Egy bankár írásunk tárgya, akit miniszterelnöknek jelölt a szocialista párt. Ötvenkilenc éves, két gyermek apja, második házasságában él, és mostanában nyugtalanok az éjszakái. Olyasfélék, mint három éve, amikor gondolatban egy bankvezérrel társalgott, s próbálta meggyőzni, hagyja abba, a vége úgyis bukás lesz. Akkor attól félt, a miniszterelnök őt bízza majd meg a kínos feladattal: megmondani Princz Gábornak, ennyi volt, nincs tovább.
Ő is vezetett bankot, de hát mi volt az a Princzéhez képest? Annak hatalma, vazallusai, színésznő felesége – kézben tartott mindenkit és mindent. A miniszterelnökkel ultizott a Balatonnál, s közben beszélgettek. Mielőtt bemondta volna valamelyikük a negyven-százat, szólt, hogy kéne egy kis pénz házépítésre vagy valami másra. Akkoriban épp Princz volt megszorulva, 24 milliárdot kért Horntól. Ennyi hiánya van a banknak, mondta.
A mi emberünk nem értette az örökös kártyázást. Az ultit prolijátéknak tartotta. Egy miniszterelnök tarokkozzon. Tisza Kálmán óta, ha másért nem, hát azért, mert a kormányban liberálisok is vannak, ez volna stílszerű. De vagy a liberalizmussal volt baj, vagy a stílussal. Hogy netán mind a kettővel, az nem jutott eszébe.
Egyik este, mikor felhívta a miniszterelnök, mintegy mellékesen megkérdezte tőle: „Péter, ti miért nem szeretitek a Gábort?” Mondhatta volna, hogy azért, mert hazardíroz: tizenkilencre még lapot kér. De a fő ok más volt. Princznek örökké pörgött az agya, és gyakran kiötlött olyasmit, amire ő álmában sem mert gondolni.
Nem szólt hát Hornnak, s a legközelebbi kormányülésen megint csak szenvedő arccal számolt be a Postabankról, sőt belement abba is, hogy sokadszor a hóna alá nyúljanak. Úgy vélte, ha nyíltan szól, ha fennhangon kimondja, amiről miniszterként tudnia kell, abból baj lesz. Elmarasztalják a kormány pénzügypolitikáját, ami karcot ejthet a nevén. Nehezen viselné. Arra hiú.
*
Egyébként is jobb valamit elsimítani, mint kiélezni. Ezért nem vállalt soha kényes döntést, amelyért neki és csak neki kellett volna felelősséget vállalnia. Princznek is hatszemközt mondta meg, mert tényleg neki kellett megmondania, hogy ennyi, nincs tovább. A nyakukon volt a választás: 1998. április 9-ét mutatta a naptár. Mellesleg akkor is őt igazolta az óvatosság. Mit hallott pár órával később? A miniszterelnök szólt a bankvezérnek: ha a szocialisták nyernek májusban, maradhat.
Mi lett volna, ha nyernek?
Továbbra is Horn a főnök, aki fontos kérdésekben csaknem mindig nélküle döntött. Nehezen viselte, miként azt is, amikor Bokros utódaként először Suchmanra gondolt. Nyilván, mert ő dörzsölt. Csavaros agyú. Meg hát a miniszterelnök sosem szerette az úrifiúkat. És őt annak tartotta. Olyan szakembernek, aki finnyás. Aki egy vidéki kocsmában vagy az erzsébeti Csiliben nem tudna mit kezdeni az emberekkel.
Horn tud. Leveti a zakóját, felgyűri az inge ujját, és amikor kihozzák a sörét, belekezd. Nem a beszélgetésbe, a dumába. Mert ott azt kell. Dumálni és jókat mondani. S lehet cifrázni, sőt káromkodni is.
Neki ez nem megy. És igazából sosem ment.
Mindig feszélyezte a tömeg.
Benn ülni az elegánsan bútorozott bankelnöki szobában, olvasni kényelmes székében a jelentéseket. Az az ő világa. Télen-nyáron egyforma a hőmérséklet, talpa alatt puha a szőnyeg, titkársága tudja a dolgát, értik egymást fél szavakból is. Ott képes éreztetni, hogy tudja, mit akar. Hogy ért ahhoz, amit csinál.
Ha kilép onnan, és emberek közé kerül, minden megváltozik. Faggatják, hülyeségeket kérdeznek, legszívesebben visszautasítaná őket, de nem lehet. Mondták, hogy mosolyogni kell, mutatni, hogy magabiztos és okos.
