engyel földön a nemrég tartott parlamenti választásokon a magát baloldalinak mondó SLD, vagyis a lengyel kommunisták utódpártja és a vele koalícióban induló Munka Unió került hatalomra. Igaz, minden híresztelés ellenére a győzelme nem volt elsöprő és átütő erejű. Sőt: a varsói gyors nem is olyan gyors, és nem is állt és áll meg mindenütt. Krakkóban és vidékén például az egységet felmutatni képes jobboldal győzött.
Egyébiránt a polgároknak mindössze 46 százaléka ment el voksolni, s ennek a 46 százaléknak is csak 43 százaléka adta szavazatát a baloldal jelöltjeire. Szóval, a baloldaliak nem győztek, csak hatalomra kerültek.
Ezen meditálok, midőn Varsó Prága nevű kerületében keresgélem az éppen a választások előtti napokban átadott-leleplezett emlékművet, a szovjet NKVD és a lengyel kommunista titkosszolgálat áldozatainak mementóját. Sivár környék, igazi szocreál stíl. Lakótelep szétváló betonelemekkel és műanyag függönyökkel, mocsokkal. De ezt a kis teret, ahol az emlékművet emelték, igazán takarosra vikszolták. Nem is olyan régen, a hatvanas–hetvenes években börtön állt itt, benne jobbára a rezsim politikai foglyai. Azoknak az áldozatai, akiknek utódai most átvették a kormányrudat. Amúgy az emlékmű szívszorító. Izmait megfeszítő férfialakot formáz, amint éppen a rácsokat s a börtönt feszíti szét. Előtte gyertyák, koszorúk. Mellette óriás kereszt fából.
Kutyát sétáltató férfi kocog mellém. Dünnyög, morog, és közben magyaráz. A lengyelek jó részét nem érdekli már a múlt, sem az emlékezet, sem a tanulság, mondja, aztán köp egyet, és tovább bandukol.
Másnap egy másik lakótelep kockaházának kockalakásában üldögélek. Ez az az otthon, amelyre azt szokták mondani: tipikus közép-európai értelmiségi sors színtere. Az apró lakásban egymás hegyén-hátán a könyvek és a polcok, moccani is alig lehet a bezsúfolt bútoroktól, a parányi térben csöppnyi szabad felület sincs. Orvos–politológus házaspár él itt. A férj, Tomasz Zukowski a varsói egyetem politológusa. Vele beszélgetek a különösnek is mondható lengyel helyzetről. Végül is meghökkentő, hogy éppen Lengyelországban – amely a totalitárius uralom kelet-közép-európai összeomlásának éllovasa volt – váltak sokak számára a reménység hordozójává a kommunisták utódai.
– Mi az, amit a jobboldal rosszul csinált? – kérdezem Zukowski doktortól.
– Hallatlanul nehéz volt, és politikailag is sokba került a sok reform egyidejű végrehajtása – kezdi elemzését. – De ne feledjük, azért torlódott össze annyi reform, mert a korábbi, szintén szocialista–parasztpárti koalíció sorra elmulasztotta megtenni ezeket a lépéseket. De a jobboldali kormányzatnak nem volt hatékony a PR-munkája sem. A kormány ugyanis először azt mondta – és ez volt az első hiba –, hogy a reformok azonnal pozitív eredményt hoznak, holott mindenki tudta, hogy ez nem így lesz. Később pedig nem tudtak megmagyarázni egy sor olyan negatív jelenséget, amely egyébként szükségszerűen alakul ki ilyenkor. Ám végre megkezdték ezeket a reformokat, s ráadásul sikerült visszafordíthatatlanná tenni őket. Pedig ez nem is olyan egyszerű. Az egészségügyi reformmal például sok nyugat-európai országban s az Egyesült Államokban is megpróbálkoztak, mindhiába. Épp csak belefogtak, és abba is hagyták. S említenék még egy, a jobboldali kormányra igen hátrányos körülményt. Nevezetesen azt, hogy a reformokat rendkívül kedvezőtlen médiakörnyezetben hajtották végre. A média jelentős része ugyanis a kormánykoalícióval nem rokonszenvező csoportok kezében van, s ez az informális balközép médiakoalíció a reformokat következetesen rossz színben tüntette fel. Mindebből pedig elég rövid idő alatt negatív sztereotípia alakult ki a kormányról, s ez nyílegyenesen vezetett a vereséghez – mondja Tomasz Zukowski.
