Könyvesház

A diktátor lelép
Pünkösti Árpád Rákosi bukásáról
(Timár Sándor)
Pünkösti Árpád nem történész, hanem újságíró, de láthatóan történészi alapossággal igyekezett dokumentálni állításait monumentális Rákosi-életrajzának harmadik kötetében. A könnyedebb stílus az úgynevezett politikai életrajz műfajában megengedett, sőt a kiadók megkövetelik. Az egyik ilyen elem a korszak komorsága ellenére bőven termő fekete humor, amelyből gyakran merít a szerző.
Ennek ellenére, amikor a Politikai Bizottság (PB) vagy a Központi Vezetőség (KV) 1953–55 közötti üléseiről szóló hosszadalmas és ismétlődő leírásokat olvastam, azon gondolkodtam, vajon hogy rágja át magát a fiatalabb nemzedék (az 50 év alattiak) ezen a részen. Számunkra, akik fiatalon, de tudatosan éltük át ezt az időszakot, rendkívül izgalmas a folyamat leírása, amely láthatóvá teszi a pártelit bizonytalanságát, gyávaságát, az állandó Moszkvára kacsingatás politikáját, a szovjet PB ingadozásait a desztálinizáció és az ortodoxia között, és az ebből következő, teljesen elhibázott káderpolitikát. Nyomon követhetjük, miként válnak Rákosi számára egyre nyomasztóbbá az 1953 előtt elkövetett törvénytelenségek rendezésére irányuló igények (a rehabilitáció). Mivel a moszkvai vezetők tudják, hogy a legsúlyosabb ügyek (a Rajk-ügy, a tábornokok perei) Sztálin sugalmazására vagy jóváhagyásával történtek, és néhányuk maga is asszisztált a „tervezésben”, nem követelhetnek alapos számonkérést. A pártvezetés megszólalásra jogosult tagjai időnként mégiscsak „felvetik a kérdést”. Rákosi igyekszik mindent a börtönben ülő Péter Gáborra és a halott Berijára fogni, majd odadobja koncként Farkas Mihályt, aki közben (átmenetileg) Nagy Imre mellé állt.
Eközben folyik az 1953. júniusi programmal nagy népszerűségre szert tett Nagy Imre kiszorítása a hatalomból. A börtönökből igen lassan engedik ki az ártatlanul elítélt pártvezetőket (1954. július: Kádár, Kállai, Haraszti, Donáth stb.), a szocdemeket zömében csak 1956-ban. Nagy Imre leváltása (1955 márciusa) után úgy tetszik, Rákosi megússza a felelősségre vonást, de ekkor, mint egy drámában, baljós mennydörgés hallatszik, és bekövetkezik a fordulat: Hruscsov és Bulganyin 1955 májusában elmennek Canossát járni Titóhoz, aki nem hajlandó ad acta tenni a Rajk-ügyet meg a „láncos kutyázást”. Sztálin „legjobb magyar tanítványának”, a javíthatatlan strébernek – aki a Rajk-perrel tálcán vitte a „bizonyítékot” Sztálinnak arról, hogy a jugoszláv párt tulajdonképpen az amerikaiak ügynöke – így nyújtotta be a számlát a történelem. A szovjet PB egyelőre nem akar tisztáldozatot hozni, de ez a helyzet nem sok jót ígér Rákosinak. Közben lázadozik a sajtó, mozgolódnak az írók, folytatódnak a kizárások a pártból, a lapbetiltások, de hát ezek már nem túl hatékony módszerek az ellenzéki hangok elhallgattatására.
A döntő csapást mégiscsak a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa adta meg, ezután Rákosi már folyamatos defenzívába kényszerült, a szűkebb pártvezetőség köréből egyre többen nyíltan követelték távozását.
Jellemző módon a szovjet vezetés még ekkor sem szánta el magát a változtatásra. Szuszlov júniusban még megerősítette Rákosit, és a KV engedelmesen bólintott, ámde ekkor Péter Gábor a börtönben őszinteségi rohamot kapott, és egy levélben megírta, hogy valamennyi nagyobb büntetőügyet Rákosi irányította. A levél valahogy elkerült több vezető pártszervhez, lenyelni nem lehetett. Ekkor megjelent Mikojan, rábeszélte Rákosit a lemondásra, amire a KV megint engedelmesen rábólintott, és elfogadta Gerő jelölését az első titkári posztra, s ez döntő eleme lesz az 1956. októberi forradalomnak.