Ilyet korábban sosem csinált. Ennek semmi köze a szakmához. Olyan, amihez valami más kell. Nem tudja, mi, de más. Belevitték a jelöltségbe, s nem gondolta meg, hogy mivel jár. Most már mindegy.
Reggel majd elmegy a szigetre, a Termálban a szauna meg a konditerem mindig rendbe hozza. Kell az állóképesség. Battonya a következő kampányállomás, Karsaival találkozik. Tudja, hogy rossz hírű ember, hogy búzát égetett, azt is, hogy szétkürtölte, kimegy Strasbourgba, és menedékjogot kér, de most minden ember kell, aki felhasználható. És Karsai az. Muszáj vele összekapaszkodni.
Aludni kéne. Szerencse, hogy Horn már kiszállt, és Princz sem veszélyes többé. Kovács azt mondta, sikerülni fog. Szívből mondta? Nem olyan.
Medgyessy Péter.
Róla szóltunk ez idáig, egymás mellé rakva életének mozaikkockáit. A kockák színét a tények adták, a helyükre mi illesztettük őket. De a teljesebb képhez más is kell.
Elidőzhetnénk például az arcnál. Ennyi idős korban sokat elárul.
Meg kell állapítanunk, hogy a szocialista miniszterelnök-jelölt arca előnyére változott az évek során. Ifjú korában volt benne valami, amire okkal mondhatták: mozgalmi arc. Az ő esetében nehezen érthető, nem volt ugyanis vehemens harcosa a KISZ-nek. Ott tett-vett az élcsapatban, hogyne. Már másodévesen beválasztják a közgazdasági egyetem ifjú kommunistáit irányító testületbe. Ő lesz az általános kar végrehajtó bizottsági összekötője. Vagyis: akin átfutnak az információk és a történések. Itt, az egyetemen kerül jó barátságba Apró Antal leányával, Apró Piroskával, kettejük kapcsolata egészen a mai napig befolyásolja Medgyessy Péter tetteit és életútját.
Jó poszt. Azért jó, mert az ilyennek nem kellett exponálnia magát, mégis benne volt mindenben. S ami ennél fontosabb: tudott mindenről, mi több, tőle függött, hogy miről tudhatnak mások. Fölötte is, alatta is.
Mintha attól fogva ez volna az alapelve. Egy kicsit kívül, de azért belül. Futballnyelven ezt úgy mondják: mindvégig a taccsvonalon. Ezért lehet minden dolgát megítélni így is, meg úgy is.
Gresham-ügy? Hiszen ő csak lobbizott… Mit kell annyira odalenni vacak 30 millió miatt. Érintettség az átvilágításnál? Esze ágában sincs lemondani. Igen, elérakták a jelentéseket, de nem olvasta őket. Ezt mondja ma, mert most ezt kell mondani. Annak idején nyilván mást mondott. Hogy elkötelezettje volt a kimúló Kádár-korszaknak? Elismeri, KB-tag volt, miniszterelnök-helyettes, de sokkal inkább reformer, aki szakmailag előkészítette a rendszerváltást. Kifütyülik október 23-án az Új köztemetőben mint kommunistát? De hát pártonkívüli, és ötvenhatban alig volt tizennégy éves. Nem, ő nem felelős semmiért.
*
Ennek gyakorlását az egyetemen kezdi. Igazán és mélyen semmiben sem vesz részt, semmiről sem dönt, és semmiért nem felel. Mégis ott van, mégis látni mindenütt. Olyan módszerrel él, mint az, aki nem magasabb a többieknél, de nagyon szeretne látszani. Fogja magát, és lábujjhegyre áll. Ráadásul oly ügyesen, hogy senki sem veszi észre.
Medgyessy tankönyvet írhatna arról, hogyan legyünk egy arasszal magasabbak, ha nem vagyunk azok.
Az eminens hallgatók és a tudományos diákkörök legjobbjai között éppúgy nem említik a nevét, mint a sportolók között, a kultúra pedig mintha egyáltalán nem érdekelné. És nem szerepeli túl magát a KISZ-életben sem, ahogy mondjuk Bauer Tamás vagy Angyal Ádám.
Mégis kap kitüntetést. Az indoklás: „Egyetemi évei alatt kiváló társadalmi munkát végzett.” Így kell ezt csinálni. Mert hát miből állt ez a kiválóság? Egy másik kar KISZ-vezetője szerint Medgyessy akkor volt ott, és csak akkor, mikor megmutathatta magát. Építőtábort kell szervezni? Azonnal írt egy cikket az egyetemi lap első oldalára. Nem az építőtábor sikeréért, hanem azért, hogy olvassák a nevét a címlapon.
