Vegyes vágott

Micsoda nap!
Egy ideje magamra gomboltam a lakást határidős munka miatt. Melyik nem az? Erre nézve azt szoktam mondani, hogy profi író az az amatőr, aki nem hátrál meg. Na jó. Két napot így is elvesztettem: begyulladt egy rágófogam. Ünnepnap tette – így én voltam a kétfejű sárkány hétfőig, amikor is majdnem magam alá piszkítottam. Gennyes fogra nemigen hat ugyanis a fájdalomcsillapító. Gondoltam, ezzel letudtam a cikiket. Másnap tovább fájt a fogam helye (kire?), megjött a villanyszerelő (egyedül), így három óráig nem volt villany a lakásban. Nem baj, tudok én ceruzával is írni, miként egykori író barátom teszi. Közben megérkezett egy ember, aki egyáltalán nem nézett ki kéményseprőnek, de azért el akarta volna húzatni velem a szekrényfalat, hogy lássa: a kéményajtó (szaknyelven: koromzsákajtó) ott van-e helyin. Jatt, hapsi el. Megyek a boltba. Viszszafelé jövet kivel találkozom? Utcánk terroristájával, a már többször megénekelt üvöltözővel, Géza bácsival. Persze hogy a hangjáról ismertem meg, mi másról! Mondtam, fejezze be a szemétkedést, mert velem gyűlik meg a baja. A manus úgy másfél méter lehet baseballsapkával együtt, de Pavarotti éhen halna mellette. (Igaz, ő csak teNorista.) Kár, hogy magáztam, mert egyből tudta, mit kell az ilyennek mondani. Azt mondta, neki diliflepnije van. Mondtam, nekem is, jó lesz vigyázni. Egész a kapuig kísért, annyira meglepődött. Mondtam neki:
Nézzen meg jól, mert én megnéztem magamnak.
Ezt nálunk Szegeden, a Tündér utcában a bicskaszúrás előtt nem sokkal szokták volt mondani, de hát ezek a Visegrádi utcai öregek más fából vannak faragva. Gondoltam, hagyok neki időt. Hátha megérti.
A villanyszerelő (füttyös kedvű, szép szál hajdú ember különben, amilyet leszokott piásban még soha nem láttam) azt mondja, ő most elszalad ezt-azt elintézni, itt hagyja a cuccot. Leülök, hogy átfussam az újságot, amikor úgy érzem, valaki néz. Ösztönösen az ablakra nézek: egy bajuszos férfiú tekint be rajta. De a harmadikról?! Közben fölállványozták ugyanis a ház belső falát. (Nem hiszem, hogy mínuszok idején kéne renoválni egy házat: a víz a vakolattal leugrik a falról később, ezt minden egykorvolt segédmunkás tudja.) Na, mindegy. Kicsit zavart, ahogy a könyveket mustrálták a fiúk, szemérmes vagyok. Gondoltam, lehúzom a redőnyt. Leszakadt. Már csak egy szálkát kellett hogy kihúzzon a visszaért szerelő az ujjamból, és csinálhattam is egy goromba hibát a számítógépen. Közben verték a vakolatot a házról. A kínai császár is harangba tétette a bűnöst, és azt kezdte ütni kívülről a hóhér. Mégis kész lett estére a napra kirótt munkám. Kinyitottam az erkélyajtót. Géza bácsi tőlünk a harmadik házban kiállt az erkélyre, és (horog)keresztes vitézi szózatát ezúttal a nekem szóló gyalázkodásokkal kezdte. De jön ő még az én utcámba!
Nem én vettem meg a Brooklyn hidat!
Sajnos. Pedig inkább lennék az, mint aki eladja. Ahogy egy internetes (kamu) befektetőcég állítja, a hídvásárlás jobb minden likvid vagyonnál. Először harmincöt dollárért kelt el, de azóta ötvenhétszer talált gazdára, és ma már tízmillió dollárt ér. Semmilyen legális befektetés nem hoz ennyit. A hülyének is megéri. Sőt: csak neki. Nem annak volt nagyobb képzelőereje, aki eladta a Rottenbiller utcát, hanem annak, aki azt hitte, megveheti. Miért mondom ezt? Mert az ATV egyik műsorában tévesen említették a nevem, mint olyasvalakiét, aki megvette a Szadi Mérleg utcai, pénzügyileg elvarázsolt kastélyát. Egy Sándor nevű névrokonom tette. Irigylem a képzelőerejét.
Hogy utálom a nyakkendőt!