A könyv erénye, hogy egy-egy eseményhez kapcsolódva megszólaltatja a – több-kevesebb ismerettel rendelkező – szem- és fültanú pártfunkcionáriusokat. Pünköstinek a megírás időpontjában már rendelkezésére állt Rákosi önéletleírása, amely – mint a részletekből kiderül – szinte teljesen használhatatlan a tények vagy összefüggések megvilágítására, legfeljebb a szerző önkritikájának hiányára világít rá.
1957 után az MSZMP vezetésének egyik féltve őrzött titka volt a Rákosi-ügy kezelése. Pünkösti részletesen tárgyalja ezt az időszakot, nemcsak felszabadított iratok, hanem rokonok, Rákosival személyes kapcsolatba került emberek beszámolóit is felhasználva. Tudom, az olvasók közül sokan úgy gondolják, hogy Rákosi számára semmilyen büntetés nem lett volna elég súlyos az általa elkövetett bűnök miatt. Szerintem bűnhődése stílszerű volt, ha nem is arányos. Azzal bűnhődött, amivel vétkezett: a politikával. Tizennégy évig tartó száműzetése alatt szakadatlanul küzdött azért, hogy bekapcsolódhasson a politikába, és visszatérhessen Magyarországra. Számtalan beadványt, kérvényt juttatott el a szovjet párt különböző szerveihez, néha megjutalmazták egy szanatóriumi beutalással, néha megbüntették egy még távolabb fekvő kényszerlakhellyel, de a hatalom és Magyarország közelébe már nem engedték.
Végül fel kell tenni a kérdést: miért Rákosi? Miért ő lett a vezetője a Magyar Kommunista Pártnak? Kiválasztásában nyilván szerepet játszott a perének és börtönbüntetésének nyomán kialakult nemzetközi ismertsége, az, hogy kiadatása után kiválóan illeszkedett be a sztálini politikai játéktérbe. A döntő szót nyilván Sztálin mondta ki – mint a többi jövőbeni népi demokrácia vezetőjének esetében –, és nyilván alkalmas eszköznek látszott a szovjet politika feltétel nélküli kiszolgálásához. Tovább színezni a képet, hogy a Rákosi köré 1945 után szerveződött mag, az úgynevezett quadriga tagjai valamennyien zsidó származásúak voltak, holott, mint azóta dokumentálható is, Sztálinnál ebben az időben már jelentkeztek a később fóbiává terebélyesedő antiszemitizmus csírái. A kommunisták egyik kedvenc szava a provokáció volt, amelyen azt a magatartást vagy cselekedetet értették, amely az ellenfél rejtett szándékait felszínre hozza, és ezáltal leleplezi. Nem hiszem, hogy Sztálinnak ez lett volna a szándéka, talán nem ismerte eléggé a közelmúlt magyar történelmét, mindenesetre a választása hosszabb távon magában hordozta újabb súlyos konfliktusok lehetőségét.
Történészek által is hangoztatott érv, hogy Rákosi és a hatalmi mag magatartásában nem játszott szerepet „zsidó mivoltuk”, hiszen valamennyien ateisták voltak. Ez igaz, azonban akik ezt hangoztatják, elfelejtkeznek – talán szándékosan – a társadalmi meghatározottságról. Régóta szociológiai és politológiai közhely, hogy a munkásmozgalom vezetői között igen sok volt a zsidó származású. Az ok igen egyszerű: az évszázadokig üldözött, elnyomott zsidóságból kiemelkedő értelmiségi réteg minden olyan mozgalomhoz csatlakozott, amely a fajok megkülönböztetése ellen harcolt, és az emberek egyenlőségét hirdette, s ezt politikai, ha kell, forradalmi úton is hajlandó volt megvalósítani. Ettől még az európai szociáldemokrácia, de a kommunizmus sem lett zsidó mozgalom.
