Könyvesház

Titkos műhely a nácizmus ellen
Teleki Pál nemzetpolitikai szolgálata
Domonkos István
A miniszterelnök a Sándor-palotában titkos politikai szervezetet hozott létre – a Vigh Károly szerkesztésében megjelent könyv bűnügyi történeteket idéz. Miközben Teleki nyilvánosan a korszak követelményeinek megfelelő németbarát irányvonalat követett, a legteljesebb titokban a növekvő náci veszedelemmel, a hazai volksbundista és nyilas propagandával szemben álló tevékenységet szervezett.
A főmunkatárs, Molnár Sándor tanár 1965-ben megírta Teleki Pál titkos tevékenységének és segítőtársai munkásságának részletes történetét, a kéziratot pedig az Országos Széchényi Könyvtár „bizalmas” jelzésű dokumentumai között helyezte el. Vigh Károly könyvében most kerül először nyilvánosságra Molnár kézirata.
Teleki a miniszterelnökség kebelében szervezte meg a Nemzetpolitikai Szolgálatot, amely kifelé szociál- és irodalompolitikai munkát végzett, de valójában a náci német- és nyilasellenes propagandaháború titkos műhelye lett. A szolgálat foglalkozott nemzetiségi és sajtóügyekkel, ifjúsági szervezetekkel, a szórványmagyarság gondjaival, és elősegítette jó minőségű magyar könyvek kiadását és terjesztését. Filléres áron forgalomba hozta a kor kiváló költőinek és íróinak műveit, a magyar irodalom örök értékű alkotásait. Vándorkönyvtár- akciójában az ország egész területén ingyenesen juttatott el értékes irodalmat a vidék népéhez.
Teleki támogatta a korszak két jelentős németellenes művének megjelentetését is: Lajos Iván nagy port felvert „szürke könyvét” és Bajcsy-Zsilinszky Endre Helyünk és sorsunk Európában című írását. Noha német nyomásra be kellett tiltani őket, amíg a hivatali eljárást – lassítva – lefolytatták, volt elég idő a kiadványok célba juttatására.
Mindenkinek ajánlom a Teleki Pál életének ismeretlen fejezeteit bemutató művet, aki kedveli az izgalmas, régi titkokat feltáró olvasmányokat.
(Ismeretlen fejezetek Teleki Pál életéből. Szerk.: Vigh Károly. Századvég Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1008 forint)

Küzdelmek könyve
Füst Milán-filozófia történetekben
Ferch
A XX. század irodalmának legendás alakja, akinek esztétikai előadásaira bölcsészek, „dögészek”, azaz a természettudományi kar hallgatói, leendő orvosok és képzőművészek tódultak, az utóbbi évtizedben kezd szélesebb körben ismertté válni. Szépirodalmi munkáin kívül ma már teljes terjedelmében olvashatjuk kalandos sorsú Naplóját is, amely „az önmagával való viaskodás, kívánságok, óhajok, félelmek” tárháza, s foglalata Füst Milán filozófiai, természettudományi és esztétikai elmélkedéseinek. „Minden megvan benne, amit negyven év óta érzek és gondolok az életről általában” – írta róla maga a szerző 1942-ben Fülep Lajosnak. Ugyanezen mondattal ajánlhatjuk azt a kötetet, amely rendkívüli olvasmányélményként, ezernyi kis történettel tanít minket önmagunk és a világ megismerésére.
A Füst Milán-életműsorozat új kötetében Hábi- Szádi, a keleti mágus mesél fiának, Tahtúrnak. A múlt század filozofikus Ezeregyéjszakájának is felfogható kötetben megannyi megindító vallomás sorakozik mindarról – megőrizve a Füst Milán által használt helyesírást –, amit tudnunk kellene ahhoz, hogy jól eligazodjunk a világban. „Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható… No, de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz” – tanítgat finom (ön)iróniával Füst Milán. Olyan ember sorait olvashatjuk, akinek „a gondolkodás szenvedélyes szükséglet”. Olyan emberét, aki akkor is gondolkodik, ha gondolatainak „semmi kézzelfogható eredménye nincs”. Megállapításainak „nagy része is olyan, hogy nem derül ki belőlük például ilyesmi, hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük… Például az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát”. Feltéve, ha jól odafigyelünk. S nekünk lenne jó, ha tudnánk figyelni rá.
(Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 2800 forint)

Beteg kor
A kádári gondolatrendőrségről
Kő András
Vannak könyvek, amelyektől kisimul az arcunk és kérdéseinkre választ kapunk; mások feleletet provokálnak vagy gondolkodóba ejtenek; így is, úgy is segédeszközei az életnek. Fogódzók. Aztán vannak könyvek – most már egyre nagyobb számmal –, amelyek ökölbe szorítják a kezet. Kiszely Gábor Állambiztonság 1956–1990 című kötete ilyen. A törvénytelen, erkölcs nélküli rendszer tükörképét vetíti elénk a színfalak mögül, belső mechanizmusát leplezi le. Pontosabban: kibeszéli. Amiről tudtunk, amiben benne éltünk, de amivel pontról pontra most újfent szembesülhetünk: az Államvédelmi Hatóság átalakulásával, a politikai gyilkosságokkal, a Nagy Imre-ügy koncepciójával, az egyház elleni hadjárattal, az ügynökhálózat kiépítésével, a gondolatrendőrség bevetésével. És felsorakoznak a tények, amelyek rávilágítanak Kádár János ördögi rendszerére: 1957 nyarán például 40 ezer ember volt őrizetben; 1960 novemberében a politikai rendőrség lesújtott a békepapi dominanciát elutasító személyekre; 1963 szeptemberében a II. vatikáni zsinat második római ülésére, a hivatalos magyar küldöttség mellett népes ügynöki delegáció is ,,benevezett” (a sport világversenyein sem volt másképpen); 1973 júniusában Ilia Mihályt, a Tiszatáj akkori főszerkesztőjét vették célba – és lehallgattak boldog-boldogtalant. (A ,,poloskák” elhelyezésének módszere sem volt hétköznapi!) Vajon hányan sejtették az áldozatok közül? – teszi fel a szerző a kérdést, aki végig visszafogottan elemzi a pokoli mechanizmust, miközben az olvasó már az asztallapot veri. A BM III/4-es osztálya még 1989 májusában is napi átlagban 370 telefon- és szobalehallgatást végzett.
A könyvet lezáró Végjáték című fejezetben írja a szerző: ,,... a politikai rendőrség fenntartotta diktatúrába rokkant bele úgy az ország, hogy még ma, több mint egy évtized múltán sem heverte ki; igaz, ez utóbbi hiteles statisztikák híján csupán lélektanilag mutatható ki.”
Jó, hogy Kiszely Gábor az ÁVH története után megírta ezt a könyvet is, és segít tájékozódni közelmúltunkban. A Kádár-éra híveinek pedig egy ma élő amerikai költővel – John Ciardival – üzenek: ,,Aki tisztel egy beteg kort, megveti az örökkévalóságot.”
(Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956–1990. Korona Kiadó, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Fez óvárosától a régi Quebecig
A világ kincsei
Rácz J.