A lábujjhegyen járásnak több előnye van. Egyfelől magasabbnak mutatja az embert, másrészt csendesen tud belépni valahová. Észre sem venni, és már ott van. Ám van egy hátránya is. Aki mindig lábujjhegyen áll, a tartása bizonytalan lesz, egyensúlyából könnyen kibillenthető. Lelki egyensúlyából különösen. De maradjunk még kicsit az egyetemen.
A hirdetőtáblákon 1966 júniusában jelennek meg a pályázható állások. Az általános kariak számára a Magyar Nemzeti Bank öt, a Baromfiipari Tröszt két, a Ganz-Mávag három, az Aszfaltútépítő egy, és egyebek mellett a Pénzügyminisztérium is egy állást hirdetett.
Ez utóbbit, nem nehéz kitalálni, Medgyessy Péter kapta.
*
A minisztériumban már nem kellett a sima mozgalmi arc. Ott szakemberarc kellett. És Medgyessy mindig a kívánalmakhoz igazodott. Változtatott hát. Amikor a közigazgatási főosztályon munkába állt, rögtön magára öltötte a pártjához hű, ügyes holnapi szakember arcát. Bevált. Megállás nélkül haladt előre, és nyolcvankettőben már miniszterhelyettes volt.
Ha megnézzük akkoriban készült fotóit, Steinmann jut eszünkbe, a jó tanuló. Hogy is írja Karinthy? „Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint erre a legalkalmasabbat, megbízott a társadalom.” Még így gondolkozhat, még ezt fejezi ki az arc. Nem látni rajta a száj legörbülését, amely a keserűség és a megcsalatás jele, de az ajkak már préselődnek, s évről évre vékonyabbak, kifejezve, hogy nem kíméli sem magát, sem másokat, hogy elérje céljait.
Akkor még a minisztérium épületében jár-kel, ahol otthon van, mint Steinmann az iskolában, ám jön a változás: a Németh-kormánynak már ő a miniszterelnök-helyettese, és azonmód tagja a Központi Bizottságnak is.
Úgy hihetnénk, ettől kinyílik, lénye felélénkül, oldottabb lesz a fórumokon. De nem. Valószínű, hogy Medgyessy erre képtelen. Valahányszor a nagyobb nyilvánosság előtt kell szerepelnie, láthatóan szorong. Minden váratlan helyzet kibillenti egyensúlyából.
A köztereken félénk Medgyessy életének egyik legnehezebb óráját kínlódta végig a 301-es parcellánál 2001. október 23-án. Aki látta a tévében vagy a helyszínen a szocialista miniszterelnök-jelölt arcát, megdöbbenhetett, mennyire képtelen palástolni félelmét és tanácstalanságát. Egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Végül is mások tettek helyette. Azok, akik az egypártrendszer idején is megóvták, s ha kellett, védőgyűrűt vontak köré: a rendőrök.
Csakhogy ez nem ugyanaz a világ.
Márpedig ő ahhoz szokott hozzá, hogy „korlátozni kell az ellenzéki vagy ellenséges lapokban publikáló szerzők közlési lehetőségeit”, s gondolkodás nélkül megszavazta a Központi Bizottság erről szóló javaslatát 1987 szeptemberében. Ahogy december 10-én a „Gabcikovo–Nagymaros vízlépcső építésével kapcsolatos politikai döntések végrehajtását” is.
Ezekről zárt ajtók mögött szavaztak, de az ajtókon túl is történt egy s más.
1988 augusztusában sztrájkot hirdettek a mecseki bányászok. Az ok: 40 százalékkal csökkentették a hűségpénzüket. A kormányt a tárgyalások során Medgyessy Péter képviselte – volna, de esze ágában sem volt Pécsre menni. Leküldte maga helyett Kapolyit. Ő az energiaügyek kormánybiztosa, vele ordibáljanak a szénporos bányászok. Nem véletlenül maradt otthon. Két hónappal korábban, június 8-án ő jelentette be, hogy a szénbányászat 11 milliárdos támogatását hatmilliárddal csökkentik. Nekimentek volna a pécsiek.
Irtózása a konfliktusoktól később sem változott.
