Legújabb Zrínyiász

Mára mozgalomjelleget öltött, sőt valóságos divat lett a huszáralakulatok alapítása, a páncélos lovagok ünnepségeken való felvonultatása. Magyarországon lassan minden magára valamit is adó város és falu lovasbandériumokat állít föl, vagy meghív ilyeneket a rendezvényeire valamely közeli településről.

Míg nem is olyan rég úri huncutságnak tartották még a lovaglást is, tilalmak övezték a civil szervezetek működését, és többet tudhattunk meg olvasmányainkból Kun Béláról, mint a honalapító Árpád vezérről, addig ma Kárpát-medence-szerte egyre gyarapodnak azok a szervezetek, amelyek Attila korától a második világháborúig bezárólag történelmi egyenruhás csoportokként idézik fel múltunk egyes korszakait.
Igaz, a katonai hagyományőrzők megjelenése Magyarországon nem kifejezetten a rendszerváltoztatáshoz köthető: már a hetvenes években működött a Haditorna Klub, amelynek tagjai az európai önvédelem elsajátítása mellett huszárbemutatókat is tartottak. A katonai hagyományőrzést mint mozgalmat elindító szervezet, a Történelmi Lovas Egyesület is a nyolcvanas évek közepén alakult. Ám kétségtelen, hogy e szervezetek tömeges méreteket öltő megszerveződése a kilencvenes évek elején kezdődött.
Az elmúlt egy évtized alatt komoly fejlődésen ment keresztül például a lovasíjászat, amely a X. század előtti magyar seregek harci technikáját eleveníti fel, és amelynek sporttá szelídített változatát az a Kassai Lajos dolgozta ki, aki a nem akármilyen hagyományokkal rendelkező japán lovasíjászokat is rendre maga mögé utasítja versenyeiken. A lovagkor megelevenítői is sokasodnak, fegyvereik és felszereléseik tökéletesednek: ők azok, akik újra életet teremtenek megmaradt váraink romjain, s az ő érdemük is lesz, ha egyszer ezeket a várakat – jelentős idegenforgalmi és kulturális feladatok ellátása érdekében – újjáépítik. Említésre méltó csoportosulás a végvári vitézeké is, a kopjás könnyűlovasoké, akiknek elődei valamikor a török ellen értek el jelentős harci sikereket.
Ugyanakkor az igen karakteres, időben nem túl távoli, külsőségeiben és mentalitásában is jellegzetesen magyar katonatípust, a kuruc vitézt csak kevesen idézik meg öltözetükkel, fegyverzetükkel. Bár van ilyen egységük a pápai hagyományőrzőknek, és úgy hírlik, hogy Gyömrőn és Rákóczifalván is összeállt már egy-egy kurucbandérium, de a magyar történelmi egyenruhások létszámát tekintve – ez mintegy 2000-2500 főre becsülhető – jelentéktelennek minősül a számuk. E tekintetben reményre ad okot, hogy a Siklóson és környékén tevékenykedő Tenkes Lovas Sportklub a két év múlva esedékes Rákóczi-évre készülvén erősen „kurucosít”.
A témában jártas megfigyelők számára jól érzékelhető, hogy míg a Kárpát-medence magyarlakta területein túlnyomórészt – mintegy kétharmadában – a költséges lovas katonai hagyományőrzés terjedt el, addig Európa más részein, beleértve a gazdag Nyugatot is, inkább a gyalogsági alakulatok a meghatározók. Ennek okát sokan abban látják, hogy a legsikeresebb magyar eredetű csapatnemnek, a huszárságnak a híre-neve oly jelentős, hogy nemcsak a korabeli európai és tengerentúli nemzetek elismerését vívta ki – méghozzá oly módon, hogy azok többnyire magyar tisztek bevonásával, magyar mintára saját huszárezredeket állítottak föl –, hanem a mai magyar fiatalság szívét is leginkább e gyönyörű katonai viselet dobogtatja meg. Ezért a magyar katonai hagyományőrzők egyre népesebb seregének gerincét a huszárság alkotja. E világhírű csapatnem mai képviselői között is az 1848–49-es szabadságharc korát idéző alakulatok vannak többségben. Hozzájuk viszont szervesen kapcsolódnak a negyvennyolcas honvéd tüzér- és honvéd gyalogosegységek, amelyek a rendszeres csatabemutatók miatt az ellenséges osztrák hadak egyenruháit is beszerezték, mondván, szükség van ellenségre is. A kiegyezés korát leginkább huszárok és zenészek jelenítik meg, míg az első és második világháborús katonai hagyományőrzők zöme gyalogsági, kisebb részben pedig huszár-, páncélos-, kerékpáros-, illetve hadihajósegységekből áll. Említést érdemelnek még a testőralakulatok, amelyek közül egy Mária Terézia idejét idéző lovastestőr- és egy Horthy-kori testőrlövész-alakulat működik. Meglehetősen friss hír, hogy az úgynevezett határkerülő csapatok is bontogatják már zászlaikat.
