Ortega és Horn

Daniel Ortega megdöbbentő gyorsasággal – a szavazatok öt százalékának megszámolása után – és eleganciával ismerte el, hogy vereséget szenvedett a hét végi nicaraguai választásokon. Ezután gratulált Enrique Bolanosnak, a kormányon lévő Liberális Párt jelöltjének. Az egykori marxista–sandinista vezér megerősítette elkötelezettségét a nemzeti megbékélés és a szabadpiacon alapuló gazdaság mellett. Talán mondanunk sem kell, hogy az előzetes felmérések hajszálnyi Ortega-többséget jeleztek, ami beilleszkedik abba a mintába, mely szerint – racionálisan megmagyarázhatatlan okokból – a földkerekség valamennyi országában csak akkor szól a fáma meglepetésről, amikor a jobboldal az előrejelzések adataihoz képest lényegesen jobban szerepel a választásokon.
A felmérések által megjósolt, de az urnák valósága által megcáfolt eredmények olvastán az amerikai külügyminisztérium rendkívül idegesen reagált, és ennek megfelelő összegekkel sietett Bolanos megsegítésére.
Nem szabad elfelejteni, hogy a mai Bush-kormány tagjai közül sokakat személyesen érintett az a harc, amelyet Ronald Reagan folytatott a térségben a bolsevista terjeszkedés ellen. A Bush-kormány egykor kontrákat (a sandinisták ellen harcoló nicaraguaiakat) támogató tagjainak a memóriája nem annyira tompa, hogy ne emlékeznének a Castro-barát Ortega uralmára, amelynek idején megszüntették a plurális társadalmat, exportálni akarták a marxista forradalmat, a miszkitó, a szuma és a ráma indián törzsek körében pedig „kedélyes” népirtást rendeztek, amelynek „eredményéről” még ma sincsenek pontos adatok. Ez ellen a balliberális nemzetközi közvélemény egyetlen tiltakozó hangot sem hallatott, de annál többet Reagan elnöknek a kontrákat segítő politikája ellen, amint arról a kéthetente megjelenő liberális New York Review of Booksban annak idején megjelent tiltakozók névsora – közöttük Konrád Györggyel – máig tanúskodik.
A Bush-kormány figyelmen kívül hagyta Ortegának azt a rózsapiros kendőjét, amelyet hajdani egyenruhás múltjára borított. Ortega, mintha csak Horn Gyula metamorfózisát utánozta volna, egy csapásra szociáldemokrata lett. Megbékélésről, demokráciáról, megbocsátásról szónokolt. De Nicaragua népe jobban átlátott a szitán, mint Attiláé: a sandinisták 1990-es bukása óta háromszor utasította vissza Ortega visszatérési kísérletét a hatalomba. A kérdés csupán az, hogy 1990 óta az amerikai kormány miért támogatja a posztkommunistákat térségünkben, és miért nem a saját háza táján.