Szörnyű a világ, ha a napi híreket hallgatjuk. Gyönyörű és káprázatosan gazdag viszont, ha arra gondolunk, mennyi mindent kaptunk a természettől, s milyen remekeket alkotott emberkéz. Aki békés élvezetekre vágyik, lapozzon bele A világ kincsei – Az emberiség öröksége sorozat albumaiba. A most megjelent második kötetben – hasonlóan az elsőhöz – csodák tárulnak elé, több száz azokból a műemlékekből, tájakból, melyeket följegyeztek az UNESCO világörökség-listájára. A sorozat abban a sorrendben mutatja be világörökségünk darabjait, ahogyan azzá nyilvánították őket. Ezúttal Fez óvárosától Québec történelmi kerületéig kalauzolnak bennünket szóval és képpel neves írók, tudósok, publicisták, kiváló fotósok. A dokumentumértékű felvételek és a hiteles magyarázó szöveg történelem előtti korokba, turistautakkal sohasem érintett helyekre vezeti az olvasót. Elénk tárul például az Indus folyó deltája Tatta romjaival és a holtak városával, az iszlám legnagyobb kiterjedésű temetőjével. Megismerhetjük a Szenegál-folyó mentén lévő Djoudj madárvédelmi területet, amely ötezer rózsás pelikán otthona, bepillanthatunk a Kentucky állambeli Mamut-barlang föld alatti mesevilágába, amelyben Herkules oszlopait, Salamon király templomát, esketési oltárt formálnak a cseppkövek. Eljuthatunk az algériai Dzsemilába, ahol jelentős római romokra bukkantak. Itt áll ma is a 216-ban épített diadalkapu, melyet Caracalla – a későbbi Marcus Aurelius Antonius római császár – tiszteletére emeltek. S félretéve a filmek és regények sztorijait, hiteles képet nyerhetünk az Amerika régészeti fővárosának nevezett perui Cuzco történetéről, az inka birodalom műemlékeiről.
(A világ kincsei – Az emberiség öröksége 2. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Vinkler László, a gondolat lírikusa
P. Szabó Ernő
Vannak városok, tájak, amelyeknek „festője van”. Egry József a Balaton, Szőnyi István a Dunakanyar festője volt, Tornyay János Hódmezővásárhelyé, Koszta József Szentesé. Vinkler László neve elszakíthatalanul kötődik Szegedhez, róla mégsem mondta talán soha senki, hogy a város festője. Ő volt „a” festő a városban, ő volt Vinkler, s ha valaki a hatvanas-hetvenes években kimondta ezt a nevet, mindent kimondott, amit művészetről akkor és ott mondani lehetett. A tájhoz hozzálaposodott, a szocialista művészetideológia korifeusai által olykor még a Tisza-parti löszbe jól bele is döngölt „realizmus” időszakában azt a nyitottságot, azt az egyetemes tudást képviselte, amelyet a Lajtán túl alanyi jogon kapott meg minden korban a polgári társadalmak művésze.
Jelentős művész volt Vinkler László (1912–1980), és talán még jelentősebb művészetpedagógus. 1947 óta, amikor megszervezte a szegedi tanárképző főiskola rajz- és művészettörténet tanszékét, tanítványok százai kerültek ki a szárnyai alól. A művész Vinklerrről azonban méltatlanul keveset tudott az utókor. Mostantól, köszönhetően Muladi Brigitta könyvének, valamivel többet tudhat. Főként a pálya utolsó két évtizedéről, lévén, hogy az elemzések, reprodukciók elsősorban ennek az időszaknak a munkásságát reprezentálják, de néhány reprodukció és a rövid életrajzi áttekintés sejteti azt is, hogyan érkezett el a művész ahhoz a ponthoz, amikor saját hazájában is prófétává válhatott.
A római, párizsi, szicíliai élmények formálta, az Aba Novák-féle monumentalizmus és a pollocki akciófestészet iránt egyaránt nyitott Vinkler László művészete ugyanis egészen az ötvenes évek végéig csak a „tűrt” kategóriába tartozhatott. Ma már elképzelni is abszurd: az eklektikusnak ítélt kiállítást a Művelődési Minisztérium bemutatni sem engedte, sőt az alkotót a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségéből is kizárták. Az idő azonban őt igazolta. A rehabilitáció tíz évvel később, hatvanadik születésnapján érkezett. Gyűjteményes kiállítást rendeztek szülővárosában, ahol a volt évfolyamtárs és barát, László Gyula köszöntötte „a gondolat lírikusát”. Munka közben érte a halál. Az állványon maradt befejezetlen kép szélén ez a mondata olvasható: „A tigris széttépheti a pegazust, a kecske lelegelheti a babérágat, a költő mégis felmegy az Olümposzra.”
(Muladi Brigitta: Vinkler László. Művészetért, Oktatásért Alapítvány, Szeged 2001. Ármegjelölés nélkül)