük a börtön szaga.
A valóság és a fikció e sajátos átjárhatósága a talányos bodori nyelv alapja. Írónk finoman kódolt kommunikációs módszert hozott létre, s az esztétikum útvesztőibe csalogatott politikai cenzúra ezzel nem tudott mit kezdeni. Bodor világos, szellemes, kritikus és önironikus vallomását üzenetértékű gondolatokkal zárja: „Úgy nőttem fel, hogy kálvinista létemre számon tartottam, mikor harangoznak a pápistáknál, a lutheránusoknál vagy az óhitűeknél, és amióta csak emlékszem, ez mindig a gazdagság érzésével töltött el.” De illúziói sincsenek: „Egymás érdekeinek, értékeinek megbecsülése, kölcsönös tisztelete csakis harmonikus, egzisztenciális és morális viszonyok között lehetséges” – mondja a két irányban is elvágyódó, áttelepült erdélyi magyar író.
(Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Magvető Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1790 forint)

Festő Freud-masinával
A Dalí-életmű
Margittai Gábor
Kedvenc hőse Don Quijote. Árad belőle a kobaltkék spanyol miszticizmus. Ő az első fenékfestő a festészet és az emberi fenék történetében. Szórakozásból néha leköpi anyja képmását. Húgát bosszúból csak hátulról festi, szexlapok pózában, mint akit saját szüzessége gyaláz meg. New Yorkban szétzúzza belülről egy áruház kirakatüvegét, s a bámészkodókra borítja a kiállított kád tartalmát, mert installációit megbolygatták. Önreklámozó botrányok éltetik, fél szemmel (vagy mindkettővel) mindig a médiát figyeli-csábítja. Életének, életművének legbanálisabb kérdése, hogy minden nyárspolgári szabálynak, esztétikának fittyet hányó, megkésett dandy volt-e, avagy dörzsölt, a parvenü sznobériáját meglovagoló, blöffgyáros kismester.
Salvador Dalít, a lágy órák, égő zsiráfok, mankók, katalán szirtek és húsnyúlványok festőjét mutatja be a Vince Kiadó monumentális kiadványa. Gilles Néret kissé zsurnalisztikusan csapongó, jobbára Dalí bombasztikus kiáltványaiból, kiszínezett önéletrajzaiból, barátok (és ellenségek) visszaemlékezéseiből tallózó szövege inkább a gazdagon áradó képanyagot illusztrálja. Fárasztó, lenyűgöző, szuggesztív vizuális élmény a kötet, annak az ívnek a követése, amint Dalí végigzongorázva az avantgárd izmusain, összerúgva a port a szürrealizmus alapítóival és famulusaival, hol a hiperrealizmussal, hol a misztikus-vallásos festészettel, hol a legmodernebb holográfiával kokettálva újrafogalmazza a művészettörténet alapműveit. Magát a művészettörténetet fordítva ki önmagából, feltárandó a látszólag ártatlan és ártalmatlan képek mögötti perverz, olykor nekrofil, ám mindig az irracionális értelmét ostromló erotikát. Vaginák, falloszok hemzsegnek Dalí túlvilági tájain, monomániásan ismétlődve, színtiszta szürrealista-freudista esszét és analízist formálva, absztrahálva egy-egy festményéből. Dalí mindig törekedett arra, hogy sokszorosan lekörözze magát. Ma is sokan élnek azúros perspektíváiból, szétfolyó, paranoiás húskígyóiból. Amint ő mondta: „Valamennyi festő közül én vagyok a legnagyvonalúbb, aki állandóan fogyasztásra ajánlja saját magát, és így táplálja a legízletesebb eledellel korát.”
(Robert Descharnes–Gilles Néret: Salvador Dalí. A festői életmű. Taschen – Vince Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 12 000 forint)

Énekek éneke
Ősz Ilona illusztrációi
P. Szabó Ernő
A szerelmi költészet gyöngyszemének, az Ótestámentum egyik legszebb, legemberibb fejezetének, a testi szerelem szavaiba burkolódzó hitvallásnak és az égi szerelem himnuszának egyaránt nevezik az Énekek énekét. Salamon király számtalanszor elemzett, sokértelmű himnuszában egyetlen dolog változatlan marad: a verssorok képi gazdagsága, amelynek köszönhetően az olvasó több ezer évvel az Énekek éneke megszületése után is maga előtt látja a bibliai tájat és a szereplőket. Nagy kihívás a mű a képzőművészeknek is; kevés alkotás van, amely olyannyira magában hordozná a kudarc lehetőségét, mint éppen ez.
A mű legújabb rajzi megközelítései közé tartoznak Ősz Ilona 1999-es ceruzarajzai, amelyek az Énekek éneke magyar és angol nyelvű kiadását kísérik (a magyar szöveg Károli Gáspár, az angol King James fordítása), és amelyek elsősorban az alkotó kiemelkedő technikai tudásával hívják föl magukra a figyelmet. A rajzokat készítő Ősz Ilona neve itthon jószerint ismeretlen – noha az Iparművészeti Főiskolát 1968-ban Budapesten végezte el –, hiszen 1976 óta Koppenhágában él. A könyvben közölt biográfia szerint gyakori kiállító, a könyv- és a plakáttervezésben egyaránt tevékeny, színházi munkával is foglalkozó alkotó.
Az Énekek énekéhez készített mintegy húsz rajza sem nélkülözi a teatralitást, a költemény metaforáit, érzékletes jelzőit többnyire a szerelmesek közötti kapcsolat, a testi szerelem mozzanatainak leírása, a szenvedélyesség, az ellenállhatatlan vágy képei váltják föl. Olykor barbár erő, olykor dionüszoszi életöröm, máskor egyfajta panteisztikus teljességvágy jellemzi a rajzokat, egyik-másik azonban szinte átlépi azt a határt, amelyen belül a rajzi virtuozitás és az érzelmi telítettség együttese még hitelesnek tekinthető. A rajzok időnként mintha látványtervek lennének, amelyek a produceri vágyaknak megfelelően minél több nézőt vonzó filmet készítenek elő.
(Énekek éneke. Ősz Ilona illusztrációival. Logod Bt., Budapest, 2001. Ára: 3000 forint)

A Helikon Könyvesház sikerlistája

Ismeretterjesztő
1. A világ képekben – National Geographic 2500 Ft
2. Magyar Géniusz –100 portré a magyar panteonból – Rubicon Kiadó 9450 Ft
3. Autók enciklopédiája – Glória Kiadó 9980 Ft

Szépirodalom
4. Shakespeare összes művei