Rákosiék mindenesetre 1948 és 1953 között úgy garázdálkodtak, mint egy idegen hatalom helytartói, minden lényeges kérdés eldöntését Moszkvától várták, vagy annak szellemében cselekedtek. Sztálin legjobb magyar tanítványa a saját pártján belüli öldöklésben is kimagaslott, ismereteim szerint az úgynevezett népi demokráciákban a magasabb pártvezetők közül itt végezték ki a legtöbbet (28 fő), és itt osztották ki a legtöbb börtönbüntetést is. (Természetesen csak az ártatlanul elítéltekről beszélek.) 1953 tavaszán még Moszkvában is szóba került az erőltetett iparosítás, a parasztság megnyomorítása, a rengeteg büntetőeljárás, és ez csak gyenge visszfénye volt annak, amit a magyar nép 1949 és 1954 között megélt.
Rákosit végül is a Rajk-ügy nyomta ki a hatalomból, de jellemző módon három évig tartott, míg a szovjet vezetés elszánta magát a leváltására. A könyvben idézett dokumentumokból és visszaemlékezésekből kiderül, hogy a Sztálin alatt kontraszelektált pártvezetőség képtelen volt egyértelmű döntéseket hozni. Miután az önállóságot mutató Beriját eltávolították, az óvatoskodás, a határozatlanság és a különböző klikkek harca Rákosi malmára hajtotta a vizet. Ha 1953–54-ben Rákosit meg a quadrigát eltávolítják a hatalomból, és a Nagy Imre – Kádár János tandemmel váltják fel, nagy valószínűséggel elkerülhető lett volna 1956.
Utóirat. Valamikor az 1970-es évek végén észrevettem a Farkasréti temető feltűnő helyén, egy urnafülkén Rákosi nevét. Először hihetetlennek tartottam, hogy ilyen frekventált helyen őrzik a maradványait, lehetővé téve bizonyos szintű véleménynyilvánítást. Ezután kíváncsi lettem, mi történik. Néha ugyan virágot is lehetett ott látni, a legtöbbször azonban idézésre nem alkalmas megjegyzéseket, sőt a nem éppen illatos megemlékezés nyomait lehetett felfedezni a táblán. Gondolom, a véleménynyilvánítás e formáinak megakadályozására az urna egy idő után eltűnt.
(Pünkösti Árpád: Rákosi bukása, száműzetése és halála, 1953–1971. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001. Ára: 2500 forint)

Jászi Oszkár naplója
(Keresztes Lajos)
Rendkívül értékes dokumentumot tett elérhetővé a szélesebb közönség számára az MTA Történettudományi Intézete Jászi Oszkár 1919–1923 közötti naplójának kiadásával. A napló a nemzetiségi miniszteri posztról történt lemondását követő harmadik napon, 1919. január 21-i budapesti bejegyzéssel kezdődik, és Amerikába utazása előtt, 1923. augusztus 3-án Bukarestben ér véget. A kötet érdekes adatokkal gazdagíthatja az antantmegszállást, a Tanácsköztársaságot, forradalmat és ellenforradalmat átfogó, sorsfordító időszakról kialakult képünket.
Nem könnyű olvasmány a napló, mivel a súlyos neuraszténiával és depresszióval küzdő Jászi feljegyzéseinek legterjedelmesebb része magánéleti kuszaságokkal, szerelmi és családi konfliktusokkal foglalkozik, s az emigránsléttel együtt járó nehézségek – lakáskeresés, filléres pénzügyi gondok – felett kesereg. Jászi bepillantást nyújt a bécsi magyar emigráció pletykákkal és intrikákkal terhes világába, gyakran maga is hitelt adva a legmeglepőbb – például Károlyiné kokainos kicsapongásairól szóló – szóbeszédnek. Sok érdekes részletet tudhatunk meg többek között a hadügyminiszterként, később Belgrád fizetett ügynökeként tevékenykedő Linder Béláról. Sajnos Litván György értékes, az eseményeket a naplóíró szemszögéből láttató bevezetője szó nélkül átsiklik Jászi antiszemita megjegyzésein.