A helyesbítés Szépalma-doktrínája

A Pesti Hírlap, a rendszerváltás utáni első polgári lap rendkívül nagy szolgálatot tett a magyar újságírás szakmai színvonala emelésének, amit legalább egyszer érdemes megemlíteni. Könnyű ellenőrizni: csak elő kell venni a rendszerváltás utáni lapokat, amelyekben a kádári időkben szocializálódott újságírók hivatkozásai kivétel nélkül dátum nélkül jelentek meg. „Mint írta a Time magazin.” Ez volt a norma. Ami azt jelentette, hogy a Time magazin vagy tényleg írta, vagy nem. Vagy úgy írta, vagy nem. Az olvasó, ha akarta, sem tudta ellenőrizni.
A jobboldali, konzervatív Pesti Hírlap volt az az úttörő napilap, amely bevezette a ma már a hazai sajtóban is széles körben elfogadott, dátummal ellátott utalást. Így lett azután a „Mint a Time magazin írta…” helyett „Mint a Time magazin október 25-i száma…”
Van azonban egy további terület, amelyen a magyarországi sajtó – konzervatív és balliberális egyaránt – szinte éppen olyan messze kullog a nyugati, minőségi sajtó mögött, mint a rendszerváltás előtt. Ez pedig a helyesbítés hiánya.
Hacsak nem kényszerítenek helyesbítésre egy napilapot, vagy nem fenyegetik jogi lépések megtételével, a követett gyakorlat a hibák meghagyása, annak ellenére, hogy akár másnap kiderül a tévedés. Az újságírók úgy érzik, a helyreigazítás a gyengeség jele. Holott fordítva igaz: az erő jele. A világ leggazdagabb és legbefolyásosabb lapja (az egyetlen szuperhatalom vezető napilapja), a New York Times naponta külön rovatot szentel a helyesbítéseknek. A magát az idők krónikásának tekintő újság ugyanis megengedhetetlennek tartaná, ha a rá hivatkozók hibás adatokat idéznének, és a hibás adatokat azonosítanák a lappal. Ez a hitelét ásná alá.
A New York Times – csakúgy, mint a többi minőségi angolszász lap – jelentős összegeket fordít arra, hogy az általa leírt tények valóban tények legyenek. A lapnál „fact checkerek”, hibaellenőrök hada dolgozik, és rágja át magát minden cikk minden sorának minden egyes adatán. Nincs olyan triviális adat számukra, amelyet ne ellenőriznének. Kétely esetén többször is. Ennek ellenére becsúsznak hibák. Csupán ízelítőül az amerikai lap keddi számából néhány hiba a hasábnyi hibajegyzékből: a régi marhaszállítási útvonalak mentén fellépő lépfenéről szóló cikkhez közölt térkép a Texastól nyugatra fekvő államot helytelenül Új-Mexikóként tüntette fel Arizona helyett; az a cikk, amely a New York-i idegenforgalomnak a kulturális intézményekre gyakorolt hatásáról szólt, helytelenül utalt az amerikai iparművészeti múzeumra, ugyanis a beosztottak a szeptember 11-e előtt meglévő pénzügyi gondokról beszéltek, a múzeum igazgatója viszont kijelentette, hogy a múzeumnak erős a pénzügyi helyzete; a Világkereskedelmi Központ elleni támadás helyszínén a szoprán hang tulajdonosa nem Renée Fleming volt, hanem Kathleen Battle; a tízéves kincstári jegyek hozama nem 4,52 százalék, hanem 4,6 százalék volt… stb. stb.
A konzervatív újságírás csak növelné a hitelét azzal, ha közölne helyesbítéseket. Ugyanis – és ez bátran kijelenthető – Magyarországon a konzervatív újságok tévedhetnek, de nem hazudnak, míg a baloldali-balliberális sajtó hazudik, azaz félrevezetéseinek egy része szándékos – ha ez nem tautológia. Vagyis nem is áll szándékában felfedni a csalást. A helyesbítéssel tehát nyerne a konzervatív sajtó.
Mindenesetre ez a rovat ettől kezdve közli az itt elkövetett hibákat. És mivel az első helyesbítés a két hete megjelent, Szépalmáról szóló írásra vonatkozik, legyen ennek a kezdeményezésnek a neve Szépalma-doktrína.
Egyben köszönet mindazoknak, akik felhívták a figyelmet a hibákra.
Tehát: A jegyzetben egyébként még helyesen leírt „fecskehasú” mangalica szerencsétlen „áthallással” „fecskefarkú” mangalicaként jelent meg nyomtatásban. Az a gazdász olvasó, aki a hibát azonnal észrevette, magyarázatként hozzátette, hogy a mangalica négy változata ismeretes, a két magyar parlagi fajta, a bakonyi és a szalontai parlagi tájfajtáknak a szerb eredetű „sumadia” fajtával történt, különböző mértékű keresztezése következtében: a szőke (fehér), fekete, fecskehasú és a rőt (vörös).
Az Egyesült Államokból e-mailen érkezett a helyesbítés: a sertés nem ellik, hanem fial.