Varsóban köd szitál, aztán elered az eső is. Szürkének látszik a város. Pedig már jó ideje nem az. Mágnesként vonzza a külföldi befektetőket, akiknek a nyomában az új irodaháztornyok és bevásárlóközpontok magasodnak. A lengyel középosztály az elmúlt négy-öt évben megvastagodott, mind bukszáját tekintve, mind pedig lélekszámában. Varsó – és egynémely más nagyváros is – egyre nyugatiasabb, európaiasabb külsőt ölt.
A nagy városközpontokon kívül viszont nem ilyen szívderítő a helyzet. A parasztgazdákat bosszantják az emelkedő költségek és a külföldi verseny, s ezért jó részük amellett kardoskodik, hogy Lengyelországot tartsák az Európai Unión kívül. Morgolódnak a munkások is: a szénbányászokat és a fémmunkásokat a nagy leépítések nyugtalanítják. A munkanélküliség tavaly 10 százalékról 16 százalékra szökkent, s a költségvetés hiánya jövőre előreláthatólag ötmilliárd (!) dollár lesz.
A jobboldal vereségét kétségtelenül a rossz kormányzás is okozta. Még fontosabb, hogy ez a jobboldal – a magyarországitól eltérően – rendkívül szétforgácsolt, és hiányoznak a karakteres politikusok. S mintha maga a jobboldali politika is nemegyszer megragadt volna a múltnál. Pedig az embereket Lengyelországban is mindinkább a jelen megannyi gondja és a biztató jövőkép érdekli. Ehelyett fantáziátlan és perlekedő politikai erőket láttak maguk előtt, amelyek még azt sem tudták, valójában mi is köti össze őket.
– Egy cél bizonyosan összeköt bennünket: az, hogy nem akarunk olyan kormányt, amelynek miniszterelnöke korábban a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának titkára, Politikai Bizottságának tagja volt, s még korábban egy Varsó és Lódz között húzódó, aprócska vajdaság első titkáraként serénykedett. Vagyis a legtipikusabb apparatcsik volt… – Aki imigyen beszél, Lech Kaczynski, a lengyel jobboldal egyik markáns alakja. S akiről beszél: Leszek Miller, az SLD elnöke, Lengyelország új miniszterelnöke.
Kaczynski a Buzek-kormány igazságügy-minisztere volt, s ma a Jog és Igazságosság nevű kis jobboldali párt vezetője. Testvérével együtt most azon ügyködik, hogy újra életre keltse, s egyúttal ütőképessé tegye a jelenleg gyakorlatilag nem létező lengyel jobboldalt.
– Az SLD előnye abból származik, hogy a társadalmat kétszeresen is a kezében tartja. Egyrészt úgy, hogy a legrosszabb helyzetben élő embereket emlékezteti a Lengyel Népköztársaságra, s arra, hogy annak idején nem volt munkanélküliség. Ezek a csoportok annak a rezsimnek csak a jó oldalait őrizték meg emlékezetükben, s most ezt használják ki. Másrészt az SLD kézben tartja a leggazdagabbakat is, akik ugyan a korábbi rezsimből nőttek ki, de abból is gazdagodtak meg. A nagytőkések kevés kivétellel az egykori apparatcsikok, sőt a volt kommunista titkosszolgálatok emberei közül kerültek ki – mondja Kaczynski.