Sokat elárul a szerző érték- és érzelemvilágáról, hogy az elcsatolt területek településeiről gyakran mint Bratislaváról, Clujról, Novi Sadról stb. szól, sőt szülővárosát is Carei Mareként említi. Jászi gondolkodását az a tény is jellemzi, hogy a dualista Magyarország nemzetiségi viszonyainak kérlelhetetlen kritikusa szinte egyetlen szóval sem említi az utódállamok kisebbségellenes intézkedéseit, a magyarok és zsidók elüldözését, vagyonukból történt kiforgatását. Furcsa érzés azokat a sorokat olvasni, amelyekben belgrádi és bukaresti politikusokkal együtt bátran bírálja a budapesti úri betyárokat, vagy román és szerb tisztekkel ítéli el a magyar feudális urak vadállati kegyetlenségét. A kisantantállamok állapotának bírálata szinte kizárólag a személyes nehézségekre – piszkos szállodákra, túlzsúfolt vonatokra – korlátozódik, illetve arra az esetre, hogy Belgrád vagy Prága késlekedett az emigrációnak szánt honoráriumok átutalásával. Szinte komikus olvasni a Károlyi család „hősiességéről” írott sorait, a „grófnő főz, takarít, ő vizet és szenet hord, cipőt tisztít. Ez a heroizmus engem egészen megszégyenít. Ezt én nem bírnám.”
A felvidéki magyaroknak csekély vigaszt jelenthetett, hogy Seton-Watson elégedett volt a helyzetükkel. Jászi kiáltó egyoldalúsága nehézzé teszi annak feltételezését, hogy más szempont is motiválhatta politikai tevékenységét a hatalom mindenáron való akarásán túl.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Jászinak a korábbi kormányzat tevékenységének kritikájából az 1918. novemberi fegyverszünettel kapcsolatban mindössze erre a megjegyzésre futja: „Utólag egészen kísértetiesen hat az a lázas nyomás és félöntudatlanság, melyben cselekedtünk.” A társadalmi bázis nélküli, értelmiségi utópiát kergető Károlyi-csoport azonban nem bízott a királyra felesküdött tisztikarban, és tartott az alapvetően konzervatív beállítottságú, döntően paraszti származású magyar katonáktól, ezért csak az antanterőktől várhatta uralmának megszilárdítását. Jórészt ezzel magyarázható, hogy a figyelmeztetések ellenére aláírták a belgrádi fegyverszünetet, és mindig meghajoltak az antant újabb és újabb követelései előtt.
Érthető, hogy Prágának, Belgrádnak és Bukarestnek megérte az emigráció támogatása, hiszen saját erejükből képtelenek lettek volna 1918–1919-ben Magyarország megszállására. Az akkor magas harcértékű és a szülőföldjüket védeni kész magyar csapatok eredményesen szállhattak volna szembe a jól védhető történelmi határokon átszivárgó, szedett-vedett ellenséggel. A Károlyi-csoport távozása után információkat szolgáltatott a kisantantnak, és érvekkel látta el Magyarország-ellenes propagandáját. Ez az az időszak, amikor – Jászi kiterjedt munkásságának is köszönhetően – a nyugati tudományosság megtelik a dualista kor, majd a Horthy-korszak egyoldalú, máig visszhangzott, megkérdőjelezhetetlen kritikájával.
Amint a magyarországi helyzet konszolidálódott, és a kisantantnak is sikerült stabilizálnia foglalásait, úgy csökken Jásziék politikai súlya, s úgy válik egyre elkeseredettebbé a naplója. Hiába próbálja meg a királypucscsokat vagy éppen a baranyai kérdést arra felhasználni, hogy Magyarország elfoglalására biztassa a kisantantot. Jászi 1923-ban kiégett, egykori támogatóitól megtagadott politikus, aki nem akarja vagy nem tudja tudomásul venni, hogy csak eszköz volt az antant politikusainak kezében.