Mióta ilyen kövér vagyok, többet megyek taxival, ahelyett hogy gyalogolnék. Feltűnt nekem, hogy nyáron, amikor a kocsik többségében kb. 50 fok volt, a kockás taxik pilótái (szinte kizárólag velük megyek) mind nyakkendőt viseltek a rövid ujjú inghez. Megtudtam, hogy egy arculattervező cég vezettette be ezt az újdonságot. Annyi félrecsúszott, inghez nem passzoló nyaktekerészeti mellfrekvencet, mint a taxikban! Mindezt az európaiság jegyében. Azóta megtudtam, más cégek is hurokba tették alkalmazottaik fejét. Aki pedig megfeledkezne a jó modor eme nélkülözhetetlen kellékéről, azt a kollégái (!) egy napra is levehetik az utcáról. Vagyis súlyos pénzelvonással büntethetik. A téglákat (akik állítólag jobb fuvarokat is kapnak júdáspénzként) „etikásoknak” hívják. Ilyen szó még véletlenül sincs a magyarban. „Etikus”, azaz erkölcsös magatartás az van. Vagy volt.
Bukarest, Bukarest, te csodás!
Nézem, de nem akarom elhinni, hogy a kevéske haját a füléről a feje búbjára fésült, alamuszi mosolyú (biliárd) dákó, bukta-resti elöljáró parolázik a vicsori ficsúrral, Demszkyvel, aki a Szadi rendbetétele óta politikai és pszichológiai szabadesését ilyen kétségbeesett gesztusokkal próbálja fékezni. Mazochizmusára jellemző, hogy nem tud lemondani az ötvenhatos emlékkoszorúzásról se, és csodálkozik, ha megkapja a magáét. Miután a világ egyik leglepusztultabb, leginkább kommunizmus sújtotta, legvisszataszítóbb, legbüdösebb fővárosának vezetőjével aláírt egy szántszándék-nyilatkozatot, hogy a Balkán Kabulja és a rendszeresen román nemzeti színekben fürdő, a románok által kétszer is kifosztott, szegény, jobb főpolgármesterre méltó fővárosunk testvérváros leend. Szép kis testvériség. Egy olyan várossal, ahol piros-fehér-zöldre festették a kóbor kutyákat. (Na, nem mind a kétszázezret, ez igaz.) Egy olyan fővárossal, amely a The New York Review Of Books egyik vezető publicistája szerint is azé az országé, amely „minden mérce szerint Európa legalja”. Magyarország az 58. helyen van a világon az egy főre jutó ipari termelésben, Románia harminc hellyel van hátrébb – még Bulgária is megelőzi. Ettől persze még lehetne Bukarest Budapest mostohatestvére.
Budapest főváros zászlaja különben nem piros-sárga-kék, mint a román trikolór, hanem vörös-arany-égszínkék (1930-ban az égszínkéket zöldre változtatta a város, de a Demszky-huszárok minden évben román színekbe öltöztetik ékes városunkat). „A román pirulát nehéz lesz lenyelnie Brüsszelnek, és a legtöbb eurokrata magánbeszélgetésben elmondja, hogy reméli, hosszú ideig nem kerül sor a csatlakozásra”, írja a vezető amerikai liberális lap. Budapest és Bukarest, úgy látszik, már Amerikából nézve se egykutya. Csak itt vigyoroghat a pofánkba a „bukaresti sintér”, nyíltan kimondva, hogy pártja kezdeményezni fogja a magyar státustörvény romániai betiltását.
Aki ezek után is Demszkyre szavaz a következő főpolgármester-választáson, az megérdemli a sorsát. Azok a Demszky-huszárok, akik a legtöbb szavazatot szerzik a városban még csak nem is lakó uruknak, különdíjat kapnak. Az első díj: egy hét ingyen Bukarestben. A második díj: két hét Bukarestben. A harmadik díj: három hét ugyanott.
Afgánok Kis Tüköre III.
Miután semmi látszatja sincs annak a hatalmas erőfeszítésnek, amelyet Amerika tesz, hogy a nevetségessé válást elkerülje, úgy látszik, még szép jövő előtt áll kisded sorozatom, amely a mai afgán irodalommal szeretné megismertetni az olvasót. (Egy rosszindulatú haverom azt mondta, azért nem találják a szövetségesek az ellenséget az eddig Hátaztánként emlegetett földön, mert Rambo már kinyírta volt mindet.)
Ami itt következik, nem tréfa, hanem egy vers. Nem éppen remekmű, de őszinte. Ezért választottam. Írta Zalmai Herman. A francia eredetit nem tudtam megszerezni, angolra Fahima Zahir fordította. Megjelent 1999-ben.

A kabuli vörös hóra
Miként egy szem mely könnyekkel beszél
sírok én
miként egy feketébe öltözött nő
szerelme síremlékére borulva
gyászban vagyok
mint a mérhetetlen, osztatlan szeretet
egyedül érzem magam
mint a sivatag fölötti árny
szomjazom
mint a költő ki megtisztítja szavait
kitartok
mint az auschwitzi nők
reménytelen
mint a kabuli nők
falak mögött
mint a gyerekek kiknek még
van családjuk
a vörös havon
csalódott vagyok és megalázott
mert nem tudok tenni semmit...