Leszek Miller, akiről Kaczynski beszél, Lengyelország új kormányfője. Az SLD székházában tartja sajtóértekezletét a kormányalakításról, s míg expozéját zsolozmázza, felidézem magamban, mi mindent kell tudni róla. Azt például, hogy üzemi párttitkárként kezdte karrierjét, aztán 1988-ban a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP), azaz a volt kommunista párt KB-titkáraként tevékenykedett, 1989-ben részt vett a kerekasztal-tárgyalásokon, s két évre rá az ügyészség eljárást indított ellene (és Rakowski ellen) a lengyel földön is „guruló dollárok” néven emlegetett ügyben. Az eljárást két év múltán bizonyítékok hiánya miatt szüntették meg; igaz, nem egy párttársa, köztük Wlodzimierz Cimoszewicz is elhatárolódott tőle. Most, a választások idején a Newsweek amerikai hetilap varsói tudósításában arrogánsnak minősítette a baloldalt, s ennek alátámasztására éppen azt hozta fel, ami Millerrel esett meg.
Történt pedig, hogy júniusi varsói vizitje idején George W. Bush megbeszélést folytatott Leszek Millerrel is. „Mint baloldali ember, örülök, hogy ön törődik a néppel” – mondta Miller az amerikai elnöknek. „Nos, a konzervatívok törődnek a néppel” – replikázott Bush. Miller, ahelyett hogy visszavonulót fújt vagy legalábbis csöndben maradt volna, így folytatta: „Csakhogy a baloldal jobban törődik ám a néppel!”
Az amerikaiak, ha a hasukat nem is fogták nevettükben, mindenesetre terjeszteni kezdték a történetet. S a Newsweek tudósítója nem mulasztotta el hozzátenni: mindez olyan ember szájából hangzott el, aki hűségesen kiszolgálta azt a kommunista pártot, amely csúfot űzött a „munkások államából”, s amely ellen maguk a munkások lázadtak fel.
Miller a sajtóértekezlet után még nem akar interjút adni, ám helyettese, a párt alelnöke – aki egyúttal a parlament elnöke is – szívesen beszélget. Marek Borowskinak hívják, szigorú tekintetű férfi.
– Nem zavaró, hogy leposztkommunistázzák önöket? – kérdezem. Borowski rezzenéstelen arccal válaszol: – A szervezeteinket tényleg posztkommunista pártoknak szokták nevezni, de mi ezt nem vesszük sértésnek. A „poszt” kifejezés ugyanis azt jelenti: „után”. Nos, a múltban mi valóban a kommunista párt tagjai voltunk, s gondolok itt elsősorban a párt mostani vezetőire, de azt is el kell mondanom, hogy e pillanatban pártunk tagjainak kétharmad része olyan ember, aki soha semmiféle pártnak nem volt a tagja. Ma már egészen más időket élünk. Tudja, tíz év alatt nagyon is tanulságos tapasztalatokat szereztünk, kijártuk a demokrácia és a piacgazdaság iskoláját.
– Lárifári, egyetlen nemzedék alatt nem változik oly könnyen a vélemény, a politikai álláspont. – Ezt már az Európa Kollégium igazgatója, Piotr Nowina-Konopka mondja Varsó egyik elegáns épületegyüttesének irodájában. Az Európa Kollégiumot európai uniós pénzek segítségével hozták létre, hogy Európáról szóló ismeretekkel gazdagítsa a kollégium hallgatóit; akik több kelet-közép-európai országból érkeznek.
Piotr Nowina-Konopka megfontoltan és kíméletlen őszinteséggel elemez: – A túlságosan megalkuvók, a kommunista rezsimhez, a kommunista doktrínához túlságosan is kötődők egyszerűen képtelenek arra, hogy teljesen megváltoztassák politikai attitűdjüket – mondja. Majd arról beszél, miért nem tartja még európai baloldalnak a lengyelországi, magukat baloldali pártokként aposztrofálók egy részét. – A választási kampányban megbizonyosodhattunk arról, hogy a baloldal hiába állított előtérbe fiatal élcsapatot, azért a háttérben ott voltak a régiek. Még mindig túlságosan is sokan vannak azok – elsősorban a falvakban és a kisvárosokban –, akik meglehetősen erős nosztalgiával sírják vissza az elmúlt időket.