(Jászi Oszkár naplója, 1919–1923. Sajtó alá rendezte Litván György. Kiadja az MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2001. Ára: 1650 forint)

Régi dicsőségünk
A magyar festészet aranykora
(Fehér Béla)
Ha ezer magyar embert megkérünk, mondjon egy ismert magyar festőt vagy festményt, túlnyomó részük XIX. századi alkotót vagy alkotást fog megjelölni. Munkácsy Mihályt, Székely Bertalant, Madarász Viktort, Benczúr Gyulát, Feszty Árpádot… Egri nők, Hunyadi László siratása, A magyarok bejövetele (körkép), II. Lajos holttestének megtalálása, A bujdosó álma, Honfoglalás, Dózsa népe… A XIX. század a magyar művészettörténet, ezen belül a festészet kiemelkedő, és tegyük hozzá, közkedvelt időszaka, ekkor keletkeztek a történelmi táblaképfestészet és a historizáló grafika népszerű darabjai.
A Corvina Kiadó – több száz színes reprodukcióval illusztrált – új kötetében Szvoboda Dománszky Gabriella briliáns esszétanulmánya segít eligazodni a magyar művészettörténet aranykorában, amikor, remekműveket ajándékozva a honnak, diadalra jutott a nemzeti iskola, amely a szabadságharc bukása után, megélve az abszolutizmus korszakát, a régmúlt magyar történelmébe nyúlt vissza témáért. A művek patetikusak, akár diadalról, akár tragédiáról szólnak. A korszak művészeti fellendülését azonban nemcsak a politikai helyzet, a hazafias gondolkodás előtérbe kerülése és a Béccsel való rivalizálás segítette elő, hanem – mivel a polgárosodás századában vagyunk – az is, hogy a közönség érdeklődni kezdett a művészetek iránt, kiállításokra járt, sőt vásárlóként is fellépett. Ugyanakkor az egyházi megrendelők mellett megjelent az állam új mecénásként, igényt tartva például arra, hogy a középületek falát monumentális, historizáló falképek díszítsék (Keleti pályaudvar, Opera, Parlament, Egyetemi Könyvtár, Akadémia…).
1834-ben Pesten megnyílik az első nyilvános kortárs „műkitétel”, azaz képzőművészeti kiállítás (ami 1840-től rendszeressé válik), s 1839-ben a reformkori politikusok kezdeményezésére, a nemzeti egység megteremtésének jegyében megalakul a Pesti Műegylet, amelynek tevékenységét mindvégig (jó értelemben) átszövi a politika. Hiszen a politikusok a művészettől várták, hogy kifejezésre juttassa a nemzeti ideológiát. A Pesti Műegylet működése tette lehetővé a magyar történelmi festészet kibontakozását, míg a patrióta fellángolás másik fészke a Képzőművészeti Társulat, amelynek első tárlata 1863 nyarán nyílt meg. (Az 1864-es kiállítás szenzációja Barabás Miklós A lánchíd alapkőletétele című képe volt, amelyet akkor a mester főművének tekintettek.)
A XIX. századi magyar művészet legnagyobb szemléje végül a millenáris kiállítás volt. Több mint ezer munkát vittek közönség elé, de kiemelkedő mű nem született, jelezvén, hogy a történelmi képek progresszív korszaka véget ért.
(Szvoboda Dománszky Gabriella: Régi dicsőségünk – Magyar históriai képek a XIX. században. Corvina Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 6400 forint)

Gyűlölség és rajongás
A nő a magyar hitvilágban
(Zsohár Melinda)
Szokásainkból az utóbbi néhány évtizedben gyorsan kikopni látszik, de nyelvünk az idők végezetéig őrzi az anya- és nőkultuszt, amely leginkább a keresztény Boldogasszony-imádatban öltött testet. Persze aligha akad mégoly nőgyűlölő társadalom is (vannak ilyenek!), amelynek ősi vallásában, nyomokban megőrződött népszokásaiban ne szerepelne valamely istenasszony, fiat szülő szűz, gyermekét kétségbeesetten védelmező s gyászoló anya, aki megkülönböztetett helyet kap ama nép eszmerendszerében s ezzel együtt nyelvében.