1997. február 28-án, amikor kitört a Postabank-pánik, ő volt a hivatalban lévő pénzügyminiszter. József nádor téri hivatalának ablakából, a függöny mögül nézte, mi folyik a szomszéd ház előtt. Szorongva várta, mikor csendesedik el minden. Csak öt nap múlva ment át, s akkor sem egyedül. Hornnal az oldalán köszönte meg a bank hivatalnokainak a helytállást.
Ha valami kizökken a normális menetéből, Medgyessyt kétszeresen kizökkenti. Ezért sem érthető, miért ment ki koszorúzni az Új köztemetőbe. Nem érezte, hogy onnan – vállalt szerepe érdekében – távol kéne maradnia? Ha nem érezte: politikai baklövés. Ha érezte: akkor politikai provokáció.
Arcán döbbenet ült a történtek után. De hát máskor sem látni rajta felhőtlenséget, derűt. Számos híradóban láttam, újabban sokat jár-kel a „nép között”, ám tőle származó tréfának, szellemes riposztnak semmi nyoma.
Ez kíváncsivá tett. Milyen lehet, amikor nem a vágószobában döntik el, mennyit láthatok belőle? Elhatároztam, végigkísérem egyik közszereplését.
*
Október tizennyolcadikán a Francia Intézet kiállította Jean-Pierre Pedrazzini fényképeit. A Paris Match fotósa ötvenhat őszén érkezett a magyar fővárosba, hogy riportot készítsen a magyar forradalomról. A falakon kevés kép volt, értéküket erkölcsinek mondanám inkább, semmint esztétikainak. De minthogy ennek a jóképű, fiatal fickónak a civil arcát is megmutatták, s láttuk a vitrin alatt a gépét, némely hétköznapi tárgyait, az egész valahogy személyessé vált, s képes volt megrendíteni az embert. Egy huszonöt éves francia riporter élete véget ért azért, mert követte mesterségének törvényét: a jó képekért közel kell menni a témához. Ő közel ment.
Nem véletlenül szentelek ekkora terjedelmet a kiállításának.
Az épület ugyanis, amelynek ablakából lelőtték, a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székháza volt. Ebben kvártélyozta el magát negyvenkilencben a Rákosi-féle MDP, amely maradt akkor is, amikor ötvenhatban átmaszkírozva MSZMP lett, és nem hurcolkodott tovább akkor sem, mikor újabb maszkírozás után MSZP-vé változott. Ennek a pártnak a miniszterelnök-jelöltje jött el, hogy megnyissa a hősi halált halt francia fotós kiállítását.
Pikáns. Bár egy másik szó jobban illik rá. Az, hogy ízléstelen.
Medgyessy ekkor lépett rá arra az útra, mely október 23-án elviszi koszorúzni Nagy Imre sírjához az Új köztemetőbe, ahol harsányan kifütyülik, és tudtára adják, hogy nincs helye az ünneplők között. Sem ekkor, sem utóbb nem érti, mit kifogásolnak az emberek. Mi oka lehet a berzenkedésüknek.
A Bem rakparti francia házban ilyesminek semmi jele. Ott a vendégek nagy része a néhai fotós miatt jött el, az a néhány meg, aki Medgyessy kedvéért vonult fel, nem kétséges, mit képvisel. Ők alkotják a politikus állandó kíséretét, mert egy ideje sehová sem megy csapat nélkül. Ennek oka Medgyessy kapcsolatteremtéseinek háza táján keresendő. Akik ismerik, tudják, hogy pályafutása során döntően haszonelvű ismeretségeket kötött. Lendít-e rajta vagy sem: ez döntötte el, kivel barátkozott. Ennek azonban, pozitív hozadékán túl, hátránya is lett. Képtelen összemelegedni az emberekkel. Lényéből a tervszerű karrierépítés kimosta a kedvességet. Rideg.
Ebből ered, hogy minden olyan terepen, melyet nem ismer, ordító társtalanságba kerül. Politikustársai sem értik, hogyan hiányozhat egy közszereplőből ilyen feltűnő módon a kedély. Ezért kellenek mellé a társak. A kedélytestőrök. Nélkülük nincs érzelmi biztonságban.
A háttérből az egykori egyetemi társ, Apró Piroska által irányított MSZP-kampánystáb tisztában van ezzel. Nem véletlen, hogy a merev és hűvös Medgyessyt az internetes honlapon laza, mosolygós figurának mutatják. A mellékelt fotókon a miniszterelnök-jelölt csupa kellem, aki mindenütt megfordul, és otthon érzi magát. A honlapról közvetített „valóság” hamis. Bizonyítjá
édesség
Lokum, avagy a szultán édes kenyere – így készítsük el otthon