Mindez persze fölvet még egy kérdést: milyen mértékig hasonlít a lengyel szociáldemokrata párt az európai baloldalra? Különösen jogos e kérdés, ha most, a választások után megnézzük, hogy az exkommunista vagy ma már szocdem párton belül hogyan is foglalnak állást a különböző csoportok az ország gazdasági stratégiájáról folyó vitában. S milyen lesz az új, magát baloldalinak mondó kormány politikája?
Tomasz Nalec történészprofesszor az SLD-vel már a választások idején koalícióban lévő Munka Unió (UP) képviselője. Csupa mosoly ember, aki először a magyarországihoz hasonlóan erős, szervezett és fantáziadús jobboldalt kíván a lengyeleknek, s csak azután beszél a várható kormánypolitikáról.
– Mi nem akarunk skandináv típusú, gondoskodó jóléti államot megvalósítani. Ehhez ugyanis nincsenek meg nálunk az anyagi-pénzügyi feltételek. Igaz, azt sem engedjük majd meg, hogy kitaszítottak milliói éljenek lengyel földön. Mert kimennek majd az utcára, s az ország szétrobban…
Lech Kaczynski szerint az új kormány eléggé jobboldali politikát folytat majd, már csak azért is, mert a költségvetési válság erre kényszeríti. S tulajdonképpen a saját szavazóbázisának egy része is.
Varsóban – és Varsón kívül – egyébként most azt vizslatják árgus szemekkel, vajon milyen lesz az új lengyel kormány külpolitikája. Föléledhet-e az egykori kommunisták tán nem is lappadt nosztalgiája a nagy keleti szomszéd iránt? Európai elkötelezettségű lesz-e az új kurzus? Az európai uniós reményeket lelohaszthatja még az is, hogy az SLD és a Munka Unió a Lengyel Parasztpárttal lépett kormánykoalícióra; amely csak formálisan híve Európának…
Szóval: a baloldali kormány Európa híve lesz? Avagy szokása szerint kelet felé fordul majd, annak minden következményével?
Marek Borowski válaszol. Igyekszik megnyugtatni mindenkit, de kijelentései igencsak érdekesek, és nem éppen egyértelműek.
– Lengyelország jövőjét mi az Európai Unióval és a NATO-val fenntartott szoros szövetségben látjuk. Ez azonban nézeteink szerint korántsem lehet akadálya annak, hogy Lengyelország kihasználja azokat az esélyeket és lehetőségeket, amelyek a kelet és nyugat közötti geopolitikai helyzetünkből adódnak. Vagyis nekünk kelet felé, igenis, nagyon aktívaknak kell lennünk! Nekünk Oroszország, Ukrajna és – belső nehézségei ellenére is – Fehéroroszország, valamint a balti és az egykori szovjet köztársaságok felé kell orientálódnunk.
Piotr Nowina-Konopka: – Nem hiszek abban, hogy ez a baloldal az európai értékekre koncentrál, mindarra, ami alapértéke Európának. S ez nagy kár! Hiszen az európai integráció történetében a nagy kereszténydemokraták – mint például De Gasperi – mellett voltak nagy szocialisták is. Ám a jelenlegi lengyel szociáldemokrata párt gondolatai nem a latin kultúrkör, az ősi európai keresztény közösség értékei felé fordulnak. Ezt megértem. Ez ugyanis nem az ő világuk. Sőt: elég messze vannak tőle…
férfi kosárlabda Európa-bajnokság
Vért izzadt Luka Doncic csapata ellen a világbajnok Németország az Eb-negyeddöntőben - videó