Falvay Károly néprajztudós nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy összefoglalja és közreadja a magyar hagyományokban nyomon követhető női szerep megjelenési formáit, a legszélesebb példakörből merítvén munkájához. Kultúrhistóriai szempontok alapján invitál ártatlan erotikus kalandozásra, midőn a pogány magyarság jelképrendszerét hasonlítja össze más népek hasonló allegóriáival, vagy idézi az ősi költői megnyilvánulásokat szerelemről, teremtésről, fogantatásról, születésről. A virágénekeknek a szószékekről eleget ostorozott sorai olyan finom, szemérmes, mégis vérbő szenvedélyről és szerelemről tanúskodnak, amelyeket nemigen múlhat felül a mai világ nyersesége és szókimondása. A szerző szimbolikai összefüggéseket tár fel a néprajz, a tudomány alaposságával, s a maga által csoportosított példákkal igazolja a menny és a föld, a búzakalász és a mag, a nő és a férfi, a Hold és a Nap kettősségét, kapcsolatát és ellentétét.
A pogány hagyományokat magába olvasztó keresztény magyarság népszokásaiban jelen lévő Boldogasszony mindenható és mindentudó, az évszakok mulandó állandóságában is ezer alkalommal ünnepelendő – derül ki a rítusok szemrevételezéséből. Mindez persze nem akadályozta meg a népeket, így a mienket sem, hogy az erős patriarchalitás következtében egyrészt körülrajongja és imádja a nőt, a Boldogasszonyt, másrészt képtelenül alantas sorba taszítsa a hétköznapok terheit viselő asszonyokat. És mégis: a menyasszony, majd az asszony és anya szerepéhez kötődő játékok, dalok, szokások, a magyar értelmező szótárban öszszeszámlált kifejezések, a szólásmondások, az imádságok éteri tisztaságú strófái mind-mind ugyanarról szólnak: a nőről, aki nélkül nincsen élet, nincs folytatás.
(Falvay Károly: Boldogasszony – A női szerep a magyar hitvilág tükrében. Tertia Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 3600 forint)

Magányhimnusz
Egy Babits-próza kritikai kiadásához
(Margittai Gábor)
Magasztalták az életmű legjobb szépprózájának, a lelki mélyelemzés mestermunkájának. Piszkolták gyáva kurzusműnek, „a zsidó-liberális” szellemiség kiszolgálójának, a babitsi írói ügyetlenség és elvtelenség és homoerotika cáfolhatatlan bizonyítékának. Értették és félreértették „a hiú, úri gőg és faji harc, a szellemi pogromhirdetés kiskátéjának”, avagy: a hótiszta katolikus erkölcs és a mondén, felkapaszkodó zsidó intellektualizmus viadalának. A Timár Virgil fiáról van szó, Babits Mihály bensőségesen szép kisregényéről. A fájdalmasan önvallató lélek- és tudatprózáról, amelyben egyszerre kísért a tudós-aszketikus életforma iránti nosztalgia és e léttel szemben érzett idegenkedő borzongás. Amelyben szűzi ész és hit, hűvös lélekizzás, nárciszi ragyogás, a kényszerű magány sötétje és a választott magány meditatív világossága keveredik.
Hogy mi e mű helyi értéke irodalmunkban, a most megjelent kritikai kiadás pontosabban, árnyaltabban segít meghatározni. A Sipos Lajos példaértékűen alapos és körültekintő gondozásában kiadott kötet nem csupán a Babits-prózát, hanem annak ősszövegét is bemutatja, párhuzamosan közölve a kézirat rekonstrukcióját és a szerzői javítgatásoktól megtisztított szöveget, a legújabb szövegkritikai gyakorlatnak megfelelően. Egyszersmind Babits-Timár alkotói-gondolkodói folyamataira, habozására, teológiai és lélektani alapproblémáira is fényt vetve, olykor jelentős értelmezési fordulatokkal is kecsegtetve. A szövegváltozatok mellett aprólékos keletkezés- és fogadtatástörténeti áttekintést, textológiai elemzést és életrajzi kitekintést is kapunk, utóbbi a kisregény hőseinek, színtereinek életbeli mintáit veszi sorra. A kötet érdeme, hogy helyreállítja az eredetileg háromrészes írásművet, amely 1959 óta, megmagyarázhatatlan okokból, csupán két részben jelent meg. Hogy kiigazítja a temérdek sajtóhibát (a legcifrábbat például: az eredeti „nótázó, pincéző urak” „nótázó pincérnő urakká” romlott a korábbi változatokban). Szaktudós és a Babits-irodalom ínyenc szerelmese egyaránt élvezettel, okulva forgathatja az új kiadást.