A határon túli egységek az anyaországiakhoz képest évtizedes késéssel tűntek föl. Először Erdélyben, Kézdivásárhelyen alakult meg a 15. Székely Határőr Gyalogezred, illetve annak hagyományőrző csoportja, majd a környező falvakban is új egységeket hívtak életre. Ma már huszár- és gyalogoscsapatok vannak Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is. A meglehetősen nehéz anyagi körülmények ellenére nagyszabású programokat valósítanak meg anyaországi és felvidéki testvéregyesületeikkel közösen. Ilyen például a csíksomlyói katonai hagyományőrző zarándoklat is; ezen történelmi egyenruhás „seregek” vonulnak végig a székely falvakon egészen a kissomlyó-hegyi nyeregig. Erdélyben nem veszélytelen ez a játék, hiszen nem lehet tudni, hogy a hatóságok vagy a soviniszta csoportok mikor fejezik ki nemtetszésüket. Beszámoltak erdélyi ismerőseim arról is, hogy román nyelvű lapok magyar félkatonai alakulatoknak nevezték a katonai hagyományőrző csoportokat, ezzel riogatva a tájékozatlan többséget. Ilyen eseteken túlmenően azonban nincs tudomásom semmiféle atrocitásról vagy ellenséges megnyilvánulásról. Sőt az itt vázoltak ellenkezőjére a saját tapasztalatomat tudom példaként felhozni. A tavalyi csíksomlyói zarándoklaton magam is részt vettem, és volt úgy, hogy színromán településeken haladtunk át huszárruhában. Utunk során betértünk kiskocsmákba egy-egy italra, ahol nemhogy ellenségesen, de megkülönböztetett érdeklődéssel, nagy barátsággal fogadtak bennünket. A felvidéki csapatok tagjai is hasonló kettősségről számolnak be. Az I. Felvidéki Huszárbandérium vezetőjének, Kurucz Lajosnak az elbeszéléséből tudom, hogy nemrég léptek fel a teljes egészében szlovák ajkú, Nyitra melletti Svatoplukovón egy falunap alkalmával. Örömmel vették tudomásul, hogy a helyiek érezhető szeretettel fogadták őket, s többször is tapssal jutalmazták bemutatójukat. A Felvidéken is népszerű a katonai hagyományőrzés: lovasíjászok vannak Nagyudvarnokon, huszárok vannak Izsán és Párkányban, Szőgyénben pedig újabban honvédgyalogság szerveződött. Ahogy Kurucz Lajos fogalmaz, néha ugyan kiabálnak szlovák nyelvű szitkokat az elsuhanó teherautókból, de ezenkívül semmilyen kellemetlen élményről nem tudnak beszámolni.
Más a helyzet Ausztriában, ahol már lassan ötven éve fellépnek a történelmi egyenruhás alakulatok. Az osztrákok gyakorta rendeznek parádékat és csatabemutatókat is, ahová szép számmal hívnak meg külföldieket. Ők már régóta tudják, hogy a régi egyenruhákban megjelenő „katonák” nem ellenségek, és főleg nem tekinthetők katonai vagy félkatonai alakulatoknak, hanem az európai népek kulturális örökségét sajátos és játékos formában őrző szervezetek. Ennélfogva semmilyen aggodalmat nem okozott az osztrák közéletben az a hír, miszerint Kismartonban megalakult az Esterházy Huszárezred Hagyományőrző Egyesület. Sőt az Osztrák Katonai Hagyományőrző Szövetség – hasonlóan a magyar szövetséghez – felvette őket tagjai sorába.
Ami pedig a magyar szövetséget illeti, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetséghez, amely a legjelentősebb ilyen jellegű orgánum Magyarországon, 72 tagegyesület tartozik, beleértve az erdélyi, a felvidéki, a burgenlandi csapatokat és az Egyesült Államokban megalakult I. Magyar Kaliforniai Huszárezred hagyományőrzőit is. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor várható, hogy a katonai hagyományőrzők e gyűjtőorgánuma néhány éven belül a legjelentősebb magyar társadalmi szervezetek egyikévé válik.

Fülöp Tibor Zoltán („a száguldó huszár”) a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnökségi tagja