(Babits Mihály: Timár Virgil fia. Sajtó alá rendezte: Sipos Lajos. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Az emlékezet feladata
Alain Finkielkraut: A hálátlanság
(Ferch)
A párizsi École Polytechnique ötvenkét éves filozófiaprofesszorának nevét „tucatnyi könyve mellett azok a történelmi közelmúltunk és korunk nagy kérdései körül zajló viták is megkerülhetetlenné tették”, amelyeknek mindig „szenvedélyes résztvevője volt” – hangsúlyozza a most megjelent kötet utószavában Barna Imre.
„A nyelv – minden javak legveszélyesebbike – azért adatott az embernek, hogy tanúsíthassa: azt örökölte, ami ő maga” – idézi Hölderlint Finkielkraut. S azt a témakört járja körbe beszélgetőpartnere pontosan megfogalmazott kérdései alapján, csakugyan magasabb rendű-e a „mi mostani tudatunk az előítéletekkel, kirekesztéssel és bűnökkel teli múltnál, csakugyan „szabadabbak, tisztábban látók és nyitottabbak vagyunk-e”, ha megszabadulunk örökségünktől. Milan Kundera és Bibó István tanulmányai ébresztették rá sok mindenre. Kundera például arra, hogy a nyugat-európaiak által sokáig homogén egységként kezelt Kelet-Közép-Európában – ez a fogalom az ő gondolatrendszerében nem azonos a hagyományos Mitteleuropa-fogalommal – két élesen elkülönülő civilizáció él egymás mellett, s a régió számos baja ebből is származik. A magyar olvasónak különösen érdekesek azok a fejtegetések, amelyek Kosztolányi-élményét írják le. (A Nyugatban megjelent, sok évvel később franciára is lefordított Kosztolányi-tanulmányról van szó: A magyar nyelv helye a földgolyón címűről.) Arról, hogy Kosztolányi Dezső felismerte Antoine Meillet tételeinek tarthatatlanságát. A Collège de France professzora Nyelvek az új Európában című munkájában ugyanis azt írta, Európa fejlődését megbéklyózza „az öröklött Európa és annak őrjítő, bábeli zűrzavara”, s hogy „a helyi rendetlenséget csak a kis nyelvek feláldozása révén lehet felszámolni”. Kosztolányi viszont a sokféleséget és soknyelvűséget már évtizedekkel ezelőtt az eljövendő Európa „egyedülálló erőforrásának” tartotta; ahogy az európai integráció gondolatának letéteményesei is. Az ellene ható „techno-spirituális” szemlélet pedig nem gazdagít, hanem szegényít, egyre kevésbé „nyugati” lesz tőle a világ – állapítja meg a francia filozófus, aki november 13-án este a budapesti Francia Intézetben tart előadást Az emlékezet feladata címmel.
(Alain Finkielkraut: A hálátlanság. Európa Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1400 forint)

A Helikon Könyvesház sikerlistája
Ismeretterjesztő
1. Giorgetti, Franco: Vitorlások és jachtok – Sport- és fejlődéstörténet – Alexandra Kiadó 9980 Ft
2. Albanese, Maria: Az időtlen India
– Történelem, kultúra és művészet a kezdetektől a XIII. századik – Officina ’96 7950 Ft
3. Loire menti kastélyok – Park Kiadó 8500 Ft
4. Korán – A Korán világa – Helikon Kiadó 3600 Ft
5. Zsolnay – Szecessziós kerámiák – Helikon Kiadó 3600 Ft
6. Molnár Gál Péter: A pesti mulatók – Helikon Kiadó 2980 Ft
7. Wacquant, Loic: A nyomor börtönei – A „zerótolerancia” világméretű terjedése – Helikon Kiadó 1280 Ft
Szépirodalom
1. Feynman, Richard D.: „Tréfál, Feynman úr?”
– Egy mindenre kíváncsi pasas kalandjai – Park Kiadó 2900 Ft
2. Bodor Ádám: A börtön szaga – Magvető Kiadó 1790 Ft
3. Smiles, Jake: 1 link – Az első magyar on-line regénypályázat győztese 1490 Ft